(Hangfoglaló Program Könyvek)

Új zenekarok voltak, vannak és lesznek is, hiszen az önkifejezés vágya mindenkor erős. Kérdés, hány banda jut el odáig, hogy már nem képesek saját erőből megoldani a működés összes területén felmerülő problémákat, vagy addig, amikor segítséget szeretnének kérni a továbblépéshez, mert például idő-hiányban szenvednek. És jönni fog a megvilágosodás: menedzsert kell keresni! Oké, de honnan vegyenek olyat?

A nem kimondottan szép emlékű popcézár, Erdős Péter visszaemlékezései, az 1990-es Hogyan készül a popmenedzser címe megtévesztő, és alapból felejtős: csak a CPg hozzá írott dala teszi őt időlegesen feledhetetlenné. Egyébként pedig teljesen használhatatlan az írása. De, ha egy bandának menedzser kell, akkor kell, és kész!

Mégis, milyen az ideális jelölt a zenekar szempontjából? Egyáltalán: miféle személyiségnek kellene lennie a menő menedzsernek, mennyi mindenhez kell értenie és miként működhet közöttük a kapcsolat? Nos, ezekre a nagyon nem egyszerű kérdésekre keresi a válaszokat ez a könyv.

Egyetlen, gyakorló menedzser tapasztalatait és szempontjait megismerni nem feltétlenül célra vezető. Tizenkét szempár viszont éppen tucatszor lát annál többet. Ebben a kötetben meghatározzák a különböző személyek, személyiségek az általuk fontosnak tartott értékeket, húzzák alá és összegzik azokat az ideális tétel, az ideális végeredmény létrejöttének reményében.

Külön öröm, hogy elsőként az a Podlovics Péter osztja meg a gondolatait, akinek Ripoff Raskolnikov magyarországi létezését, vagy a Quimby legjobb időszakának levezénylését köszönhetjük. Írását (Zenei menedzsment alapjai), a hitelesség szelleme hatja át. Ehhez felgyűjteni és ragasztani a divatzenék aktuális trendjeinek felfuttatását, kihívás, bár a divatban ki mer hosszabb távra tervezni?

Jól van na, ez csupán egy dolog, ami segíthet megfelelő döntést hozni a zenekari mitakarás jövőt megcélzó, több ismeretlenes kérdéskörében. Valamit azonban biztosan tudhat, és szem előtt is tart(hatna) mindenki. „A magyar szcéna rendkívül tőkehiányos, egy olyan zeneipari közeg, ahol az alkotók általában nem élnek meg a zenélésből. A lemezkiadásból származó bevételek drasztikusan csökkentek vagy akár el is tűntek, a digitális és jogdíjbevételek nem fedezik a produkció kiadásait, valamint a koncertre járó közönség száma sem túl nagy. Ráadásul a közönség rendkívül árérzékeny és nem hajlandó túl sokat költeni a zenére…” (Fernbach Erika: Üzleti és működési modellek a könnyűzenei menedzsmentben. Az iménti idézet a kötet 58. oldalán olvasható.)

Minden él nélkül jegyzem meg: innen szép nyerni! Ám, alakuljon bárhogyan is az előadók sorsa, minden tiszteletem az alkotóké, hiszen az ő ténykedésük nélkül nem jönne létre egyetlen efféle, eladásra kínált „termék” (sem). Engem (de lehet, hogy csak engem)  meglehetősen zavarnak az angolból vett nyelvújítási lelemények és a „szakszavak” ragozása, mert úgy fest: „A magyar helyesírás szabályai” témába vágó kifejezéseinek címszavait ma alighanem nyelvész-vénával megvert informatikusok írják. Mi, mezei érdeklődők meg úgyis meghalunk, mielőtt „itinernénk” egyszer is az életben.

Még mindig van egy további tényező: „Ha az elmúlt évek showcase-ekre kiválasztott zenekarainak tablóját vesszük alapul, olyan, jellemzően szubzsánerekben jeleskedő, itthon a mainstream médiától távol álló produkciókat hívtak meg, akik artisztikus értelemben a zenéjükben képesek érzékeltetni, hogy van bennük egyfajta elidegeníthetetlen kelet-európai érzés.” (Bali Dávid: A magyar könnyűzenei export új hulláma. 102. o.) Mindenki ért mindent, ugye? Igen, ez az infó szintén segíthet egyes zenekarok hosszú távú céljainak kijelölésében.

A menedzselés gyakorlata mellett igen hasznos a szerzői jog alapjaival foglalkozó írás csakúgy, mint az, amelyik a lehetséges zenekari támogatások vadul burjánzó, rejtelmes szigetére kalauzol. Valójában mind a tizenkét tanulmány hozzáteszi a magáét egy általános és hasznos ismeretanyaghoz. Sőt!

Ha tankönyv-szerűséget keresnétek a zenekari menedzseléssel foglalkozó tárgyban, nem érdemes kutatni tovább!