1986. február 24-én látott napvilágot a Rainbow akkoriban utolsónak szánt, karrierösszegző ritkasággyűjteménye. Az 1978 és 1984 közötti koncertanyagokból, valamint kislemez-felvételekből összeállított album annak ellenére is hatalmas sikert aratott, hogy a rockvilág éppen a Deep Purple legendás Mark II-es felállásának újjáalakulását ünnepelte.
Hogyan győzte le a fapados magnókazetta a megjelenés évében a méregdrága, luxusnak számító korai digitális formátumot? Miért szerepelt hibás koncerthelyszín a borítón, és mit keresett egy komplett szimfonikus zenekar a búcsúturnén? Néhány téma, melyet az abszolút klasszikusnak számító Finyl Vinyl lemez története kapcsán érinteni fogunk.
2LP / MC / CD / 2CD – Polydor / Mercury 1986
Amikor 1984-ben az elképzelhetetlen mégis valósággá vált – és ha hatalmas összegek fejében is, de minden józan ellenérv dacára újra összeállt a legendás Mark II Deep Purple formáció –, az mélyreható változásokat indított el a nemzetközi zenei életben. Ez a dominóeffektus egyebek mellett azonnal maga alá temette Gary Moore akkori sikercsapatát, pontot tett az Ian Gillan-féle Black Sabbath-korszak eleve hamvába holt ötletének végére, valamint hosszú időre lezárta a Rainbow történetét is.
Utóbbi esetében ez kifejezett veszteség volt, hiszen a Joe Lynn Turner nevével fémjelzett időszak igencsak működőképesnek bizonyult. Ha a zenekar folytatja, 1984-ben jó eséllyel egy újabb stúdióalbum érkezett volna – részben a későbbi Perfect Strangers témáiból építkező, friss Rainbow-kompozíciókkal. Majd azt vélhetően egy koncertlemez követte volna ’85-ben, amely a Turner-érát sűrítette volna össze, miként annak idején az On Stage tette azt a korai Dio-periódussal.
De jött Dagobert bácsi, és minden borult: ha csak időlegesen is, de sikerült újra egy akolba terelni az összeférhetetlen Mark II Purple-muzsikusokat. Az egyezség persze már a kezdetektől fogva magában hordozta a robbanásveszélyt – ami öt évvel később újabb szakításhoz vezetett –, ám addig is tombolt az eufória, és a legmagasabb fokozaton pörgött a pénzcsináló gépezet.
Bár úgy tűnt, a szivárványos történetnek végérvényesen befellegzett, a közönség az anyabanda egymásra borulásának minden öröme dacára is nehezen engedte el a csapatot. Eljött hát az idő egy utolsó, méltó Rainbow-kiadvány összeállítására: így született meg a terv egy olyan albumra, amellyel végleg elbúcsúztathatták a legendát.
Az 1985-ben összeállított kompiláció a zseniális Finyl Vinyl nevet kapta, hiszen akkoriban valóban mindenki úgy hitte, ezzel végleg lezárul a banda története. A csodás zenemenü mellett a pazar borítógrafika és a korongok mellé csomagolt, monumentális családfaposzter is a lehető legteljesebb élményt nyújtotta a rajongóknak.
Maga a közel 85 perces hanganyag alapvetően a Rainbow 1984. március 14-én, Japánban tartott búcsúkoncertjére épül. Ezt a gerincet remekül fűszerezték meg a Dio-, Bonnet- és Turner-korszakok fontos koncertritkaságaival, valamint kislemezes stúdiófelvételeivel. A dupla LP, a szimpla CD és a magnókazetta végül 1986 februárjában került a boltokba.
Első körben tekintsük át típusonként és időrendben a különféle kiadásokra került konkrét felvételeket!
A kései Dio-korszak itt felvonultatott élő felvételei az atlantai The Omni stadionban készültek 1978. december 11-én és 12-én. Ez a Finyl Vinyl legkorábbi koncertanyaga, amely egyenes átvezetésként is felfogható az 1977-es On Stage kiadványtól. A Long Live Rock ‘n’ Roll korábban még nem szerepelt hivatalos koncertalbumon, míg a Man On The Silver Mountain ezúttal teljes verzióban hallható – ráadásul Ritchie Blackmore a kiadás előtt még utólagos gitársávokat is kevert az atlantai szalaghoz.
A Bonnet-éra csúcssikerének számító Since You Been Gone élő verzióját 1980. augusztus 16-án rögzítették az első, történelmi Monsters Of Rock fesztiválon, a doningtoni versenypályán. Ez a fellépés egyben komoly mérföldkőnek számított, hiszen Graham Bonnet énekes és Cozy Powell dobos akkor állt utoljára színpadra a formáció tagjaként.
A Can’t Happen Here a korai Turner-korszak egyik legnagyobb slágere. Itt található a hivatalos borító legsúlyosabb tévedése is, hiszen a feltüntetett „Nassau Coliseum, Uniondale, NY, 1981” helyszín és dátum helytelen. A valóságban a dalt a bostoni The Orpheum Theatre-ben rögzítették 1981. május 7-én. Ez a komoly baki a Polydor Records archívumi hanyagságára vezethető vissza, a szerkesztők ugyanis egyszerűen összekeverték a szalaginformációkat vezető belső katalógusban az akkori turné állomásait a lemez 1985-ös összeállításakor.
1982-be érve a Straight Between The Eyes turné texasi állomása következik. Ezt a koncertanyagot a San Antonio Convention Center arénájában rögzítették 1982. augusztus 18-án, hűen bemutatva a Turner-éra abszolút csúcspontját. A kiválasztott három dalból kettő, a Stone Cold és a Power minden formátumon helyet kapott, a Tearin’ Out My Heart sorsa viszont kalandosabban alakult. Bár az eredeti dupla vinilen és a kazettán még szerepel, az első nyugati CD-kiadásokról egyszerűen lehagyták, hogy az album játékideje beférjen a bűvös 80 perces határérték alá. A japán piacra szánt, igényesebb verziókon viszont ez a felvétel is hiánytalanul elérhető maradt.
Végezetül az 1984-es búcsúturné, azon belül is a legutolsó fellépés válogatott csúcspontjai következnek. Ezeket a dalokat a tokiói Budokan csarnokban rögzítették 1984. március 14-én. A Spotlight Kid, az I Surrender, a Miss Mistreated, valamint a teljes szimfonikus zenekari kísérettel megtámogatott Difficult To Cure című instrumentális Beethoven-feldolgozás minden hordozón helyet kapott – bár utóbbihoz Ritchie Blackmore utólag még feljátszott egy plusz gitárszólót a stúdióban. Lemaradt viszont az eredeti dupla vinilről és az első nyugati CD-ről a Street Of Dreams, amely abban az időben kizárólag a magnókazettán és a dupla japán CD-n volt hallható.
A távol-keleti komolyzenészek jelenléte nem egy előre betervezett, turnészintű koncepció volt, hanem kifejezetten az 1984. március 14-i, sorsdöntő tokiói fellépésre tartogatott, egyszeri exkluzív meglepetés. Ritchie Blackmore és Roger Glover akkor már pontosan tudták, amit az énekes Joe Lynn Turner előtt még elhallgattak: konkrétan az az előadás lesz a Rainbow akkori érájának végleges búcsúja. Mivel a szigetországban a banda elképesztő, szinte vallásos imádatnak örvendett, a gitáros egy grandiózus, történelmi fináléval akart elköszönni a közönségtől. A gálaestet a helyi televízió és a kiadó professzionálisan, több kamerával rögzítette. Hogy a Live in Japan ’84 videókiadvány képi világa és hangzása ne csak egy mezei rockkoncertet tükrözzön, a színpad mögé felállított nagyzenekar látványa tökéletes vizuális és zenei fegyvertényt jelentett a stáb számára. Blackmore-t mindig is fűtötte a vágy, hogy a komolyzenei motívumokat hús-vér kísérettel fuzionálja. Miután a Difficult To Cure albumváltozatában ezt Don Airey billentyűs szintetizátorokkal imitálta, a Budokan deszkáin már a Takashi Hiroi által vezényelt Tokiói Szimfonikus Zenekar adta meg végre a műnek a mindig is áhított monumentális, megérdemelt mélységét.
Ezen a ponton érdemes egy kicsit megállni, és feleleveníteni az akkori formátumháború okozta anomáliákat. Az eredeti, 1986-os dupla vinil verzióról helyhiány miatt ugyanis teljesen lehagyták a már említett Street Of Dreams tokiói felvételét. Ezzel szemben a korabeli CC, azaz Compact Cassette vagy magnókazetta-kiadásra bónuszként kényelmesen elfért a teljes, tizenöt számos hanganyag. Amikor a Polydor piacra dobta az első nemzetközi CD-változatokat, a szigorú műsoridő-korlátok miatt egyetlen korongra zsúfolták össze az albumot. Ennek a spórolásnak a nyugati zenehallgatók itták meg a levét, hiszen a nemzetközi szimpla CD-kről nemcsak a Street Of Dreams hiányzott, de a Tearin’ Out My Heart-ot is könyörtelenül lehagyták róla, így a digitális premier egy fapados, tizenhárom számos torzó maradt.
Kivéve Japánban, ahol viszont kezdettől fogva tisztelték a Finyl Vinyl teljes hanganyagát: a távol-keleti piacon megjelentettek egy exkluzív dupla CD-kiadást is, így ők már 1986-ban is csonkítatlanul végighallgathatták a teljes repertoárt, mert a kétlemezes verzió az összes dalt tartalmazta – miként a jóval későbbi, 1999-es nemzetközi, dupla CD-s remaszterek is.
Tudni érdemes, hogy amikor a Polydor Records 1986-ban piacra dobta a kiadványt, a CD még viszonylag új, luxus technológiának számított. Mivel a korabeli optikai korongok fizikai kapacitása általában 74, de maximum 80 perc volt, a teljes nyolcvanöt perces műsor egyszerűen nem fért rá egyetlen hordozóra. Annak érdekében, hogy a nyugati piacokon ne kelljen a drágább dupla verziót gyártani, a kiadók kapzsi fejesei könyörtelenül lehagyták a két említett slágert. Így jött létre az a teljesen abszurd helyzet, hogy az európai és amerikai rajongók megvették a méregdrága, legmodernebb digitális formátumot, amin kevesebb dal szerepelt, mint az olcsóbb, szalagos magnókazettán. Agyrém. Végül aztán az 1999-es Rainbow Remasters szériában már a nemzetközi piacon is mindenki megkaphatta kétlemezes kiadásban a teljes, csonkítatlan gyűjteményt.
Bár az 1984. március 14-i tokiói Budokan-előadás a zenekar klasszikus korszakának záróakkordja lett, a legenda fényéből ez semmit sem vett el. Miután lement a búcsúest utolsó száma, ami stílusosan a Deep Purple Smoke On The Water című megaslágere volt, a gitármester és Roger Glover hivatalosan is feloszlatták a formációt. Néhány héttel később, 1984 áprilisában már Vermontban dolgoztak, hogy az újjáéledt anyabandával rögzítsék a visszatérő Perfect Strangers albumot. Az ezt követő világturnét mindenhol hozsannázás fogadta a rockvilágban: egyszerűen senki sem akarta tudomásul venni, hogy a bárdista és Ian Gillan énekes között továbbra sem simultak el az ellentétek. A feszített tempó dacára a dalszerző párosnak jutott ideje a korábbi koncerteken rögzített Rainbow-szalagok utómunkálataira is, így végül összeállt ez a csodás gyűjtemény, amely a csapat valódi nagyságához méltóan mutatja be a hőskorszakbeli működésük utolsó hét évét.
A gondosan kiválogatott, részben újrajátszott és professzionálisan újrakevert koncertfelvételek mellé további ritkaságokat is szerkesztettek, amelyek korábban csak kislemezen vagy EP-n jelentek meg.
Időrendben az első az 1979-es Bad Girl, a Bonnet-éra egyetlen stúdióritkasága a lemezen. A dalt a Rainbow Mark VIII-as felállása vette szalagra, vagyis Ritchie Blackmore gitáros, Graham Bonnet énekes, Don Airey billentyűs, Roger Glover basszusgitáros és Cozy Powell dobos. A nótát még a Down To Earth munkálatai során rögzítették Nizzában, és bár remek, dögös hard rock szerzemény lett, a nagylemezre valamiért mégsem került fel. Ehelyett 1979 augusztusában adták ki a zenekar egyik legnagyobb slágere, a Russ Ballard által írt Since You Been Gone kislemez B-oldalaként. Mivel már akkoriban is kevesen ismerték, abszolút helye volt ezen a gyűjteményen.
A második stúdióritkaság a Weiss Heim, egy meditatív, teljesen instrumentális szerzemény, amely Blackmore gitárjátékára épül. Don Airey elmondása szerint ezt a gitárossal egy már meglévő dallamfoszlányából rakták össze mindössze pár óra alatt. A figyelmes hallgató ráadásul nemcsak a Catch The Rainbow koncertintrójának részletét fedezheti fel a felvételen, de mintha az egész tétel a Deep Purple-féle Son Of Alerik édestestvére lenne.
A darabot 1980. január 19-én vették szalagra a dán producergéniusz, Flemming Rasmussen koppenhágai birodalmában, a Sweet Silence Studios falai között, mialatt a zenekar épp a Down To Earth turné dán állomásán járt. Blackmore-ék annyira elégedettek voltak a közös munkával, hogy végül ez a session képezte az alapját a későbbi nagylemezes együttműködésüknek is Rasmussennel.
A Weiss Heim németül azt jelenti, hogy „Fehér Otthon”, bár nyelvtanilag helyesen Weißes Heim lenne. A címet a dalszerző adta, aki a Long Island-i házát nevezte el így. Máig nem tudni, hogy a morózus mester vajon direkt írta-e ezt is szabálytalanul – mint például a Vielleicht Das Nächste Zeit esetében –, vagy valami más állhat a különös névválasztás hátterében. Mindenesetre a csodaszép kompozíció 1980 februárjában megérdemelt sikert aratva látott napvilágot az All Night Long kislemez B-oldalaként.
A harmadik stúdiófelvétel már a Joe Lynn Turner nevével fémjelzett korszak hajnalát jelzi. A hamar slágerré vált kompozíciót a Difficult To Cure nagylemezt is jegyző, Mark IX Rainbow-felállás készítette, vagyis az új énekes mellett Ritchie Blackmore gitáros, Roger Glover basszusgitáros, Don Airey billentyűs és Bobby Rondinelli dobos. A darabot a legendárium szerint a zenekarvezető harminchatodik születésnapján rögzítették. A frontember visszaemlékezései szerint a szöveget mindössze öt perc alatt dobta össze egy hirtelen inspiráció hatására, miután épp hatalmasat veszekedett a barátnőjével, közvetlenül előtte pedig magával Ritchie-vel is összekapott egy másik szerzemény miatt.
A Jealous Lover először a Can’t Happen Here kislemez B-oldalaként jelent meg 1981-ben Európában. Amerikában viszont akkora rádiós sláger lett, hogy a Polydor Records azonos címmel egy külön, négyszámos minialbumot szentelt a dalnak, amellyel a zenekar még a Billboard listájára is sikeresen feliratkozott. Bérelt helye volt ezen a karrierösszegző gyűjteményen.
Közben azon is elfilóztam, ha egy későbbi Difficult To Cure újrakiadáson esetleg a Jealous Lover kerülne a Magic helyére, azzal az ötödik Rainbow album is egy tízpontos kerek egésszé válna.
A Finyl Vinyl eredeti nagylemezes kiadásai – különösen a hozzájuk tartozó értékes extrák miatt – igazi kordokumentumnak számítanak. Az album vizuális világa és mellékletei tökéletesen foglalják össze a Rainbow addigi teljes történetét. A borítógrafika letisztult, mégis ikonikus: a központi fotó egyből az együttes motorjára, Ritchie Blackmore-ra fókuszál, aki jellegzetes fekete ruhájában ül a berlini Deutschlandhalle egyik kordonján. A dupla vinilt tartalmazó, szétnyitható gatefold tasak belsejében egy pazar összeállítást rejtettek el, amely tele van addig ritkán látott felvételekkel a zenekar különböző korszakaiból és felállásaiból.
Látva, hogy a Rainbow hírhedt volt a folyamatos, szinte követhetetlen tagcseréiről, a kiadó egy zseniális meglepetéssel kedveskedett még a vásárlóknak: a korai nyomások mellé csomagoltak egy hatalmas, különálló, poszterméretű Rainbow Family Tree grafikát. Ezt a zenei újságírás egyik legnagyobb legendája, a precíz rock-leszármazási ábráiról ismert Pete Frame rajzolta és szerkesztette meg. A poszter tűpontosan követi le a formáció krónikáját az 1975-ös alapítástól az 1984-es feloszlásig. Különböző vonalakkal illusztrálja, hogy ki honnan érkezett – például hogyan olvasztották be a teljes Elf zenekart Ronnie James Dióval az élen, vagy honnan jött Cozy Powell és Graham Bonnet –, majd azt is megmutatja, ki mikor távozott, és merre lépett tovább. Ez az értékes dokumentum így nemcsak a főzenekart vázolja fel, hanem azt a lenyűgöző hálózatot is, amely a kilépő tagokon keresztül olyan óriási bandákhoz vezetett, mint a Black Sabbath, az MSG, a Whitesnake vagy éppen Ozzy Osbourne kísérőzenekara.
Tekintve, hogy az ominózus budokani fellépés nemcsak a turné, de egy egész éra végét jelentette, a Rainbow valóban méltó módon búcsúzott el a közönségétől. A hanganyag az összes felidézett időszakot tekintve egy-egy csúcsformában lévő tagságot mutat be. A cím, a szerkesztés, a hangminőség, a borító és az egész gyűjtemény tálalása nemcsak elegáns és vérprofi, de egyenesen tanítani való. Nem véletlen, hogy a rajongók körében ez a kiadvány igen hamar tiszteletbeli sorlemezzé nemesedett. Így kell egy legendát méltóképpen ápolni, és így kell igazi rock and rollt csinálni!
Mivel a különböző újrakiadásokat is vitték, mint a cukrot, a Finyl Vinyl album amolyan aranytartalékká vált, amelyet szinte bármelyik boltban könnyen el lehetett adni vagy cserélni. Ki gondolta volna még a nyolcvanas évek közepén, hogy egy nap Joe Lynn Turner is megkapja a maga elégtételét – ráadásul pont a korábbi zenekarát sírba tévő Deep Purple frontembereként készíthet majd el egy kvázi Rainbow-lemezt?
Arra meg végképp senki sem mert volna akár egyetlen fabatkát sem tenni, hogy a makacs gitármester is megrázza még magát, és a harmadik, még küzdelmesebb Mark II-es Deep Purple felvonás után 1994-ben ismét összerak egy ütőképes Rainbow-felállást…
Rainbow – Finyl Vinyl 2LP 1986:
Side A:
1. Spotlight Kid (Tokyo 1984)
2. I Surrender (Tokyo 1984)
3. Miss Mistreated (Tokyo 1984)
Side B:
4. Jealous Lover (single 1981)
5. Can’t Happen Here (Boston 1981)
6. Since You Been Gone (Donington 1980)
7. Bad Girl (single 1979)
Side C:
8. Tearin’ Out My Heart (San Antonio 1982)
9. Difficult To Cure (Tokyo 1984)
Side D:
10. Stone Cold (San Antonio 1982)
11. Power (San Antonio 1982)
12. Man On The Silver Mountain (Atlanta 1978)
13. Long Live Rock ‘n’ Roll (Atlanta 1978)
14. Weiss Heim (single 1980)
Rainbow – Finyl Vinyl MC 1986:
Side A:
1. Spotlight Kid (Tokyo 1984)
2. I Surrender (Tokyo 1984)
3. Miss Mistreated (Tokyo 1984)
4. Street of Dreams (Tokyo 1984) – extra track
5. Jealous Lover (single 1981)
6. Can’t Happen Here (Boston 1981)
7. Tearin’ Out My Heart (San Antonio 1982)
8. Since You Been Gone (Donington 1980)
9. Bad Girl (single 1979)
Side B:
10. Difficult To Cure (Tokyo 1984)
11. Stone Cold (San Antonio 1982)
12. Power (San Antonio 1982)
13. Man On The Silver Mountain (Atlanta 1978)
14. Long Live Rock ‘n’ Roll (Atlanta 1978)
15. Weiss Heim (single 1980)
Rainbow – Finyl Vinyl CD 1986:
1. Spotlight Kid (Tokyo 1984)
2. I Surrender (Tokyo 1984)
3. Miss Mistreated (Tokyo 1984)
4. Jealous Lover (single 1981)
5. Can’t Happen Here (Boston 1981)
6. Since You Been Gone (Donington 1980)
7. Bad Girl (single 1979)
8. Difficult To Cure (Tokyo 1984)
9. Stone Cold (San Antonio 1982)
10. Power (San Antonio 1982)
11. Man On The Silver Mountain (Atlanta 1978)
12. Long Live Rock ‘n’ Roll (Atlanta 1978)
13. Weiss Heim (single 1980)
Rainbow – Finyl Vinyl – 2CD 1986/1999:
CD 1:
1. Spotlight Kid (Tokyo 1984)
2. I Surrender (Tokyo 1984)
3. Miss Mistreated (Tokyo 1984)
4. Street of Dreams (Tokyo 1984) – extra track
5. Jealous Lover (single 1981)
6. Can’t Happen Here (Boston 1981)
7. Tearin’ Out My Heart (San Antonio 1982) – extra track
8. Since You Been Gone (Donington 1980)
9. Bad Girl (single 1979)
CD 2:
10. Difficult To Cure (Tokyo 1984)
11. Stone Cold (San Antonio 1982)
12. Power (San Antonio 1982)
13. Man On The Silver Mountain (Atlanta 1978)
14. Long Live Rock ‘n’ Roll (Atlanta 1978)
15. Weiss Heim (single 1980)
Ritchie Blackmore – gitár
Joe Lynn Turner – ének
Graham Bonnet – ének
Ronnie James Dio – ének
Don Airey – billentyűk
David Rosenthal – billentyűk
David Stone – billentyűk
Roger Glover – basszusgitár
Bob Daisley – basszusgitár
Bobby Rondinelli – dob
Cozy Powell – dob
Chuck Burgi – dob
Lynn Robinson – vokál
Dee Beale – vokál
valamint a Tokiói Szimfonikus Zenekar – Takashi Hiroi vezényletével
