Idén 55 éve, 1969-ben alkották meg és adták elő a Pink Floyd tagjai a The Man & The Journey című dupla szvitjüket. Azt a zenetörténeti mérföldkőnek bizonyult extravagáns előadás-sorozatot, mely nem csak a későbbi gigasiker Dark Side Of The Moon egyik előképének, egyben briliáns előtanulmányának bizonyult, hanem az egész art rock és prog rock színtér megtermékenyítésében is jelentős szerepet játszott.
Ugyanis miközben a fiúk asztalt vagy teát készítettek a különböző színpadokon, a hétköznapok mókuskereke és a kisembert maga alá temető őrület sajátos viszonyrendszerét jelenítették meg. Az úgynevezett szabad világot alulnézetből. Egy olyan élő, művészi és intellektuális társadalomkritikát, mely leginkább a nyugati kapitalizmus akkoriban is tapasztalható visszásságait ostorozta. A kulturális utalásokat gazdagon tartalmazó dalok és az azokat alátámasztó performanszok együttes hatása azonban nem csak a maga idejében ütött nagyot, hanem bizony még napjainkban érezteti hatását. Még ha sok esetben csak áttételesen is.
A sorozat harmadik részében a dupla art rock szvit tartalmát ismertetjük.
Az ember
A Work egy indusztriális, kalapálós, munkás jelenet, melyet a srácok élőben vezettek elő a hajnali sétát jelző hangszeres rész, a Daybreak után. Richard Wright például fát fűrészelt és kalapált, aminek a végén egy asztal készült, majd azoknak a munkafázisoknak a hangját vezették körbe a termen. Ez a hangzás és téma később zenekarok százait ihlette, akár áttételesen is. Nem nehéz felfedezni az erős hasonlóságot mondjuk a Bergendy Munkadal vagy a Led Zeppelin Whole Lotta Love kompozícióinak a középrészével.
Rick önkritikus humorérzékének bizonyítéka, hogy mikor bizonyos előadásokon elejtett valamit –máig nem tudni, hogy véletlen, vagy szándékosan- akkor, miután lehajolt, önmagát is elkezdte a padlóhoz szögezni, a közönség általános derültsége közepette. Némi szolid kritikával élve a jólétben ellustult és részben el is butult férfilakosság technikai érzékével, szakmai felkészültségével és kézügyességével kapcsolatban. Tegyük őszintén szívünkre a kezünket, költői a kérdés: ajnározott aranyifjaink közül vajon ki merne manapság valami hasonlót bevállalni?
A végül rendben elkészült asztalt egyből fel is használták. A meló után azon szolgálták fel az „ötórai” teát, melyet a művészek a Teatime címet viselő szegmensben helyben el is fogyasztottak.
A Doing It lehet az Afternoon, azaz a délutáni ejtőzés utáni második műszak aláfestése. Lett légyen az hobbi, házimunka, vagy otthoni szex, vagy akármi más, ami a napi meló utáni plusz erőfeszítést kíván. Ezúttal a zseniális Rick Wright fűrészelés helyett inkább harsonázott.
A tétel alatt halkan hallható egy loopolt szövegrészlet. Vélhetően Sir Alec Guinness egyik munkájából, de máig nem sikerült beazonosítanunk a forrását. Akármi is legyen, valami erősen zavarja a főhőst, ha még az otthoni nyugalmát, hobbiját, elfoglaltságát is képes megzavarni. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben a Doing It valóban ágyjelenet, akkor viszont kinek jár két reszelés között valami egészen más téma a fejében? Egy elégedett és boldog embernek? Vagy talán inkább egy magát hajszolt vadnak érző, nyugtalan személynek?
Zeneileg a tétel leginkább a nagyvezír kerti partijának, annak is a szórakoztató részének egyfajta variációjának értékelhető. De az Up The Khyber vadságától, állatias ösztöneitől sem áll messze. Miként az azt követő alvás, a Sleeping pedig szintén a More hangulataival, például a Quicksilver világával rokon. Így hát könnyen lehet, hogy emberünk becuccozva tért nyugovóra, ami könnyen megmagyarázhatja az azt követő rémálmot, illetve az éjszaka gyors múlását, így a következő napot nyitó kialvatlan fáradtságot is.
Bizonyos előadások felvételein itt visszatér a Daybreak dallama, tehát a kör bezárult. Ismét indul egy nap, pedig még az előzőt sem sikerült kipihenni. Miként persze az is lehet, hogy emberünknek simán csak elege van a mókuskerékből. Szeretne önmaga ura lenni. Vagy csak szeretné, ha békén hagynák és sem a munkában, sem az otthonában nem kéne többé megaláztatást átélnie.
A More filmzenéhez képest majdnem dupla hosszúságú Cymbaline, azaz a Nightmare részleteket tartalmaz a Careful With That Axe, Eugene-ből, a két tételt a későbbiekben is gyakran játszották egyben, egybeszerkesztve vagy egymás után. Bár a stúdiófelvételek alapján ide is inkább a Zabriskie Point filmzenében hallható Come In Number 51, You’re Time Is Up verzió passzol inkább, akárcsak a későbbi elhangzásakor.
Az első szvitet záró Labyrinth pedig egyaránt lehet a rémálom képregényhős-szereplőinek egyik különös kalandja, miként az újabb munkanapra ébredő ember rossz közérzete is, életének kilátástalan, zsákutcaszerű helyzetére utalva. Vagy akár ezt az egy kis pontot erősíti fel és mutatja be alaposabban a második szvit és a második szvit egyik legfontosabb részlete, a The Labyrinths Of Auximines. Mindezt már a hallgató dönti el, egyénileg, önnön érzelmei tükrében, helyzetének ismeretében, világlátásának, műveltségének, tisztánlátásának fényében, vagy elvakultságának sötétjében.
Az utazás
Mindenesetre a The Journey szvitben a féltékenységi jelenet után egy Ummagumma blokkal folytatódik az utazás. Így a Beset By Creatures Of The Deep / Careful With That Axe, Eugene akár egy szerelemféltő veszekedés, verekedés, gyilkosság megjelenítése is lehet. Az ember útját a mélység lényei, démonok, ördögök, mélységbe vetett, bukott angyalok szegélyezik. Eme nézetből különösen találó helyszín volt két évvel később a pompeji aréna, mint az ördögi gladiátorjátékok véres és halálos helyszíne. Miként az is, hogy a kompozíció az 1972 és 1973 között zajló Dark Side Of The Moon turné minden állomásán elhangzott. Aminek egyik filmfelvétele még a Dark Side Of The Moon Immersion kiadásának DVD és Blu-ray korongjára is felkerült. Sok-sok kocafloydos nagyfokú értetlenkedését kiváltva.
Mivel a dal közvetlen környezetéhez itt jobban illeszkedik az eredeti E-moll helyett használt D-moll hangnemre váltás, szinte biztos, hogy a dupla szvit miatt módosították. Ami aztán úgy maradt a ’69 novemberében kezdődő Zabriskie Point soundtrack felvételekre is. Az Explosion, tehát Robbanás munkacímű tételt azonban sokadszorra is átnevezték. Az új titulus, Come In Number 51, Your Time Is Up pedig talán minden korábbi változatnál erősebb társadalomkritikát fogalmaz meg.
Ugyanis, ha az eggyel korábbi nemzedéket nézzük, akkor ismét egy katasztrofális össztársadalmi helyzettel szembesülhetünk. Mert miután azoknak az embereknek a húszas-harmincas éveit már alaposan tönkretette a háború és az azt követő nélkülözés, mire elértek az ötvenes éveikhez, érkezett az újabb trauma. Akkor viszont már attól szenvedtek, hogy az elkényeztetett kölykeik azt vágták a képükbe, hogy nem kellenek. Annak a jóléti társadalomnak már nem kellenek, feleslegesek. Ha elmúltál 51, az időd lejárt.
Döbbenetes belegondolni, hogy a vasfüggönyön túl már ötven-hatvan éve is ilyen önzővé és beteggé vált a társadalom. Majd ez az embertelen felfogás hozzánk is begyűrűzött. Egyebek mellett ezért is tudunk őszintén együttérezni a film végén Dariával, mikor a lány képzeletében minden a levegőbe repül.
Azonban, ha a folytatást a Beset By Creatures Of The Deep, magyarán, ha a halandó ember útját A mélység teremtményei szegélyezik cím fényében nézzük, akkor a The Narrow Way (part 3) szövege is részben más, új, többletértelmet nyer, mintha csak simán a későbbi stúdiólemezről hallgatnánk.
Following the path as it leads towards
The darkness in the north
Weary stranger’s faces show their sympathy
They’ve seen that hope before
And if you want to stay for a little bit
Rest your aching limbs for a little bit
For you the night is beckoning
And now you can’t delay
You hear the night birds calling you
But you can’t catch the words they say
Close your ears and eyes, be on your way
Mist is swirling, creatures crawling
Hear the roar get louder in your ears
You know the folly was your own
But the force behind can’t conquer all you fears
Throw your thoughts back many years
To the time when love was life with every morning
Perhaps a day will come
When the lights will be as clear as on that morning
Lehet, hogy a dal eredetileg is egy szerelemféltésből fakadó gyilkosság utáni száműzetésbe vonulásról szól? Amolyan Hey Joe parafrázisként, melyben ezúttal nem délre, hanem inkább északra fut a gyilkos, miközben az eltűnt jó idők szerelmes óráira gondol? Lehet, hogy már a Doing It is az öldöklésről szólt, majd az azt követő tetem- és nyomeltüntetés zajait hallhattuk? Vagy az egész csak egy újabb képzelgés? Egy narkós rémálom újabb szörnyű szakasza?
Az értelmezést cseppet sem könnyíti meg a következő tétel The Pink Jungle címe sem. Olyasmi ugyanis biztosan nem található a valós északon. De, ha drogos rémálomról van szó, akkor mire utalhat a pink? A zenekarra, a tétel társszerzőjére, Syd Barrett-re? Esetleg az 1966-os koncerteken játszott Pink Theme valamiféle variációjáról van szó? Vagy még mindig képregényhősökkel száguldozunk egyik különös kalandból a másikba?
Itt érdemes megjegyezni, hogy a témával foglalkodó rajongók egy részének évek óta stabil meggyőződése, hogy a tétel eredeti Pow R. Toc. H. címe is valamelyik Doctor Strange történetre utalhat, mint „power touch”. E szerint a nézet szerint a dalban elhangzó üvöltések és szájhangok is olyasmi képregényes akcióhangok lehetnek, mint amikből a Kraftwerk Boing Boom Tschak-ja is felépül.
Egy másik nézet szerint ide is az eredeti változat címét kell továbbgondolni. Vagyis azt az általánosan elterjedt magyarázatot, hogy a „Toc H.” nem más, mint a Talbot House katonai jelkódja. Értsd: Toc Aitch. Így a TH mind a rémálombeli dzsungelben, mind a valós emberi dzsungelben egyfajta oázist képvisel. Szellemileg is, hiszen az „egymást különbek tartsátok magatoknál” keresztény megközelítés pont az ellentéte a világban uralkodó irigy, gonosz és önimádó szellemiségnek.
„Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” – Pál apostol levele a filippibeliekhez, 2. fejezet – a Magyar Bibliatársulat fordítása
Ugyanez az oka annak, hogy testileg is kevésbé volt megviselő a Talbot House-ban megvalósított rekreáció, mint úgy általában a világban. Ugyanis a felekezetközi vagy felekezet-független keresztény közösség a krisztusi tanítások alapján szervezte meg a szórakozást és kikapcsolódást. Miközben a Talbot-házat Every Man’s Club-nak is nevezték, ahová minden katonát szeretettel vártak, rangtól függetlenül. Tehát egy kis időre nem csak a világi kísértésektől lehettek távol, hanem az emberi közösségek hierarchiáitól is. Ugyanis a Toc H. keretein belül senkinek sem kellett tartania a katonai- vagy világi felettese hatalmától. Miként a TH-ben a kinti világ anyagi különbségei is tompultak. Egyfajta alternatívát jelentett a város kicsapongó éjszakai életéhez képest, melynek bűnös közege többnyire hamar elnyelte és magával is rántotta a mélybe a szabadságukat töltő bakákat.
E szerint a felfogás szerint a Journey leginkább egyfajta zarándoklat, egy olyan belső utazás, mely egy A viskó (The Shack) szerű transzcendens élményt tár a közönség elé. Csak ezúttal nem egy gyászoló édesapa, hanem a Sydet elvesztő zenekar terápiájáról van szó. Elsőre ez a nézet is elég meredeknek tűnhet, de ha belegondolunk, hogy a Floyd fiúk – Mason kivételével – pont a The Man & The Journey turné szüneteiben kezdtek besegíteni Syd Barrett szólólemezeinek munkálataiba, még az is lehet, hogy igazuk van azoknak a feketeöves rajongóknak, akik erre a megállapításra jutottak.
Mivel a Toc H. logójában a Szentlelket, vagy Szent Szellemet jelképező olajlámpa szerepel, a „power Toc H.” valamiféle elektromos fáklyának vagy elemlámpának feleltethető meg. Ami ebben az értelmezésben egyben megmagyarázná a Behold The Temple Of Light tétel címét is.
Amennyiben lehetősége nyílt rá, a darab vége felé Rick Wright elhagyta billentyűit és az aktuális játszóhelyen az orgonához ment. Azon kezdte játszani az The End Of The Beginning című tételt, ami a normál programokban A Saucerful Of Secrets szvit végének felel meg. Miközben a Pink Floyd azt játszotta, menetközben rézfúvósok és kórista hölgyek csatlakoztak hozzájuk. Nem nehéz felfedezni ebben a megoldásban a következő esztendő fő csapásának bizonyuló The Amazing Pudding szvit hangszeres és vokális kiterjesztésének ősét, amiből aztán az év végére az Atom Heart Mother album A-oldala lett.
A rockzenekarral, kórussal és rézfúvósokkal kísért orgonamuzsika végeztével elsütöttek két Waterloo-korabeli ágyút, majd egy rózsaszín füstbombát hoztak működésbe, ami pink homályba borította a nézőteret. Utóbbi momentummal vajon mit kívánhattak üzenni? Hogy színház az egész világ, benne ti magatok is mindannyian szerepet játszotok? Vagy, hogy (pink) dzsungel az egész világ és magatok is a létért küzdő állatias ösztönlények vagytok? Vagy csak simán, hogy mindenki majom? Márcsak azért is, mert a Footsteps & Doors, vagyis az ajtók és léptek hangjai alatt korábban egy gorillajelmezes férfi mászkált a nézőtéren, tehát egy valós dzsungel képe is benne lehet az összképben. Már amennyire persze egy álombéli dzsungel valóságos lehet.
A legnagyobb talányt mégis a The Labyrinths of Auximenes jelenti. Részint, mert az Interstellar Overdrive kései középrészét, illetve a Let There Be More Light dinamikáját idéző tétel a korai koncerteken még címadó dalként szerepelt. Viszont a The Massed Gadgets Of Auximenes – More Furious Madness From Pink Floyd koncertcím nagyban hasonlít a The Massed Gadgets Of Hercules elnevezésre, ami viszont A Saucerful Of Secrets szvit egyik alteregója volt akkoriban. Ergo Auximenes egyenlő Herkulessel. Legalábbis a rajongók egy részének véleménye szerint. Kérdés csak az, hogy miként kapcsolódhat az eddigiekhez Héraklész, az ógörög mitológiai hős és amennyiben kapcsolódik, melyik történetével? Már amennyiben ténylegesen a mondai hősről van szó és nem pedig a hasonló nevű Marvel hősről, egy újabb képregény-figuráról…
És amennyiben Auximenes tényleg Herkules, vajon melyik Herkules? Az ógörög mitológia hőse? A római mitológia hőse? Valamelyik Marvel univerzum hőse? Merre keressünk olyan Héraklész történetet, ahol labirintus is szerepel? Melyik multiverzumban? Melyik képregényben?
Már csak azért is, mert Quicksilver nevű Marvel hős is létezik. Miként a Nightmare pedig egy olyan entitás, aki az Álomdimenziót uralja. Képes erőt meríteni álmodozó áldozatainak tudatalattijában lévő pszichés energiákból. Tehát egy amolyan tökösebb Freddy Krueger, akinek ráadásul pont Doctor Strange az egyik legfőbb ellenfele. Mi több, néha még szövetkezni is kényszerülnek a még nagyobb gonosz ellen. Innentől már szinte meg sem lepődünk, hogy Nightmare második, jóindulatú lányának Daydream a neve.
Azt pedig, hogy a korabeli The Man & The Journey programfüzetet képregényhősök illusztrálnak, szinte már természetesnek is vehetjük. A dupla szvit tételeit felsoroló oldalakon például Daredevil szerepel. Ilyen az, amikor képregény-rajongó fiatalok csinálnak rockzenét. Ha csak poénból szórták tele az életművet kétértelmű kereszthivatkozással, már az is figyelemreméltó lenne. De, ha ebben az őrültséghalmazban (More Furious Madness from Pink Floyd) rendszer is van, az már nagyon komoly fegyvertény volna. Valahol az is egy üzenet, hogy ezeket a kérdéseket sosem válaszolták meg tisztességesen. Hagyták és hagyják, hogy a közönség maga hozza meg a saját következtetéseit. Bőven elég, ha a Floyd-rajongók egy kicsit elgondolkodtak erről.
Azt se feledjük, hogy mikor a Pink Floyd 1969. június 26-án a londoni Royal Albert Hallban tartotta The Man And The Journey utolsó brit bemutatóját, már az ismét igen beszédes The Final Lunacy, azaz A végső őrület, A végső őrültség címmel hirdették az eseményt! Akkor még csak képregényhősöket raktak a programfüzetbe. Néhány évvel később viszont már ők maguk szerepeltek az aktuális műsorfüzetként is funkcionáló képregényben, bőséges Dark Side Of The Moon – A Piece for Assorted Lunatics utalással.
Vagyis az őrület, konkrétan a holdkór mindvégig a fő témáik egyike volt, aminek ráadásul még a társadalmi okaira is volt bátorságuk rámutatni.
A legszebb az egészben, hogy további lehetőségek is lazán beleférnek a lehetséges értelmezésekbe. Például, miként a rajongók egy része szerint Auximines nem más, mint Egyiptom első fáraója, Menes. Akinek a neve „aki kitart” jelentéssel bír. Így nézetük szerint Auximines a fáraó, vagyis a király metaforája, akit a kütyük (gadgets) tartanak hatalomban. Tehát éppen hogy a rátarti technológiánk támogatja azt, ahogy és amiként kitart az elnyomás a történelem folyamán. E szerint a nyugati floydos barátaink egy része úgy lát madáchi párhuzamot az emberről szóló műbe, hogy nem is ismerik Az ember tragédiája színeit.
„Fáj, bár nem tudja, mi.
Mert minden ember uralomra vágy.
Ez érzet az, s nem a testvériség,
Mi a szabadság zászlajához űzi
A nagy tömeget – ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemként
Zaklatja minden olyasért, mi új,
S mi tagadása a már meglevőnek;
Abban remélvén testesűlve látni
A boldogságról képzett álmait.
Pedig mély tenger a nép: bármi napfény
Sem hatja át tömét; sötét leend az,
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
És mely hullám esetleg épp te vagy.” – Lucifer szavai a fáraóhoz,
Madách Imre: Az ember tragédiája, Negyedik szín – részlet
„Mindezt láttam, és megfigyeltem minden dolgot, a mely történik a Nap alatt, oly időben, a melyben uralkodik az ember az emberen maga kárára.” – Bölcs Salamon, Prédikátor könyve, 8. fejezet, részlet – Károli Gáspár fordítása
Megint más értelmezés szerint pedig nem a vezető pozíció a lényeg, hanem a kívülállás. Ugyanis a szó megfordítva (senimixua) baszkul félvért jelent. Ami sehol a világon nem tartozik a legszebb bókok közé, de egy kisebbségben senyvedő, önálló ország nélküli nép esetében különösen érzékeny felhangokkal bír.
Azok a szerencsések, akik jelen lehettek valamelyik The Man & The Journey előadáson, még sok évtized múltán is a Pink Floyd valaha volt legjobb koncertjei között emlegették, emlegetik az élményt. Amit nyilván legalább olyan nehéz lehet megemészteni a csapathoz csak később csatlakozott rajongóknak, az utólag érkezett floydosok többségének, miként az ős-mobilosok máig stabilan élő elkötelezett Losó-rajongását sem értik a Baranyi-, Rudán-, Tunyogi- vagy Vikidál-imádók. Viszont jól elvannak egymás mellett. Mert többségében még csak nem is kíváncsiak különösebben egymás véleményére és annak miértjére, miértjeire.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
