LP – Polydor 1981      

1981. február 3-án jelent meg a Rainbow ötödik stúdiólemeze, amely a dupla tagcsere ellenére is az év egyik legfontosabb rockzenei kiadványának bizonyult. A korong rádióbarát dalai és a róluk másolt kislemezek folyamatosan a slágerlisták élvonalát ostromolták. Elsőként a máig fontos alapműnek számító nagylemezhez vezető utat vázoljuk fel.

Difficult To Cure, frontborító 1981

Elöljáróban azonnal le kell szögeznem, hogy nagyon szeretem Joe Lynn Turner hangját és énekstílusát. A vele készült Rainbow-, Malmsteen- és Deep Purple-lemezek szintén nagy kedvenceim. Nem Ronnie James Dio vagy Ian Gillan ellenében, hanem saját jogán, mert Turner óriási torok. Ha valakit ez zavar, nyugodtan odébb lapozhat, hiszen bőven akad olyan írás, amely a többi énekest és a velük készült albumokat magasztalja. Miután ezzel egyből az elején letudtuk a kommentmezőben rendre megjelenő dedós vitákat, csapjunk a közepébe, és ismerkedjünk meg a brit legenda egyik legjobb lemezének történetével!

A közhiedelemmel ellentétben a Rainbow Bonnet-korszaka nem az énekes kirúgásával végződött, hanem Graham Bonnet maga mondott fel. Ráadásul a Down To Earth albumot készítő Mark VIII felállás már jóval korábban megbomlott.

Elsőként ugyanis Cozy Powell lépett ki a Rainbow-ból, 1980 augusztusában, közvetlenül azután, hogy a zenekar headlinerként lépett fel a legelső Monsters Of Rock fesztiválon, a doningtoni versenypályán. A zseniális dobos távozása hatalmas érvágásnak bizonyult. Nemcsak azért, mert a csapat pályafutásának egyik legnagyobb csúcspontján döntött a szakítás mellett, hanem mert a vele készült albumok kivétel nélkül bevonultak az egyetemes rocktörténelembe.

Kifejezetten utálta az olyan slágereket, mint az All Night Long vagy a Since You Been Gone, mert úgy vélte, ezzel a zenekar elveszíti nyers erejét és misztikumát.

Másrészt a stúdióbeli unalom és a kreatív feszültség is kikezdte a belső viszonyokat. A dobosnál és az énekesnél egyaránt betelt a pohár, amikor a készülő új album, a későbbi Difficult To Cure koppenhágai munkálatai során tartósan megrekedtek. Powell elmondása szerint a stúdióban napokig semmi sem történt, a próbák unalomba fulladtak, a kreatív energiák pedig teljesen elfogytak. Ráadásul egyáltalán nem akart egy olyan pop-rock lemezen dolgozni, amellyel zeneileg képtelen volt azonosulni.

Az ütős távozásában azonban a legfőbb okot, az utolsó cseppet a pohárban a doningtoni pirotechnikai incidens jelentette. Cozy utolsó koncertje a Rainbow soraiban a már említett, 1980. augusztus 16-i Monsters Of Rock fesztivál volt. Powell híres volt a dobszólóiról, amelyeket Csajkovszkij 1812-es nyitányára mutatott be, monumentális robbanások kíséretében. Ezúttal sajnálatos módon a koncert előtti hangpróbán a pirotechnikai teszt akkora erejűre sikerült, hogy teljesen tönkretette a fesztivál PA-hangrendszerét, mintegy 18000 font kárt okozva. Ritchie Blackmore és a menedzsment dühöngött a felesleges kockázat, illetve az anyagi veszteség miatt, ami végleg megmérgezte az egyébként is puskaporos hangulatot. Cozy a fellépés után nem is teketóriázott, azonnal és véglegesen összepakolt.

Bármennyire is a csúcsról távozott, Cozy Powell nem esett nagyot. A Rainbow után többek között a Michael Schenker Group, a Whitesnake, a Black Sabbath, az Emerson, Lake & Powell kötelékében és Brian May szólócsapatában is ütötte a bőröket, így mindvégig igazi király maradt. Bár ő és Ritchie Blackmore makacs természetük miatt gyakran összecsaptak, a dobos később mégis úgy nyilatkozott, hogy sosem gyűlölték egymást. Egyszerűen mindketten túl domináns személyiségek voltak ahhoz, hogy hosszú távon egy együttesben férjenek meg. Sok volt a dudás a Szivárvány Csárdában.

Első körben ő maga is kreatív ürességre és a stúdióban uralkodó unalomra panaszkodott. Amikor a zenekar Koppenhágában próbált és igyekezett dalokat írni a következő albumra, a munka – Bonnet elmondása szerint- egyáltalán nem haladt. Az egyetlen kész szerzeményük Russ Ballard I Surrender című dala volt, amelyet nyilván a Since You Been Gone elképesztő sikere után, az előző esztendő tapasztalataira építve rögzítettek. Miután a frontember felénekelte a sávjait, megelégelte az egyhelyben toporgást. Megkérdezte a produceri feladatokat is ellátó Roger Glover basszusgitáros-dalszerzőtől, hogy van-e bármi más anyaguk, és mivel nemleges választ kapott, dühösen hazautazott Los Angelesbe. Ezen a hirtelen távozáson Ritchie alaposan felhúzta a szemöldökét.

A végső szakítást az is siettette, hogy a gitárhős már eleve dühöngött az énekesre a híres, rövidre vágott frizurája miatt. Graham emellett nehezen bírta a turnékkal járó állandó nyomást, valamint a zenekarvezető diktatórikus tempóját.

Ezután következett az újabb meghökkentő ötlet: a kétfrontemberes felállás terve. Miután Bonnet Los Angelesbe távozott, a dühös gitáros azonnal új ember után nézett, és hamar rá is talált Joe Lynn Turner énekesre. Blackmore akkor felhívta Grahamet egy kompromisszumos ajánlattal: térjen vissza, énekelje el azokat a dalokat, amelyek tetszenek neki, a többit pedig bízzák az új torokra. Bonnet azonban erre határozott nemet mondott.

Mindezek tetejében Cozy Powell kilépése önmagában is elbizonytalanította az énekest. Graham számára rendkívül fontos biztosítékot jelentett a zseniális dobos jelenléte a csapatban. Amikor Powell a doningtoni Monsters Of Rock fesztivál után elhagyta a formációt, Bonnet úgy érezte, hogy a társaság elveszítette korábbi erejét és identitását, ami végleg a távozás felé lökte őt. Évekkel később, kellően lehiggadva viszont már úgy nyilatkozott, hogy „idióta volt”, amiért egyetlen dal részleges felvétele után otthagyta a projektet, és utólag őszintén bánja, hogy a büszkesége miatt így döntött.

Mindenesetre a kocka már el volt vetve. Nehezen képzelhető el, hogy egy kéténekeses Rainbow-felállás hosszú távon működőképes lett volna. Márpedig Ritchie Blackmore telefonon kereste meg Joe Lynn Turnert, miután annak korábbi zenekara, a Fandango feloszlott. Mivel a főnök személyesen érdeklődött, rendkívül komolyan gondolhatta a dolgot, így előbb-utóbb mindenképpen kenyértörésre került volna sor a korábbi frontemberrel. Ritchie ugyanis már korábban felfigyelt Joe hangjára, dallamvilágára és nagyszerű frázisaira, miközben a Fandango lemezeit hallgatta.

Igazi rocktörténeti érdekesség és nagyszerű kedvcsináló a korszak mélyebb megismeréséhez, hogy a Fandango szólógitárosa és egyik fő dalszerzője egy bizonyos Rick Blakemore volt. Bár a majdnem névazonosság miatt sokan rokoni szálat gyanítanak, valójában semmi közük egymáshoz. Az élet mindenesetre valóban produkál ilyen különös és felettébb szórakoztató véletleneket. És hogy még nagyobb legyen a csavar: Joe eredeti születési neve Joseph Linquito és éppen Blakemore javaslatára vette fel a Joe Lynn Turner művésznevet, még jóval azelőtt, hogy Ritchie Blackmore-ral egyáltalán találkozott volna.

A Fandango utáni napokban Turner egy egyszobás lakásban élt New Yorkban, és szinte teljesen elfogyott a pénze. Amikor Blackmore asszisztense, Barry Ambrosio felhívta, az énekes először azt hitte, hogy valamelyik barátja ugratja. Amikor a gitáros személyesen is átvette a telefont, és megkérdezte, lenne-e kedve eljönni egy meghallgatásra, Turner még mindig hitetlenkedett. Végül elment a Long Island-i stúdióba, ahol Ritchie Blackmore és Roger Glover várta. Nem húzták az időt, azonnal bedobták a mélyvízbe, és megkérdezték, tud-e dalokat írni. Turner elővette a saját szövegeit, és azonnal ráénekelt a kapott zenei alapokra. Ebből az első közös impulzusból született meg később a Midtown Tunnel Vision című szám. Ezután próbára tették az I Surrender című felvétellel is, amelyet a következő slágerlistás kislemeznek szántak. A próba olyan jól sikerült, hogy Blackmore kevesebb mint egy óra közös munka után behozott néhány sört, majd közölte, hogy övé a munka, ha akarja. Joe értelemszerűen azonnal igent mondott, ezzel pedig hivatalosan is ő lett a Rainbow harmadik frontembere a nagyszerű Ronnie James Dio és a szintén csodálatos Graham Bonnet után.

Egyébként, ha az ember figyelmesen végighallgatja a négy Fandango-albumot – ahogyan azt Ritchie Blackmore is tette annak idején –, hamar rájöhet, miért is ragaszkodott annyira Turnerhez a mogorva gitármágus. Ez a kapocs ráadásul még jóval később is kitartott, amikor egy szűk évtizeddel később pedig már a Deep Purple soraiba kerestek új énekest.

Adott volt tehát a Mark VIII Rainbow korszakból megmaradt alapcsapat, azaz Ritchie Blackmore, Roger Glover és Don Airey, valamint a hozzájuk csatlakozott új énekes, Joe Lynn Turner. Ők négyen egyaránt főszereplőivé váltak az ötödik lemeznek, egyben a Rainbow és a Deep Purple későbbi, igencsak kacifántos történetének.

Cozy Powell utódja pedig a szintén kiváló Bobby Rondinelli lett, akit ugyancsak a gitáros invitált a Rainbow soraiba, ráadásul sunyiban, még a korábbi dobos kilépése előtt…

Bobby első találkozása Blackmore-ral egy meglepően közvetlen, laza és minden sztárallűrtől mentes jammelésbe torkollott. A dobos egy Long Island-i próbateremben, a Rainbow hivatalos meghallgatásán futott össze először a gitárossal. Rondinelli előzetesen egy megközelíthetetlen, sötét kisugárzású zsenire számított. Ehelyett a főnök egy doboz sörrel a kezében sétált be, teljesen barátságosnak bizonyult, ami azonnal feloldotta a fiatal zenészben lévő feszültséget. Nem vesztegették az időt felesleges bemutatkozással, hanem azonnal muzsikálni kezdtek. A zenei kémia rögtön működött közöttük, a gitárhőst pedig lenyűgözte a próbázó erőteljes, mégis rendkívül technikás stílusa. Különösen az nyerte el a tetszését, hogyan rögtönöz Bobby. Mert a vizsgán nem a régi Rainbow-slágereket vették elő, hanem helyette Blackmore teljesen új ötleteket, friss riffeket skiccolt fel a hangszerén, hogy tesztelje, miként reagál a New York-i muzsikus az improvizációra, és hogyan épít fel groove-okat a semmiből. A végeredménnyel mindketten maximálisan elégedettek voltak.

Így aztán ő is csatlakozott a csapathoz a koppenhágai Sweet Silence stúdióban, hogy folytassák az ötödik nagylemez felvételeit.

Ennek ellenére feszült fogadtatásban volt része. Amikor megérkezett Dániába, Don Airey és Roger Glover rendkívül hűvösen, távolságtartóan bánt vele. Ennek a fagyos légkörnek persze nem az új dobos személye volt az oka. A csapat tagjai akkorra már alig álltak szóba egymással, a stúdió falai között pedig valósággal tapintani lehetett a feszültséget. Mégpedig azért, mert a ritmusszekció felvételeinek jelentős része úgy zajlott le, hogy a zenekarnak nem volt énekese. Graham Bonnet felénekelt ugyan néhány alapvető sávot, például az I Surrender című dalhoz, de aztán szinte azonnal vette a kalapját. Rondinelli így úgy dobolta fel a lemezt, hogy fogalma sem volt, ki énekli majd a dalokat. Úgy tűnt, a főnök őt sem nem avatja be a tervekbe.

Továbbá külön feladta neki a leckét a spontán dalszerzés is, hiszen Ritchie Blackmore egyáltalán nem szeretett előre kidolgozott témákkal érkezni. A stúdióban a gitáros elkezdett riffeket játszani, Rondinelli pedig azonnal improvizált mögé egy groove-ot. Ha a főnöknek tetszett a tempó, rábólintott, és abból lett a dal. Így született meg a lemez legtöbb száma, meglepően jó eredménnyel. Úgy tűnik, ők ketten zeneileg rendkívül gyorsan egymásra hangolódtak, a feszültséget pedig finom dán sörökkel oldották fel. A két muzsikus egyetértése a stúdióban annyira erősnek bizonyult, hogy a kezdeti hűvös hangulat ellenére a ritmusszekció felvételei rendkívül gyorsan és profin lezajlottak.

A formálódó Difficult To Cure album hatodik főszereplője Flemming Rasmussen hangmérnök lett, aki abszolút tisztában volt azzal, miként kell megszólalnia egy rockzenei albumnak a nyolcvanas években. A dán szakember munkamódszerének titka és sikere abban rejlett, hogy tökéletesen ötvözte a kivételes technikai precizitást a zenészközpontú, pszichológiai megközelítéssel. Nem uralkodó jellegű producerként dolgozott, aki nem tudja elviselni, ha nem lehet mindenki főnöke, aki inkább elszabotálja azt az egyébként jó ötletet, amit nem ő talált ki, aki ráerőlteti saját elképzeléseit a bandákra, hanem maximálisan alkalmazkodott a formációk egyedi igényeihez. Nem véletlen, hogy a vele dolgozó művészek gyakran úgy hivatkoztak rá, mint egy rejtett csapattagra.

Rasmussen szentül hitt és ma is hisz az analóg technika erejében. A Sweet Silence stúdióban a dobokat, a basszust és a gitárokat szinte kivétel nélkül szalagra rögzítette, miközben rengeteg vintage felszerelést használt. Ez a rögzítési eljárás adott a keze alatt formálódó Rainbow-, majd később a Metallica-lemezeknek is már egy eleve rendkívül meleg, telt, dinamikus és organikus megszólalást.

Ráadásul a szakmában Rasmussent a mikrofonok elhelyezésének mestereként tartják számon. Úgy vélte, hogy a tökéletes megszólalást nem a keverésnél, utólagos effektekkel kell megteremteni, hanem már a rögzítés pillanatában. Képes volt órákon át milliméterenként igazítani, mozgatni a mikrofonokat a gitárerősítők vagy a dobok előtt, amíg meg nem találta azt a pontot, ahol a hangszer a legtermészetesebben, mégis a legerőteljesebben szólt.

Miközben Blackmore hírhedt volt nehéz természetéről, a Rainbow hátországa pedig a tagcserék miatt a szétesés szélére sodródott, Rasmussen legnagyobb emberi erényének a belőle áradó, abszolút nyugalom bizonyult. Az épphogy csak kialakult Mark IX felállást alkotó zenészek érezték, hogy jó kezekben vannak, így a stúdió feszültségmentes oázissá válhatott, ahol a gitárhős is szabadon kiélhette zenei zsenialitását anélkül, hogy egóháborúkba keveredett volna a nagy tudású szakemberrel. Nem véletlen, hogy a dán stúdiómester és a zenekarvezető között komoly szakmai bizalom alakult ki. Bár az 1982-es Straight Between The Eyes albumot Kanadában rögzítették, Blackmore az 1983-as Bent Out Of Shape-hez ismét visszatért Rasmussen bázisába Koppenhágába, hogy az ő hangmérnöki irányítása mellett rögzítsék a hetedik stúdióanyagot.

Egyébként, ha már szóba került, pontosan ez a Koppenhágában kikísérletezett, egyszerre nyers és hihetetlenül tiszta megszólalás volt az, ami miatt a Metallica tagsága is felfigyelt a szakemberre. Később a dán stúdióban, az ő segítségével rögzítették a thrash metal történetének olyan alapműveit, mint a Ride The Lightning, a Master Of Puppets, valamint az …And Justice For All albumot. Toronymagasan ki is emelkednek az akkori thrash mezőnyből, miként a ’talicska diszográfiájának is kiemelkedő darabjai.

Folytatjuk!