Mi is hangszereket akartunk, mint azok a menő, hosszúhajú angol gyerekek - Saxon Dave interjú - 2. rész

Szász Dávid, színpadi nevén Saxon Dave dalszerző és multiinstrumentalista negyedszázada zenél különböző formációkban, öccsével, a basszusgitáros Olivérrel közösen. Jelenleg a Hungarian Pink Floyd Show és a prog-rockban utazó Mandrake Moon együttes frontembereként tevékenykedik. Utóbbival nemrég kezdték megosztani friss karantén-koncertjük felvételeit, az új felállás online bemutatkozásaként.

A beszélgetés második részében a ködös Albion pubjait és koncerthelyszíneit jártuk körül, Dave és Oli angliai éveit felelevenítve. Természetesen szó esett a srácok brit orientációjának eredetéről, egy Pink Floyd VHS kazettáról és sok más kapcsolódó zenei hatásról is.

Mandrake Moon néven először tehát 2009-ben találkozhatott veletek a közönség. Az a szűk körű közönség, akik egyáltalán tudomást szereztek arról a pár koncertről, amit azon a nyáron tartottatok. Ezután pedig, amilyen gyorsan jöttetek, olyan gyorsan el is tűntetek a színről, pontosabban az országból. Mi történt?

Nem az egész zenekar, de Olivér és én Angliába költöztünk. A zenekarnak, mint mondtam azért volt előzménye 2009 előtt is, de akkor is csak egy szűk közönség ismert minket. A baráti kör, meg még páran. A klasszikus fantomzenekar, vagy szabadidő együttes státusz volt ez. Amatőr zenélés folyt, élveztük, de akkor még csak álmodoztunk arról, hogy ebből akár több is lehet.

Miért pont Anglia?

Ez nálam gyerekkori becsípődés volt. Brit-fan voltam mindig, ameddig csak vissza tudok emlékezni. Ez apánktól jöhetett, aki mint említettem, festőművész, és az akkori képeiben, meg még most is, visszaköszön a klasszikus Dickens-i világ. Járt is Angliában, még ‘87-ben, mert kiállítást szerveztek neki, illetve a Képcsarnok vállalatnál dolgozó pár pályatársának. Az az út nagy hatással volt rá. És emeljük ki, hogy akkor ott szépen be is szerezte az összes létező Pink Floyd albumot, és pár VHS-t is. Többek között a “Live at Pompeii”-t is, aminek a ránk gyakorolt hatása óriási volt. Jöttek mások is később, például az Emerson, Lake and Palmer és a Yes, de minden a Pink Floyddal kezdődött. Sokkal korábban egyébként, mint apám angliai útja, mert én már három-négy évesen is csak a “Wish You Were Here” albumra tudtam megnyugodni. Sokszor kértem apámat, hogy tegye fel az “égő bácsit”. Angliára visszatérve, mi oda élni és zenélni mentünk, ráadásul nem hogy hosszú távra, de végleg. Legalább is úgy terveztük eredetileg.

Dave és Oli, Hanwell, London, 2015

Beszéljünk még egy kicsit a titeket ért brit hatásokról, a gyökerekről! Hogy lettetek zenészek? Konkrétan a Pink Floyd hatására?

Tulajdonképpen igen.

„Általános iskolás korunkban minden áldott nap megnéztük a “Live at Pompeii” koncertfilmet, vagy épp az ELP zürichi 1970-es koncertfilmjét. Ezt úgy értsd, hogy szó szerint, minden nap!„

Az volt az íratlan szabály, hogy aki előbb hazaér, az nem indítja el a már agyonjátszott VHS szalagot, hanem megvárja a másikat. De ez nem mindig sikerült. Akkor aztán volt hiszti annak a részéről, aki lemaradt, majd az ő kedvéért ismét meg kellett nézni elölről. Ez a mai fiatalok számára valószínűleg nehezen érthető, túlzott fanatizmusnak, monomániának tűnik, de ne felejtsük el, hogy akkor még nem volt YouTube, nem volt ez a bőség zavara helyzet, mint most. Az a kevés kincs, amit nagy nehezen be tudtál szerezni, az volt a mindennapi betevő, amíg a szalag tönkre nem ment. Viszont minden rezdülését, minden másodpercét kívülről tudtuk ezeknek az anyagoknak. És persze mi is hangszereket akartunk, mint azok a menő, hosszúhajú angol gyerekek a videón. Állandóan a Curia utcai hangszerboltban lógtunk, amikor csak tehettük. Az az illat, az a hangulat belénk égett. Csak akkor még teljesen elérhetetlennek tűnt az egész.

Miután magam is hasonlóan cseperedtem fel, abszolút meg tudom ezt érteni. Odakint alaposan körbenéztetek? Végig jártátok a kultikus floydos helyeket? Grantchester Meadows, Great Shelford Country House, Stephens House & Garden, The Marquee, UFO, The Roundhouse, Wetherby Mansions, Battersea Power Station stb…

Persze, külön elmentünk Cambridge-be is, Syd törzskocsmáját, szülőházát megnézni. A Grantchester Meadows-t is. A Battersea erőmű pedig nyilván ott van a London Bridge-től egy köpésre, kismilliószor elvonatozik mellette az ember. Sajnos nem mindegyik áll már a legendás helyszínek közül. Többek között a Marquee kismilliószor költözött azóta. A Roundhouse adja magát, az Camdenben van, ami viszont konkrétan Mekka-hely a magunkfajtáknak, oda rendszeresen visszajártunk. A felsoroltakon kívül én az Earl’s Courtot is kultikus helynek tartom, és nemcsak a Floyd miatt. Minden nap arra jártam el, amikor a Harrods-ban dolgoztam és a szívem szakadt meg, amikor láttam, hogy lebontják. A híres brit hagyománytisztelet. El ne hidd! Állítom, a kultikus helyek nagy többsége pár évtizeden belül már náluk is csak fotókon lesz látható.

Térjünk vissza kicsit a 2009-es, angliai út előtti zenekarra. Ha jól tudom, azzal a felállással játszottatok először valódi prog rockot, azaz akkorra érett be az előtte eltelt bő évtizednyi zenei útkeresés. Nem volt nehéz itthagyni és félbehagyni azt, amiért addig dolgoztatok?

Dehogynem! Életünk legnehezebb döntése volt. Ráadásul apám, aki mindig is vérkemény kritikusunk volt – mert úgy gondolta, ezzel tud minket inspirálni, amiben igaza is volt egyébként-, akkor, egy 2009-es koncert után dicsért meg minket először. Hogy ez végre az a zene, és hogy jól átgondoltuk-e az időzítést, merthogy odakinn majd mindezt elölről kell kezdeni, és lehet, nem is találunk hozzá ilyen kaliberű zenészeket. Az aggodalma sajnos beigazolódott. Sok-sok emberrel játszottunk kinn, akadtak köztük kiugró tehetségek is, de az a fajta kémia, ami a Mandrake Moon-ban már szinte az első naptól kezdve megvolt, azt nyomaiban sem találtuk.

The Stone Beats 2012, Caterham.

A másik, amit abszolút benéztünk, hogy nem voltunk azzal tisztában, a prog rock Angliában – ahol konkrétan „feltalálták”- már nemhogy nem népszerű, hanem egyenesen lenézett zenei stílus. Konkrétan a legtöbb angol rühelli és nem egyszer megkaptam, hogy a prog egy erőltetett, felfújt, idejétmúlt, unalmas műfaj, amit nemhogy senki nem akar már hallgatni, de még kevésbé játszani. Amik nagyon mennek, azok a function bandek, a cover és tribute bandák, tele vannak a pubok ezekkel. Kipróbáltam ezt a vonalat is: a The Stone Beats nevű caterham-i bandában egy ideig billentyűztem, felejthetetlen élmény volt, és egyúttal azt is megtapasztaltam milyen az igazi klasszikus brit megszólalás: a soundjuk olyasmi volt, mint a The Who-nak. Volt benne valami velejéig brit, zsigeri őserő, olyan, amit itthon azóta sem hallottam. De visszatérve a prog rockra…

„Amikor házi stúdiót kezdtünk építeni, egy használt hangrögzítőt hirdetett egy srác, aki nem volt más, mint az Arena zenekar akkori énekese, Paul Manzi. Amikor elmentünk a cuccért, beszélgettünk Paullal és ő maga javasolta, hogy ha jót akarunk, Angliát maximum főhadiszállásnak használjuk,de, ha megvan a zenekar, inkább Európában kezdjünk el mozgolódni, vagy bárhol, csak Angliában ne, mert annak keserű eredménye lesz, lehetünk akármilyen jók. Apámnak is, és Paulnak is igaza volt.”

Akkor nem vettétek a lapot, hogy azok az idők elmúltak? Nem volt egyértelmű számotokra, hogy hosszú évek óta ömlik az angolszász médiából az akusztikai környezetszennyezés, közben a legnagyobb előadóik új felvételeit negligálják a rádióadók? Ami nálunk is tapasztalható tiszteletlenség a nagy öregek felé…

Nem akartuk venni a lapot, mert akkor a kardunkba dőltünk volna. Ehhez az egészhez irgalmatlan fanatizmus kell. Nos, bennünk épp ez a szükséges fanatizmus kopott ki odakinn. De nem azért mintha már nem hinnénk a misszióban, hiszen akkor most se csinálnánk. Hanem azért, mert kapaszkodj meg: Magyarország ma már alkalmasabb terep erre, mint a jelenlegi Anglia! Érdekességképp még megjegyezném, hogy odakinn egészen véletlenül találkoztam és barátkoztam össze Gamsz Árpival és Szehoffner Petivel, akik akkoriban még csak tervezgették az Avenford zenekart. Hívtak engem is billentyűzni, de műfajilag más volt az elképzelésünk. Egy számban, a „Blade In The Moonlight”-ban hallható azért némi klimpírozás. Nos, ma Árpi és Szafi is itthon él – a Mobilmánia, illetve a Neverland zenészei-, pedig az Avenfordnak éppenséggel kezdett beindulni a karrierje odakinn, lemezeik jelentek meg satöbbi. Ez talán kicsit árnyaltabb képet fest a helyzetről…

Azért sikerült végül újraszervezni a Mandrake Moon-t odakinn? Voltak fellépések?

Mint Mandrake Moon zenekar, nem léptünk fel. El sem jutottunk odáig. Füllenthetnék, de nem teszem. A kinti zenei tevékenységünk köszönőviszonyban sem volt azzal, amit a Moonnal elkezdtünk itthon – előtte. Voltak beugrások ide-oda, feldolgozás banda, metal együttes, punk zenekar, de a saját szerzői tevékenységünk kimerült abban, hogy demókat vettünk fel otthon. Amiket majd használunk is valamire, konkrétan most is játszunk róla dalokat, de kinn ezeket nem tudtuk színpadra vinni.

Konkrétan miért nem? Nem voltak zenésztársak hozzá?

Egyrészről nagyon nehezen találtunk olyat, aki hajlandó lett volna annyi energiát és időt fordítani az átlagosnál komplexebbnek mondható saját dalok megtanulására, mint amennyi szükséges. Ha pedig végre megvolt a megfelelő versenyző, akkor általában az időegyeztetésen csúszott el a dolog. Ezt sokan nem értik, csak az, aki élt már Londonban. Az elképesztő távolságok, az utazással elpocsékolt idő, a lehetetlen és kaotikus munkabeosztások miatt volt, hogy párkapcsolatok mentek tönkre, mert mondjuk, míg te éjszaka pakoltál a gyárban, addig az asszony nappal gürizett egy kávézóban, sorolhatnám… A londoni életstílus, hacsak nincs valami kötetlen, online melód – ami azért jellemzően nem annyira nekünk magyaroknak adatik meg, mert mi trógerolni kellettünk oda javarészt-, nem kedvez sem az emberi kapcsolatoknak, sem a szabadidőnek.

„A másik lényeges különbség Magyarországhoz képest, hogy ott, a működő kapitalizmusban minden pénz alapon megy, azaz, ha te szerző vagy, csak akkor fogod tudni megcsinálni a saját bandádat, ha fizetett zenészeket alkalmazol. Ott ez annyira alapkoncepció, hogy szerelemből vajmi kevesen játszanak.„

Legfeljebb olyan zenekart láttam szerelem alapon működni, ahol a tagok fele lengyel, a másik fele magyar volt. Mert azt vittük magunkkal, amit otthon láttunk.

Ancient Breed, 2013

Azért mégis volt működő zenekar, amibe be tudtatok szállni. Ezt hogy oldottátok meg?

Kimondom: úgy, hogy azokat a zenéket eljátszani nem volt nagy kihívás. Háromakkordos dalokkal, popzenével, pubban játszott coverekkel és hasonló talpalávalókkal nem volt túlságosan nagy időráfordítás foglalkozni. És egyébként jó buli az egész: a londoni klubélet, a pubok, ez a része néha azért hiányzik. Más kérdés, hogy művészileg minket ez egyáltalán nem elégített ki, nem ezért mentünk oda ugyanis. Részemről egyetlen egy zenekar volt, ahol kreatív résztvevőként valamelyest ki tudtam élni az ez irányú törekvéseimet, ez az Ancient Breed nevű grunge-zenekar. Ami állt Tóth Laci barátomból, aki gitározott, belőlem, aki ordibáltam, egy bolíviai fogorvos, Andrews Vizcarra Loaiza dobolt – ő jelenleg a bolíviai Desorvital Eyes nevű metal zenekar dobosa-, és egy lengyel basszusgitáros, Wacław Wolan hozta a 6-7%-os lengyel söröket, amitől másnap reggel majd szétrobbant a fejünk. Olivér pedig a Marco Mestichella Band-ben játszott akkor, ami eleinte még számunkra is izgalmas, jazzes zenét játszott, át is nyergeltem oda egy időre, de aztán trendi pop irány következett, amiben mi már nem kívántunk részt venni.