(Nuclear Blast, 2021)

A nagy összeborulások korát éljük, ami még akkor is izgalmas időszak, ha észben tartjuk: ezen egymásra találások mozgatórugója a legritkább esetben valamiféle zenei romantika, hanem leginkább a piszkos anyagiak. Minden összeborulások közül pedig az egyik leginkább anticipált a Helloween-é, akik két legendás egykori taggal kiegészülve igen sikeres, minőségi világturnét abszolváltak, és a puskapor kitartott egy új album megírására és fölvételére is.

Különösen nagy erőkkel vártam ezt a lemezt, mert azok közé tartozom, akik tizenéves fejjel élték át a Helloween 1985-ös felemelkedését, és súlyosbító körülményként számomra a csapat szellemisége, hangzása mindig is egyértelműen Kai Hansen munkásságához volt köthető. Már eleve azt se értettük akkoriban, mi szükség volt Kiskét bevenni énekelni a Walls of Jericho után – aztán meghallgatva, mit produkál, persze leesett a húszfilléres. Hansen 88-as kiválását követően egyetlen Helloween lemezt sem tudtam többé végighallgatni; annál többet hallgattam viszont Gamma Ray-t, ami az én „fülemben továbbvitte a lángot”, és így lett pápább a pápánál: az anyacsapatnál. Andi Deris érkezése Kiske helyére pedig egy másik nagy kedvenc, a Pink Cream 69 tönkretételét jelentette, amit azóta sem bocsátottam meg Weikath-nak (még ha immár tudom, hogy ez a tönkremenetel amúgy is bekövetkezett volna). Bizarr módon azóta is Pink Cream dallamokat hallok minden újabb Helloween nótában, akármikor sodor egyet utamba a sors.

Mindez jól árnyalja, milyen régi csontvázak lapultak a szekrényben, mikor nekiültem módszeresen szénné hallgatni ezt az anyagot. És így mondom, hogy ez bizony egy kifejezetten erős próbálkozás lett. Az Out for the Glory meghökkentően slayeres intro-ja hallatán kissé lefagytam ugyan, ám ami utána következik, az nem egyéb, mint egy nagy Keeper/Gamma Ray hibrid ünnep: sebesség, Kiske-dallamok, és még Hansen is belekárog egy bridge-et azon a pallérozatlan, éles hangján (mennyire imádtuk ’85-ben!). Engem itt már szinte meg is vettek, de a folytatásban sem okoznak csalódást: A Fear of the Fallen le se tagadhatná, hogy Deris követte el, hiperdallamos, lendületes, kifejezetten minőségi (és igen, erősen pink cream-es) refrénnel. A Best Time pedig Kai világa – a verze kicsit hajaz az I Want Out-ra, és ebben is ott settenkedik egy kis Gamma Ray a refrénben, de ez mind olyasmi, amitől az egyszeri – egyszersmind öreg – rajongó lemegy hídba az örömtől.

A múltidézés után modernebb pillanatok következnek: az ütős Mass Pollution már eleve koncertdarabnak született a „make some noise” felszólítással és a közönségzajjal, az Angels pedig kifejezetten jó helyre került lassú/középgyors tempóváltásaival, erős dallamosságával (Kiske), ami üdítően elüt a klasszikus szerzőgárda alkotásaitól – ez ugyanis Sascha Gerstner szerzeménye. Hasonlóan kiemelkedik a Helloween-konform nóták közül a Grosskopf által jegyzett Indestructible vérbeli, szigorú germán riffjével, melyre már torzulnak is az arcok és lendülnek a fejek, ám Deris valami olyan elképesztő dallamvilágot kanyarít rá, hogy szinte már hallom is a dalt a rádióban. Kissé sajnálom, hogy Kiske-szerzemény nem található itt (amúgy Kiske saját akaratából kifolyólag); az ő dalai voltak ilyen remek kontrasztdarabok anno a Keeper lemezeken.

Ha van nóta, ahol elgurul a társaság gyógyszere, akkor az kétségkívül a mániákus lendülettel elővezetett, kissé hosszúnak tűnő Robot King, amit simán lehet „túlment”-nek titulálni – főleg Deris észbontóan magas témái tűnnek nehezen megismételhetőnek -, de megértem azt is, aki bírja, mert a muzsika viszont tőrőlmetszett, klasszikus Helloween. A Cyanide jól ellenpontoz a haladós középtempóval, igazi Deris-dal, hansenes gitártémákkal. A Down in the Dumps viszont kissé üresjárat, így többedszerre is: van benne tempó, de mögötte némileg automatikus megoldásokat lehet hallani, talán a mélypont az egyértelműen gépi segítséggel felhúzott vokál, a végén. 

Midőn a rajongó végigtekint a dallistán, és meglátja a Hansen által írt, 12 perc fölé húzódó Skyfall-t, nyilván beindul a nyálelválasztás, és a dal meg is felel a várakozásnak. Kellően agyas, tempós, leállós, remek Kiske-énekkel, amúgy keeperesen. Hansen is dalolgat benne, több ízben is kísértetiesen gammaray-essé varázsolva a hangulatot, amit Deris csap szét egy modernebb sorral. És ezzel vége is a hivatalos anyagnak, ám bónuszdalok azért föllelhetők, amik nem érdemtelenek arra, hogy hozzácsapjuk őket a lejátszási listához az album mögé.

A nosztalgikus érzésekhez hozzájárul a lemez autentikus hangzása is. Az a szikár, száraz alapú gitársound, ami az ősi időkben jellemezte a csapatot, most is jelen van, és szépen, tisztán kivehető minden – személy szerint újra fölfedeztem magamnak Grosskopf basszusfutamait, témáit, de az éneksávok is rendben vannak. A gitárok miatt eleve nem aggódtam…

Nem akarom én azt mondani, hogy ez a lemez egyenrangú a klasszikus idők alkotásaival, mert nyilván nem az. De hát mi sem vagyunk már azok a tiszta lelkű kamaszok, akik friss, nyitott attitűddel fedezték föl maguknak ezeket a muzsikákat. Így innen, 2021-ből csak annyit lehet mondani, hogy megsüvegelendő az az energia, kreativitás, tenni akarás, amit ez az újjáverbuvált nagygárda bele akart, bele tudott tenni ezekbe a nótákba. Régi rajongók számára elegendő emlékeztetőt, manírt, panelt tartalmaz a hőskorszakból ahhoz, hogy párás szemmel idézhessék föl a 80-as éveket, viszont eléggé modern ahhoz is, hogy akár power metal irányból közelítve a fiatalabb nemzedéknek is bejöjjön. Amondó vagyok, hogy örülhetünk, hogy ez a lemez létezik, és bízvást reménykedhetünk egy még előremutatóbb, kreatív szinergiákat újra fölfedező folytatásban.