Az „In The Flesh” turnét követően, Roger Waters két konceptalbum tervével állt elő 1978-ban. Majd miután a Pink Floyd tagok szavazással úgy döntöttek, hogy előbb a „The Wall” albumot készítik el, a „The Pros And Cons Of Hitch Hiking” pedig későbbre marad, mindenki elvonult a saját részeit kidolgozni.

Ami ezután következett, arra mindenki másként emlékezik, de abban az összes forrás megegyezik, hogy Rick Wright nem igazán állt elő használható billentyűtémákkal, melyekkel előrébb tudtak volna lépni Waters házi demóinak kidolgozását illetően. De nem haladtak a zenekari demók készítésével sem. Aztán, hogy Richard indiszponáltságát valóban a zenekari marginalizálódása, vagy némi depresszió, általános motiválatlanság, esetleg magánéleti vagy drogproblémák okozták, vagy talán valami egészen más, ezt már csak az Isten tudja. Az mindenesetre biztosan alaposan rányomhatta Rick hangulatára a bélyegét, hogy a válását követően úgy volt kénytelen dolgozni, hogy közben egy jó ideig nem láthatta a gyermekeit.

A lényeg, hogy Roger elérkezettnek látta az időt és törésre vitte a dolgot. A legéletszagúbb, legvalószínűbb verzió szerint a morózus Waters nem is az együttest, hanem egyenesen a kiadójukat zsarolta meg, hogy addig nem fogja leadni a „The Wall” mesterszalagjait, míg Rick a zenekar tagja marad. Mi több, állítólag még egy olyan záradék is került az elbocsátó szép üzenetet szentesítő hivatalos papírosba, hogy Richard soha többé nem léphet vissza a Pink Floyd kötelékébe. Ez utóbbi kitétel később elég érdekes fejleményekre adott okot.

Mindenesetre Wright 1979-ben másodszor is távozott a bandából. Akkor úgy tűnt, örökre. Bár vendégzenész státuszban még feljátszott valamennyit a „The Wall” nagylemezre, illetve – minő kegy- az 1980-as és ’81-es Wall-előadásokon is részt vehetett még, fizetett alkalmazottként. A sors fintora, hogy utóbbi megoldással csak ő járt jól, mert a többieknek veszteséges volt a megalomániás Fal show sorozat. Viszont Rick „A Collection of Great Dance Songs” válogatáshoz 1981-ben újrarögzített „Money” változatban, valamint a „The Wall” moziverziójához készült ’82-es extra felvételeken már egyáltalán nem hallható; miként a Fal folytatásként, elvileg a lemaradt, kimaradt számok megmentése céljával indult „The Final Cut” projektben sem vett részt. Utóbbi album kapcsán a Pink Floyd maradék tagsága is alaposan összekülönbözött, így a Waters-szel közös munka a többiekkel is végleg megszakadt.

Az Úr 1983. és 1984. esztendejét mindhárom Pink Floyd tag szólólemezek készítésével töltötte. David Gilmour és Nick Mason egyaránt a második projektjét rakta össze; Roger Waters pedig tervszerűen haladt tovább, nekiállt a „The Pros And Cons Of Hitch Hiking” előkészítésének, majd felvételének. Később „The Bleeding Heart Band” néven új kísérőzenekart és produkciós csapatot alapított az addigi Pink Floyd stáb romjain. A floydos veteránok közül például Michael Kamen, Andy Bown, Andy Newmark, Ray Cooper, Snowy White, Mel Collins és Clare Torry működtek közre a „The Pros And Cons Of Hitch Hiking” albumon és/vagy az azt követő Waters koncerteken.

Richard Wright időközben szintén új zenekart alapított, mégpedig egy duót, De Harriss (nem elütés, David egy darabig így használta a nevét) gitáros, énekessel, a Fashion korábbi tagjával. A „Zee” névre keresztelt csapatban utóbbi már inkább a Dave Harris formát favorizálta, de azért a védjegyszerűen használt, angol szemmel egzotikusnak számító, „furcsa” karakterek megmaradtak. A banda neve egyébként onnét jött, hogy Rick, a maga brit angolságával érdekesnek találta azt, ahogy az amerikaiak a „z”-t ejtik. (Lásd például: ZZ Top!)

A hazánkban (is) általánosan elterjedt tévképzet, szerint az „Identity” „Rick Wright második szólólemeze”, de mi sem áll távolabb ennél a valóságban. És nem csak azért, mert ez a Zee együttes albuma, hanem azért is, mert az „Identity” egyértelműen egy Dave Harris dominálta alkotás. A zenéket ugyan közösen jegyzik, de minden dalszöveget Harris írt. Az összes vezető énekszólam is mind Davidé, miként a Zee teljes vizuális arculatáért is ő felelt, beleértve a nagylemez és a kapcsolódó single kiadványok artworkjét is. Még a borító különböző feliratain található furcsa ékezetek is a Fashion együttes kiadványaira jellemzők. (Amúgy már a Harriss előtti időszakban készült, 1978-as első Fashion kislemezen is szerepel ilyesmi: „Fàshiön Music ‎– Stéädy Eddié Stéädy”. Ez a tény némiképp idézőjelbe helyezi a „heavy metal umlaut” legendáriumát is, de az már egy másik történet.)

Szóval, bár az „Identity” nem Wright szólólemez, de ez persze messze nem jelenti azt, hogy ne lenne egy jó és fontos album, amihez Rick bizony sokat tett hozzá, szerzőként és hangszeresként is. Csak épp egy olyan együttes égisze alatt dolgozott, ahol nem ő volt a vezérbika. Láttunk már ilyet, előtte és utána is: Pink Floydnak hívják…

Az „Identity” anyaga ezért értelemszerűen elsősorban a Fashion néhol funkys, néhol szintipopos, új hullámos, új romantikus világát vegyíti a Rickre jellemző melankóliával és jazzes akkordmenetekkel, mely így együtt, valami egészen különös, egyedi ötvözetet alkot. Mivel egyik szerzeményük sem lett sláger, klip sem készült, koncertturné sem volt, nincs sok értelme dalokat kiemelni. Maga az „Identity” LP minden tekintetben kerek egész. Mely alulpromotáltsága okán megmaradt egy kevésbé ismert, zenetörténészeknek, gyűjtőknek és ínyenceknek való, egyben hallgatós albumritkaságnak. Bár tény, hogy az első és egyetlen Zee nagylemez nem adja olcsón magát. Erősen igényli a hallgató figyelmét, odaszánását, illetve a mai füllel már némi megértő nyíltságot is a ’80-as évek hangzásaival kapcsolatban.

A „Wet Dream” és Fashion „Fabrique” albuma mellett jó referencia lehet még az első három Yello LP, továbbá az első két Kajagoogoo, az ötös-hatos Grace Jones, illetve a második-negyedik Spandau Ballet és a második-harmadik Depeche Mode néhány kompozíciója. Vagy Limahl „Don’t Suppose” című szólólemeze; csak hogy a legismertebbeket említsük. Utóbbi különösen érdekes lehet, mert ugyanúgy De Harris (senkit se tévesszen meg, csak egy újabb névváltozat) és Tim Harris produceri, illetve hangmérnöki munkáját dicséri, mint az „Identity” LP.

A szintetizátorok, hangminták és vocoder-használat miatt akár még némi Kraftwerk, Jean-Michel Jarre, Giorgio Moroder, Tangerine Dream vagy Vangelis párhuzam is vonható, de csak módjával. Hasonlóan a „rock gamelán” korszakos King Crimson album egyes egzotikusabb, folkosabb ritmikai megoldáshoz. Bár az etno vonulattal kapcsolatosan akár még bizonyos Pink Floyd dalrészletek is beugorhatnak, különösen a korai filmzenéik közül. De ezek a példák is csak példák, mert a gyakorlatban ugyanúgy mellévisznek, mint ha mondjuk első benyomásként az első Alphaville, az első négy Telex, a két Tone Band, vagy az első három Duran Duran, vagy az első négy Human League korong ugrana be. Mert az „Identity” egyedi. Ezeknél elvontabb, azoknál kísérletezőbb, amazoknál szomorkásabb és komolyabb. A gépies zenék többségével ellentétben a Zee művészete nagyon is humánus. Sőt, kifejezetten érzelemközpontú.

Hazai párhuzamként talán még az East „Rések a falon”, a Locomotiv GT „Ellenfél nélkül” című albumai hozhatók fel leginkább, vagy az „Első magyar óriás kislemez” lehet jó kiindulási alap, ha hasonló atmoszférát, hangzási és hangulati elemeket keresünk. Vagy néhány dal a Piramis „Plusz”, az Omega „XI” vagy a V’Moto-Rock „Gyertyák” és „Garázskijárat” albumairól. De csak szigorúan csak kiindulási alapként, azoknak, akik még nem hallották, mert a Zee, az Zee.

A kellően költőire sikeredett szövegek leginkább az emberek közötti kommunikációs zavarokkal, illetve a halandóság által felvetett, az idő előrehaladtával egyre égetőbb kérdésekkel foglalkoznak. Így találunk kapcsolódási pontokat a Rick és első felesége által jegyzett „Wet Dream” dalokkal; de meglepő módon mégis leginkább azzal a „The Division Bell” című tíz évvel későbbi Pink Floyd koronggal rokon az „Identity” LP nyolc számának gondolatisága, melyre Richard Wright ugyanúgy egy szöveget sem írt, mint a Zee nagylemezre.

Tartalmilag talán úgy lehetne legpontosabban körülírni a Zee produkciót, hogy az egyre inkább elidegenedő társadalom és a saját önzésébe fulladó modern kor vívmányai által keltett szorongást öntötték művészi formába, koruk legmodernebb eszközeinek felhasználásával. Az „Identity” egy magába forduló alkotás, egyfajta segélykiáltás.

Persze, azóta már sok víz lefolyt a Cam folyón. Igen sok rocker rótta meg Ricket azért, hogy miért készített disco zenét… Főleg utólag, a ’90-es években csapott az egekig a kéretlen okoskodás. Feleslegesen. Mert valójában a Zee nem diszkó és soha nem is volt az! Egyszerűen egy 1983-ban készült zeneanyag, mely a következő évben került a boltok polcaira, és az akkori hangszerelést, hangzásokat, megszólalást használja az együttes művészi mondanivalójának kifejezésére. Ne feledjük, hogy nem sokkal később Nick Mason és Rick Fenn sokkal populárisabb zenékhez használtak hasonló megoldásokat és hangzásokat, még kevesebb valódi hangszert igénybe véve! Majd a Pink Floyd „A Momentary Lapsy Of Reason” vagy Roger Waters „Radio K.A.O.S.” című albumain is hemzsegnek a nyolcvanas évekre jellemző szintetizátorhangzások, a gépdobokról és hasonló kortünetekről nem is beszélve.

A helyzet azonban az, hogy az „Identity” egy önálló identitás, mely leveti magáról az idétlen összehasonlításokat. Se nem prog rock, se nem disco, se nem tuc-tuc zene, sem nem Wright szólólemez. Értelmesen érdemes közelíteni hozzá. Előítéletek és káros szavak helyett inkább elcsendesülve, odafigyelve. Úgy jóval könnyebben fedezhetők fel a korong értékei, mint hülyeségeket beszélve, fikázva, fanyalogva, oda sem figyelve.

A kevés vizet zavart Zee projektet követően Rick felfüggesztette zenei karrierjét, ismét a Földközi tengerhez utazott; mi több, egy időre még Görögországba is költözött. Második felesége, Franka visszaemlékezése szerint Richard azokban az években továbbra is küzdött a rock and roll életmód démonaival, amitől mindketten szenvedtek. Viszont az idő alatt rendezték kapcsolatukat David Gilmour-ral, ami később, a Pink Floydba való visszatéréséhez vezető folyamat egyik fontos mozzanatának bizonyult.

Folytatjuk!

A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. Utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges.