Home Studio, 2026

Feltételezem, valamennyien hallottatok már a kultikus X-akták sorozatról. Ennek 7. évada 21. részében Mulder kiteker egy dzsinn-t egy hatalmas szőnyegből, minek eredményeképpen három kívánságra kap opciót a szellemtől. A jeles nyomozó persze nincs fölkészülve a szélsőségesen pragmatikus dzsinn ignoráns hozzáállására, ezért első kívánságát naivan lakonikus modorban adja elő: „Legyen béke a Földön”! Megvan, közölte unottan a fantom. Tényleg? Mulder kiment a ház elé, ellenőrizni az eredményt. A mutatvány sikerült: az összes ember eltűnt a Föld színéről. Én egyáltalán nem erre gondoltam, tiltakozott Mulder magából kikelve. Nem részletezted, vágott vissza a szellem kioktató modorban. Mire Mulder a következő kívánságát már sűrűn telegépelt papírokon rögzíti.

A történet üzenete világos: vigyázz, hogy mit kívánsz! Mert lehet ám, hogy teljesül. Nem az, amit akartál, hanem az, amit kívántál.

Így jártam én is Wilsonnal: azt kívántam, játsszon végre újra rockzenét. Megvan, közölte unottan Wilson. Íme a Requiem for a Village. Én nem ezt akartam, kiáltottam az első végighallgatás után elkeseredetten. Nem részletezted, meredt rám Wilson szelleme kifürkészhetetlen, merev tekintettel; ez az, amit jelen pillanatban én rockzenének gondolok.

Hát jó, motyogtam fogcsikorgatva, és belemélyedtem a hallgatnivalóba, ami az előző album grandiózus kozmosz-koncepciója után újra emberi léptékű témával foglalkozik: a vidéki életmód lassú pusztulásával egy képzeletbeli falu metaforáján keresztül. Jellemző módon már maga a téma fölvetése is egyszerre művészien igényes és sötét; azt járja körül, hogy a gyorsuló urbanizáció, a technológia és a gentrifikáció hogyan taszítja a mikro-társadalmat és az emberi kapcsolati hálót az elnéptelenedés és a teljes identitásvesztés állapotába. A mondanivaló főbb tartóoszlopai: az intézményi emlékezet fakulása, mint a megélt történelem eltűnésének előszobája; az elmagányosodás folyamata a hiperkonnektivitás korában; a nosztalgia és a progresszió között feszülő ellentét, mint az előbbi iránt táplált illúziók és az utóbbi oltárán feláldozott értékek.

Rockzene péntek estére, mi?

Értelmiségiként természetesen el kell ismernünk, hogy mindenképpen tartalmasabb és színvonalasabb egy ilyen koncepció, mint az üres, érvénytelen depresszív siránkozás, ugyanakkor a zenét Wilson szokás szerint ezúttal is teljesen a mondanivaló szolgálatába állította. Így aztán kaptunk egy zaklatott, helyenként baljós vagy épp melankolikus, súlyosan alterált skálákból építkező művészrock-ot, ami a rock reflexszerű felhasználási területein teljesen értelmezhetetlen. Nem fog működni háttérzeneként. Nem alkalmas arra, hogy csak úgy meghallgasd, a koncepció ismerete és követése nélkül. Ha meg is próbálnád, gyorsan ki fogod kapcsolni pl. autóban, bulin, vagy akár olyan szituációban, amikor kettőnél több ember próbál zenével hangulatot teremteni maga köré.

Ebből a könyörtelenül ambiciózus hangulatból csak időnként enged a művész úr eltávozást, mint pl. a szép, tremolós orgonaponton dolgozó On Chapel Slope révén, ami hasonlít arra, amit nemcsak kívántunk, de akartunk is hallani.

Több esetben támadhat viszont olyan érzésünk, hogy valódi ötlet híján egyszerűen Steven fölvette, ami épp eszébe jutott, utólag kreálva neki helyet a koncepcióban. Bár elnézve az album rendkívül sokrétű, igényes hangszerelését, a vokalizációt, a progresszív ritmizációra megálmodott kíséretet, viszonylag kicsi az esélye annak, hogy ez valóban így történt. Inkább oda nyilatkoznék, hogy Wilsont egyszerűen nem érdekli zenéjének széles körű befogadhatósága, és azt írja, amit ő az adott témában kifejezőnek érez. Így aztán a zene meglehetősen nehezen emészthető – bár többször, odaadással meghallgatva azért sokat javul a helyzet. Csak hányan jutnak majd el odáig?

Aki mégis, annak már akár a bizarr skála-alterációk és az egzisztenciális stabilitás elveszítése közötti párhuzam is mondhat valamit. Ugyanígy tetten érhető a múlt és a modernitás kettőssége, hiszen a mondanivalóhoz Wilson nagy marékkal merített a brit folk-horror hagyományaiból, amiben a nyomasztást épp, hogy a modern élet vívmányai jelentik. A zenében hasonló skálán érhetőek tetten a múlt és a jelen építőkövei.

Kijelenthető tehát, hogy a klasszikus progresszív rockban utazó Wilson valószínűleg nem tér vissza többé. Immár kilenc lemeze közül talán csak az első helyezhető ebbe a kategóriába, másoknál kénytelenek vagyunk belehelyezkedni egy művészi perspektívába, és onnan fülelni az eredményt. Lehet ezzel élni, de esetleg kívánhatnánk a Porcupine Tree életben tartását emellé, különféle klauzulák és disclaimer-ek szükségessége nélkül, kedves dzsinn?