Nagy utat tett meg a DT az 1989-es debüt óta. Tulajdonképpen ők voltak azok, akik bebizonyították: ezt a hallgatót próbára tevő, nehéz műfajt is lehet ám nagypályán játszani. Személyes véleményem szerint még szerencséjük is volt a stílussal, hiszen ez mentette meg őket a grunge rombolásától, amit a metal műfaj nagyjai a 90-es években elszenvedtek, rajongóik tömeges elpártolása révén. Aki azonban egyszer híve lett az Álomszínháznak, azt holmi bakancsára bambuló depressziógyár ugyan el nem téríthette kedvenceitől: a DT muzsikája sosem divatból volt felkapott, hanem az elismert zenei minőség jogán. Így a 90-es években is, mintha mindebből mit sem érezne, töretlenül ívelt fölfelé a csapat ázsiója.

Így aztán már jó ideje a progresszív metal világának tetejéről szemlélődhetnek – nem is értem, miért vártak ennyi időt egy ilyen című lemezzel. 🙂 Az út idáig persze korántsem volt konstans hegymenet – a legnagyobb traumának talán Portnoy 2010-es kiszállása számít, mai napig tartó sóhajtozást generálva rengeteg régi rajongóban a letűnt éra után.

Megvallom, magam is tagja voltam a panaszkodók csapatának, mert bár az utód Mike Mangini képességeihez nem férhet kétség, az újkori DT albumok hangzására a csere, gyilkos hatást gyakorolt. Akkoriban nem volt világos, hogy Petrucciék megsüketültek-e, hogy nem veszik észre az ordító különbséget Portnoy vibráló, lüktető, élő dobolása és hangzása, valamint Mangini agyonkompresszált, fullasztó soundja között, ami hangulatában, életteliségében leginkább egy patológiára emlékeztetett. A megsüketülés teóriáját azonban cáfolta Petrucci tavalyi szólólemeze, ahol ismét Portnoy dobolt, és ismét zseniálisan – tehát marad az, hogy valami mást akartak, mint addig, de kívülről ez nemigazán látszott működni. Lemezek során át tartott ez a trend, és itt, ezzel az albummal elmondható, hogy úgy tűnik: kint vagyunk a vízből. Nem tudni, van-e valami köze ennek ahhoz, hogy ez az első DT-lemez, amin az ügyeletes metal-producerzseni, Andy Sneap végezte a mixing és mastering feladatokat, de a dobok végre életjelet mutatnak, és valami gyönyörűen épül föl a hangkép: külön lélegzik a basszus, a gitárok-billentyűk sokszínűek és masszívak. A bonyolult muzsika végre enged magához közel kerülni, és amiért ennek nagy hangsúlya van ebben a cikkben, hogy ez volt a legkomolyabb felróni való az új éra korongjain. Zenei minőség, virtuozitás eddig is volt, csak bujkált valahol a kompresszorok mögött. Most szépen előtérbe került a csapat minden erénye, és nem is aprózták el a dolgot: hat és fél perc a minimális nóta-időtartam, de akad 20 perc fölé nyújtózó szerzemény is.

Nyilván fölösleges lenne most belemenni abba, hogy mekkora zseniális hangszeres teljesítmények zsezsegnek, szinte minden percben, ezen a lemezen – ezt már mindannyian könyv nélkül tudjátok. Fontosabbnak érzem a csapat karrierjének eme késői pontján, hogy az albumon vannak jó dalötletek; nem kell egy folyamatos zenei önszopkodást koncepció gyanánt elfogadnunk. Az Answering the Call vezető riffje és az abból kibontott variációk, a Sleeping Giant régisulis hangulata (simán lehetne a Scenes-en is) és elképesztő dallamisága példaként említendők, de ott van a Transcending Time zseniális progresszív rockja is, ami persze úgy 100% Rush, ahogy van, de tudjuk, hogy ezt Petrucci ismerné be elsőként – és büszkén. Még az elhíresült Lifeson-akkord is ott van a dalban hommage-ként, amiről (pl. magától John-tól is) tudjuk, hogy Alex találta föl és terjesztette el a 70-es években. A 20 perces címadó pedig végig izgalmas: remek dallamok és virtuóz hangszeres megoldások ötvözete, középen egy gyönyörű leállással, amiről nekem ismét csak a Scenes album záró tételei jutnak eszembe.

Midőn napvilágot látott, hogy a DT gitáros zsenije 8 húros projekten dolgozik gitárcégével, kissé szepegtem, mert már a 7 húros hangzás se tett valami sokat hozzá a muzsikához a Six Degrees idején, ettől pedig végképp nem tudtam, mit várjak. Félelmem, hogy komor, mély böszmületek lesznek a riffek helyén, szerencsére nem igazolódott: a hangszer csak epizódszerepeket kapott, legerősebben az Awaken the Master domborítja ki jellegzetes hangzását. Nézetem szerint a lemez ugyan szebben tündököl, amikor normál gitárfreki-tartományban szól a muzsika és a 8 húros nem zabál föl némi helyet Myung basszusa elől, de a mesteri keverés így is teljesen elfogadhatóvá varázsolja, és kétségkívül érdekes, újszerű a hangulat, amit az ultramély röfögés szállít a dalhoz. Érzéssel használva lehet belőle egy új kreatív dimenzió, ami tovább gazdagítja a banda hangzását. A lemez üzenete tehát, miszerint a fejlődés lehetősége saját magunk komfortzónán kívülre helyezésében rejlik, megjelenni látszik a muzsikában. Ennyi év, ennyi temérdek hang lejátszása után el lehet mondani, hogy ez az album 2010 óta nagyon magabiztosan a legjobb DT-kiadvány, és ha a modern éra bemutatása lenne a célom egy újdonsült aspiráns számára, biztosan ezzel a koronggal kezdeném – és nem ígérhetem, hogy a többit is megmutatnám.