Helikon Kiadó 2022
2023. július 28-án már a tizenegyedik koncertjét adta hazánkban a basildoni gyökerű angol együttes. Mely annak ellenére is az eddigi legnagyobb magyarországi fellépésük volt, hogy anno ’88-ban simán dupláztak a BS-ben. A Népstadion új verzióját jelentő Puskás Aréna pedig nem csak, hogy simán megtelt, de sokan már eleve úgy érkeztek az előadásra, hogy már Memento Mori turné következő budapesti állomására, a 2024. március 26-i MVM Dome koncertre is megvolt a jegyük.
A minden korábbinál nagyobb közönség, illetve a szűnni nem akaró rajongás nem csoda, hiszen Martinék eddig mindig, mindenkor, minden kor minden trendjére és meghatározó irányzatára jól tudtak reagálni. Úgy maradtak állócsillagok, hogy közben azért folyamatosan változtak is. Ügyesen alkalmazkodva a környezethez, de megtartva a kívülállás érzetét, egyben reflektálva is a korszellemre.
Sorozatunk ötödik részében Ian Gittins Faith & Devotion című Depeche Mode könyvének harmadik részét, a kései Alan Wilder korszakot vesszük végig, egészen Alan kilépéséig. Valamint Dave Gahan pokoljárását, mely sajnos még utána is eltartott egy jó darabig, míg végül visszatalált az életbe.
V-VI. Az Alan Wilder / David Bascombe korszak 1987-1988
és az Alan Wilder / Flood korszak 1989-1994
1987-ben új időszámítás kezdődött a Depeche Mode háza táján. Először is menesztették Gareth Jones-t, ami a későbbi sikerek ellenére is szarvashiba volt. Ugyanis, ha van higgadt zseni, aki képes volt egészen egyedi, kreatív megoldásokkal gazdagítani a zenei szövetet, miközben teljesen kézben tudta tartani az akkor még jóval bonyolultabb felvételi folyamatot, akkor az Jones volt. Másrészt sajnos Brian Griffin fotóssal is megszakadt az a gyümölcsöző együttműködés, mely az első öt év addigi egyformán zseniális lemezborítót és promó fotóit eredményezte. Persze sok tekintetben Anton Corbijn érkezése tette helyre a videóikat és változtatta albumonként egységessé a fiúk imidzsét, de soha többé nem születtek olyan sokrétű és mély értelmű frontborítók, mint amit mondjuk A Broken Frame vagy a People Are People LP-khez használtak fel Brian egytől-egyig unikális munkái közül.
Harmadrészt Daniel Miller is hátrébb lépett, aki a Black Celebration készítése alatt megélt viták után inkább csak a kiadásra fókuszált. Ami szintén jó is volt, meg nem is. Mert ismét kiesett egy külső fül, egy az együttest szabályozni is képes egészséges kontroll. Viszont végre valaki azt a terhet is magára vállalta, hogy úgy kezelje a kiadói feszültséget, hogy lehetőleg senkit se veszítsenek el és a bevételek is szinten maradjanak. Ugyanis akkoriban a Mute-on belül pont egykori Mode alapító, Vincent Clarke új zenekara az Erasure lett a Depeche Mode legnagyobb konkurenciája. Mi több, miközben Vince ontotta magából a slágereket, bizony rendszeresen be-beelőzte egykori társait az eladási- és egyéb sikerlistákon.
Az új érában Alan Wilder szerzeményeit sem fogadták el, Martin vált az abszolút és egyeduralkodó szerzővé. Cserébe Alan vált a fő hangszerelővé, illetve de facto a vezető producerré is, bár azért időről-időre szerződtettek valakit mellé. A változások látszólag tökéletesen beváltak. Hiszen az új éra mindhárom stúdióalbuma egyaránt ultrasikeresnek bizonyult. Csak közben szétesett a banda, mert a csapatban eluralkodott alkoholizmus, droghasználat távolabbra sodorta egymástól az együttes tagjait. A mentális betegségek pedig lehetetlenné tették az addig működő munkafolyamatokat. Így végleg felbomlott a kreatív mag, az összeomlást követően más felállásban és ismét megváltozott munkamódszerekkel tudtak csak visszakapaszkodni a sír széléről.
A hangmérnöki és produceri feladatok ellátásában Alan új társa David Bascombe lett, akivel egy egészen más munkamódszer alakult ki. De ez kevésbé rajtuk múlt, mint a végső döntéseket meghozó Martin Gore-on, aki nagyon is tudta, mit akar. Ezért hát az 1987-es stúdiómunkálatok során egy, az előző albumok antitéziseként is értékelhető korong született. Egyedüli kivételnek talán csak a vállaltan Philip Glass ihlette Pimpf számítható. De azzal kapcsolatban is csak úgy, hogy mellé egyből érdemes megjegyezni, hogy bár a Mode fiúk korábban is merítettek Glass gazdag életművéből, de soha korábban ennyire direktben és egyértelműen.
A Music For The Masses lemezcím egy többértelmű szójáték, melynek azonban csak az egyik részét domborították ki. Méghozzá azt, hogy a srácok még a Black Celebration átütő sikersorozata után sem érezték úgy, hogy a szélesebb tömegek elfogadták volna őket, inkább csak a maguk sajátos „hangyás, szado-mazo” szubkultúrájukban számítottak sztároknak. A rajongóik vették a lemezeiket és nem pedig az aktuálisan menő popzenéért lelkesedő tömegek. Amit mindenképpen alátámasztott a tény, hogy Észak-Amerikában több jegyet adtak el a koncertjeikre, mint nagylemezt. De azt a korszakot értékelve nem szabad lebecsülni a rádiók hatását, valamint a már akkor is ipari méreteket öltő kazettahamisítások és illegális másolatok okozta károkat.
„Mindenki azt mondja nekünk, hogy több kommersz zenét kellene csinálnunk, szóval ezért választottuk ezt a címet.” – Andy Fletcher
„Egy vicc volt, a kereskedelmi jellegtelenségével kapcsolatban. Ez nem más, mint tömegek zenéje!” – Martin Gore
Mindenesetre az album címe, mint önbeteljesítő jóslat is működött. Hiszen a korábbiaknál egyszerűbb és jóval kevesebb hangmintát tartalmazó korong által a Depeche Mode rendületlen folytathatta a lemez elődje által kiváltott diadalmenetet. Amit a négy kislemez és a Strange – A Black And White Mode By Anton Corbijn című LaserDisc és videókazetta anyagának művészfilmes, fekete-fehér, szemcsés, super 8-as zenés kisfilmjei csak tovább fokoztak. Hiszen bár Anton művészete is kellően elvont, de a tömegek számára mégis jóval inkább követhető és egységesebb, mint a Mode fiúk korábbi klipes megjelenései.
Amiről viszont nem szól a fáma, hogy miután Martin a csapaton kívül és belül csatát nyert a Blasphemous Rumours vitáival és botrányaival kapcsolatban, jóval magasabb fokozatba kapcsolt. Ezért aztán az elkövetkező nagyjából tíz évre általánossá vált a műveiben a szent és a profán szándékos összekeverése, összemosása. Néhol művészi szinte emelve a provokációt, melyet csak fokozott az andogrün kinézetével. Néhol pedig nettó bálványimádásba fulladva, ahol a hit, remény, áhítat, imádat és a megváltás igénye már nem a Teremtőnek, a Teremtőhöz, a Teremtőért és a Teremtőről szól, hanem teremtményeknek.
Onnantól fogva Martin dalszövegeiben jellemzően a szeretők kapják azt, ami alapesetben csak és kizárólag Istennek jár.
Miközben maguk is ikonná válva, a bálványimádat egy másik aspektusát is megélték, hogy a koncertek tömegjelenetei idővel már a Depeche Mode művészeinek istenítéséről és imádatáról is szóltak. Az „isteneknek” kijáró áldozatokkal tetézve a bűnös gondolkodásmódból táplálkozó vétkes életmódot, melyet szellemi szinten a rendszeressé váló szexuális kicsapongás és a drogokkal való napi szintű visszaélés alapozott meg, hogy aztán a bandából többen is úgy érezhessék, hogy bármit megtehetnek, nincs vesztenivalójuk.
A Music For The Masses cím így részben abból a felismerésből is fakadt, hogy a Depeche Mode koncertjei egyfajta kifordított misévé váltak. Ahol tízezres tömegek imádták a bálványaikat. Teremtmények a teremtményeket. Ahol a tinédzserek egy jó része valóban tőlük várta a megváltást, a próféciát, az útmutatást. Miközben a fiatal lányok tömegei szintén örömmel, önként és dalolva vonultak be az öltözőkbe, hogy akár a legváltozatosabb perverziókra is igent mondva, a szó legszorosabb értelmében elégíthessék ki az imádatuk tárgyaiként funkcionáló férfiembereket.
A turnéról készülő koncertfilm címe eredetileg simán csak Mass (tömeg vagy mise) lett volna. Ami ezzel az elnevezéssel még inkább kiemelte volna az 1987-ben csúcsára jutó tömeghisztéria jeleneteit és a Depeche Mode körül kialakult féktelen bálványimádat vallásos áthallásait. Szerencsére Alan Wilder végül egy sokkal jobb címet dobott be, mely a turné 101 arénakoncertjének számával ajánlott másfajta asszociációkat. De sokkal többet maga sem tudott tenni. Az őrület minden téren eluralkodott a két frontembernél, így a szex, pia és drogok, rock and roll életforma évekre maguk alá temették a koncertek és a klipek főszereplőit.
Mindezek fényében értékelhető csak a maga helyén a következő, Violator album címe és az azt felvezető Personal Jesus kislemez tartalma és borítója. Miként a Songs Of Faith And Devotion nagylemez szinte mindvégig kettős értelmű üzenetei és a zenészeket ikonként ábrázoló frontborítója. Minderre a furcsa kettősségre csak ráerősített Anton második, ezúttal színes filmálma, a Strange Too – Another Violation By Anton Corbijn, valamint a Songs Of Faith And Devotion minden korábbinál súlyosabb klipjei és a turnét megörökítő, beszédes című Devotional, vagyis Vallásos koncertfilm. Másodjára csak átcsúszott az eredetileg is tervezett üzenet…
A Violator és a Songs Of Faith And Devotion felvételi munkálatai teljes káoszban zajlottak. Az egyik oldalról mértéktelen rock and roll: szex, drogok és súlyos alkoholizmus. A másik oldalról pedig az ezek nyomán növekvő stressz, depresszió, lelkiismeret furdalás. Andy bírta a legkevésbé a társai őrületével járó gyűrődést. Ráadásul időközben teljesen kiszorult a kreatív tevékenységből, így Daniel után maga is a szervezésbe száműzte magát. Alan pedig az új producer, a szintén zseniális Flood (Mark Ellis – a szerkesztő) segítségével öltöztette fel Martin dalötleteit. Ezúttal ismét komolyabban felmelegítve a korábbi hangvételezési, hangminta ötleteket. Valamint a hagyományos hangszereket is egyre bátrabban használva a leleményesen szintetizált hangok áradatát ellensúlyozva. A DM napszámosaként ráadásul Wilder ezerféle egyéb feladatot is ellátott, amiket a többiek vagy nem tudtak, vagy nem akartak felvállalni.
„Mindig is úgy gondoltam, hogy lebecsülik. Vagy talán Dave respektálta, amiket csinált. Fletcher csak eljátszotta, amit mondott neki. Martin meg a saját kis világában élt, nem foglalkozott ilyesmivel. Nem csak a zeneszerzésről beszélek; Alan volt az, aki átnyálazta és meghallgatta a fölvett részeket, átnézte a képeket, borítóterveket stb. Sok melót tett a teljes folyamatba.” – Daniel Miller
„Dave egyértelműen lezüllött. Néha fölbukkant, hogy felénekeljen pár részt, vagy szóljon pár bátorító szót, aztán elpárolgott megint.” – Alan Wilder
„Mindenem megvolt, amit csak akartam, mégis teljesen elvesztem. Azt se tudtam, hogy igazából ki vagyok. És folyvást pocsékul éreztem magam, amiért megcsalom a nejemet, aztán hazamegyek és a szemébe hazudok.” – Dave Gahan
A gondokról, bajokról még csak-csak beszámol a könyv, de a három alapvetésnek számító nagylemez, az 1987-es Music For The Masses, az 1990-es Violator és az 1993-as Songs Of Faith And Devotion kislemezeinek részleteivel már erőteljesen adós marad. Mivel pedig Ian nem merült el a részletekben, a könyvéből azt sem tudhatjuk meg mitől vadul be még inkább az egyeduralkodó szerzővé váló Martin. Valamint, hogy miként zajlottak le vagy maradtak szőnyeg alatt a csapaton belüli ellenérzések. Az erősen megosztóra sikerült, minden bizonnyal szándékosan provokatív üzenetek, a bálványimádással felérő dalszövegek hatása felett elsiklik a zenekar történetének krónikása.
Szintén alig számol be a mérföldkőnek számító koncertfelvételekről. A 101-et szinte csak a film szintjén taglalja. A Songs Of Faith And Devotion Live csak említés szinten szerepel, Alan zsenialitásának és a hangszerelés kibővítésének taglalása nélkül. A többiről meg végképp semmi.
Kimaradnak a kislemezdalok részletesebb ismertetői, miként az a produkciós folyamat is, hogy a Music For The Masses LP-től fogva már bővítették az albumonként három kislemez koncepciót. Onnantól fogva már minimum négy dalt emeltek ki egy nagylemezről, ráadásul a single és maxi single kiadásokat is duplázták, majd triplázták a különféle verziókkal. Gyakorlatilag a Depeche Mode hozta be a mainstream popvilágba a slágergyanús dalok sokféle remixének gyakorlatát, ami azt eredményezte, hogy a legkülönfélébb zenei ízlésű hallgatók is megismerkedhettek az alapdallammal, illetve Alan és a többi hangvarázsló stílusbeli, ritmikai és hangszerelési ötleteivel.
Mindeközben Martin viszont átdolgozott, újrahangszerelt, feljátszott és felénekelt a kedvenc dalai közül féltucatnyit. A Counterfeit e.p. megérdemelten aratott osztatlan szakmai- és közönségsikert. Tehát nem feltétlen a kreativitással volt a baj. Inkább csak ráterheltek mindent Wilder-re, amit csak lehetett.
A sokrétű munka mellett az utolsó két turnén a billentyűk mellett Alan már a dobok mögé is beült. Így alapozva meg a Depeche Mode jelenleg is érvényes koncerthangzását. Ami Gahan csodás orgánumából, Martin gitározásából vagy billentyűzéséből, énekéből és vokáljából, valamint legalább még egy billentyűsből, legalább egy további vokalistából és egy dobosból áll.
Mivel szerzői krediteket továbbra sem osztottak neki, az időközben felgyűlt témáit, hangzásait és dalait a Recoil második és harmadik lemezén, az 1988-as Hydrology és az 1992-es Bloodline LP-n osztotta meg a rajongókkal. Hasonlóan magas minőséget az asztalra téve, mint az anyazenekar hanghordozóival. Mintegy mellékesen, eredetileg csak önmaga szórakoztatására pedig még Beethoven Holdfény szonátáját is feljátszotta, amit Martin titokban, szinte lopva vett fel, majd tették fel később a Little 15 maxira. Ezzel óriási szolgálatot tettek a fiatalabb nemzedékek zenei nevelése érdekében. Révén, hogy a darab tökéletesen illeszkedik a Depeche Mode akkori esztétikájába, így nemcsak meghallgatták, hanem tömegesen meg is szerették a fiatalok. Ami jó belépőt jelentett az első Beethoven lemezük további tételeinek végighallgatásához.
VII. Megint pár nap az ördögé
Ian Gittins Faith & Devotion vagyis Hit és Vallás / Odaadás / Áldozás című könyvének legfontosabb része, egyben legfőbb erénye, hogy kendőzetlen őszinteséggel számol be Dave Gahan és a Depeche Mode pokoljárásáról. Szenvedélybetegségeik eluralkodása és viszonyaik szélsőséges elvadulása a sztori előre haladtával egyre rémisztőbb méreteket öltött, mely istentelen őrjöngés leginkább az 1990-es évek első felében jellemezte főhősei, leginkább a frontember életét.
Dave személyes beszámolóinak közlése önmagában is felér egy drog-prevenciós programmal. Különösen, hogy egy olyan közismert popsztárról van szó, akiért ma is milliók rajonganak.
Így aztán nem igazán lehetséges egy legyintéssel elintézni a történetét, hogy nem is igaz, megint csak ijesztgetni akarnak. Majd én jobban tudom, én képes vagyok uralni a szenvedélyemet…
Mindenesetre van abban valami groteszk sorsszerűség, hogy pont a Never Let Me Down Again, egy a drogoktól való szabadulásról szóló szám világszinten való kirobbanó sikere után szabadult el igazán a pokol a DM háza táján.
Pont, hogy akkor kezdődött csak az igazán durva anyagozás. Az önsorsrontás összes jellemző stációjával: szívrohammal, túladagolással, öngyilkossággal. Mi több, vélhetőleg Dave Gahan is csak azért maradt életben, mert a végtelen pénz ígéretével a háta mögött többet ért élve, mint halva. Különben már minden bizonnyal valamikor ’91-’95 környékén kicsinálta volna valamelyik dealer, ahogy az ilyen szánalmas sztorik az átlagemberrel szoktak szomorúan végződni.
„Már nagyon régóta, azt mondhatnám, 12 éves koromtól kezdve ittam és drogoztam. Időről-időre bekapkodtam anyu altatóit. Hasis. Amfetamin. Aztán jött a kokó. A pia mindig is ott volt, kéz a kézben a drogokkal. Aztán teljesen váratlanul fölfedeztem a heroint és hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem tőle magam… nos, ahogy még sosem éreztem. Mintha tényleg tartoznék valahová. Mintha semmi sem árthatna nekem. Legyőzhetetlen voltam. Maga az eufória; attól a pillanattól kezdve, hogy először beadtam, állandóan ezt akartam érezni.” – Dave Gahan
„Hónapok óta nem láttam, és úgy nézett ki, mint egy tipikus drogos. Sovány volt, rémesen nézett ki; azonnal levágtam, mi az ábra. A lecsúszott rocksztár image-e, amit régebben mutatott: nos, pontosan azzá vált a valóságban is.” – Daniel Miller
„Bárhol voltam, a hernyóra gondoltam. És itt kezdődtek a gondok. Felébredtem, és rá gondoltam. Drogos voltam, sok pénzzel – korlátlan utánpótlásom volt! Semmi más nem érdekelt, csak a cucc.” – Dave Gahan
„Amit nem vettem észre, hogy őszintén aggódnak az egészségemért. Azt kiabáltam Martinnak: »Húzz a faszba! Szállj le rólam! 15 üveg sört iszol meg minden este, aztán levetkőzöl és botrányt csinálsz, hogy lehetsz ekkora képmutató?!«” – Dave Gahan
„Martin világéletében ivott. Ha felönt a garatra, pont az ellentéte annak a nyomi fiúcskának, amilyen józanon. A legbizarrabb dolgokat ő mondja, a legjobb haverod egész éjjel. Ám reggel megint visszaváltozik csendes Martinná.” – Alan Wilder
„Egy klubba mentem, ahol valami arc adott némi cuccot, és ébren voltam másnap reggel 9-ig vagy 10-ig. Délben értekezletünk volt, és összesen egy órát, ha bírtam aludni. Fölkeltem, és annál rémesebben még nem éreztem magam egész életemben. Szó szerint hason kúsztam el a meeting-re. Le kellett feküdnöm a földre, csak annyit tudtam kinyögni, hogy »igen«, »nem«. Aztán megpróbáltam fölkelni, mire rám törtek az alkohol- és drogelvonási tünetek, görcsrohamok formájában.” – Martin Gore
„Mind ott ültünk a tárgyalóasztal körül, mikor Martin fölállt, és kifordult magából. Kicsit remegett, a szemei üvegesek lettek, aztán már a padlón fetrengett görcsökben.” – Alan Wilder
„Külön limók, külön emeletek a hotelekben. Szerintem Dave-hez az egész turnén nem szólt senki, egy szót se. Csak a színpadon látták, aztán elbújt az öltözőjébe a gyertyáihoz meg a függönyeihez. Alan nem igazán beszélt Martinnal és Fletch-csel sem.” – Daniel Miller
„Egyszer csak elér egy olyan pontot, ahol legszívesebben kinyírnál valakit. Nem hinném, hogy képes lennék rá egyébként, de voltak idők a zenekarban, mikor azt éreztem: meg tudnék ölni valakit. Már jó pár napja kerestem az ürügyet egy kis bunyóra.” – Dave Gahan
Mindezek a növekvő problémák szétverték az együttest. Andy depresszióval került kórházba. Martin a pia, Dave pedig a drog miatt elvonóra. Alan pedig megunta a banánt és kilépett. Kisebb csoda, hogy ilyen sokáig bírta…
„A növekvő elégedetlenség miatt, amely a személyes kapcsolatok és az együttesen belül kialakult munkakapcsolatok terén merültek fel, szomorúsággal ugyan, de úgy döntöttem, hogy kiválok a Depeche Mode kötelékéből. Döntésem, miszerint elhagyom a zenekart, egyáltalán nem volt könnyű döntés, és azt hiszem, az utolsó néhány album munkálatai kapcsán felmerült dolgok vittek egyre közelebb a végleges elhatározás meghozása felé.
1982-es belépésem óta folyamatosan igyekeztem teljes energiával, lelkesedéssel és kötelességtudattal hozzájárulni az együttes sikeréhez, és mindig is tettem ezt, az állandó egyensúly nélküli munkamegosztás ellenére is. Sajnálatos módon, ez a fajta erőbefektetés soha sem kapta meg a neki járó tiszteletet és elismerést, melyet megérdemelt volna.
Habár őszintén hiszem, hogy zenei jelentőségünk bizonyítva lett, a tagok közti kapcsolat minősége olyannyira megromlott, hogy többé nem érzem már, hogy a cél szentesíteni tudja az eszközt. Nincs szándékomban megvádolni egyik tagot sem, elég annyit mondanom, hogy az együttesen belüli kapcsolatok feszült viszonnyá, egyre jobban zaklatottá és gyakran, egyes szituációkban elviselhetetlenné váltak.
Ezen körülmények fennállása miatt nem maradt más választásom, minthogy kilépjek az együttesből. Úgy gondolom, inkább most teszem ezt, egy relatív sikeres periódusban. Biztosítok továbbá mindenkit a felől, hogy megmaradt hatalmas lelkesedésem és szenvedélyem a zene iránt és izgatottan nézek jövőbeni új alkotások felé.
A megmaradt együttestagok továbbra is élvezik támogatásomat és a legjobbakat kívánom nekik bármihez, amit véghezvisznek a jövőben, legyen az közös vagy önálló munkájuk, egyaránt.” – Alan Wilder
De a pokoljárás még mindig nem ért véget. Dave öngyilkosságot kísérelt meg, majd kicsivel később pedig túladagolta magát és a klinikai halál állapotába került.
„Ez kétségtelenül öngyilkossági kísérlet volt, de egyben segélykiáltás is. Biztos voltam abban, hogy rám fognak találni” – Dave Gahan
„Ott ültem a meetingeken azok között a tiszta emberek között beállva, mint a klinikai halál.” – Dave Gahan
„Azt akarom, hogy tudják: ez nem menő dolog. Függőnek lenni nem menő. A rabja leszel – és elvett tőlem mindent, amit valaha szerettem…” – Dave Gahan
„Evelyn Halus, az énektanár, akit arra szerződtettek, hogy életet leheljen Gahan hangjába, felbecsülhetetlen értékű segítségnek bizonyult. Vasárnap reggelente L. A. egy kemény belvárosi részén álló templomba cipelte Dave-et, hogy a kórussal énekeljen.” – Ian Gittins
„Elegem van abból, hogy mindenkit megbántok magam körül. Nem akartam elveszíteni a fiamat, nem akartam, hogy azon agyalva nőjön föl, vajon az apja miért nyírta ki magát. Ez egyre erősebben kísértett. Aztán egyszerre megértettem: van remény. Meg tudok változni, van választásom…” – Dave Gahan
Folytatjuk!
