(2LP / CD+DVD, DGM 2021)
Az Úr 2021. esztendejének megjelenései közül számomra a legnagyobb meglepetésnek az elektronikus The Grid duó és a KC vezér Robert Fripp közös albuma bizonyult. Nagyjából persze tudtam mire számítsak, de az egyértelmű pozitív csalódáson túl annyira telibe talált a bő hetvenpercnyi ambient muzsika hangulata, hogy a hifimben azóta is körbe-körbe jár a „Leviathan”.
A rockrajongóknak kedvcsinálóként jó közelítés lehet a The Orb featuring David Gilmour „Metallic Spheres” című dupla albuma, bár annál a „Leviathan” annak ellenére is sokszínűbb és izgalmasabb, hogy egyáltalán nem szerepel rajta ének.
Illetve természetesen Fripp korábbi szólómunkái, soundscape albumai, ProjeKct-jei, ilyen-olyan közreműködései, legfőként Brian Eno-val is jó irányba visznek – ezzel a lemezzel kapcsolatban. Az 1973-as „(No Pussyfooting)” megszólalását tekintve például nagyon hasonló világ, de a dallomok és dalszerkezetek azért itt jóval populárisabbak, köszönhetően Richard Norris zenei producer (Brian Ferry, Psychic TV, Pet Shop Boys stb.) ésa Soft Cell duóban is remeklő David Ball multi-instrumentalista zseni dallamérzékenységének.
Az ezerféle hasonló, hipnotikus ambient zenén túl a régisulis elektro rajongóknak pedig nyilván a Tangerine Dream, a Kraftwerk, Jean-Michel Jarre, Harold Budd és a többi alapvető előadó hasonló művei ugorhatnak be Frippék új anyaga kapcsán. Hazai viszonylatban talán még a Trottel Stereodream Experience „Embryo” albumának instrumentális kompozícióival érezhető némi szellemi, hangulati rokonság. Mindenesetre a nem túl könnyű behatárolással szemben a lényeg mégiscsak az, hogy az elektronikus alapokra gitározott soundscape elkapja-e a hallgatót, vagy sem.
Az együttműködés eredete, hogy mához képest harminc éve pont az a David Enthoven volt a Ball és Norris alkotta Grid duó menedzsere, aki korábban a King Crimson, a Rox Music és az ELP kiadója, promotere, üzletkötője és menedzsere is volt. Mivel Robert is érdeklődött a közös munka iránt, majd a felvételekkel is elégedettek voltak, egy részüket felhasználták a Grid 1992-es, „456” című nagylemezéhez, illetve a ’94-es „Evolver” albumához. Később ismét visszanyúltak az anyaghoz, amiből „A Cabala Sky” című kompozíció 2014-ben felkerült Bill Brewster DJ „After Dark (Nightshift)” című válogatására. Végezetül az történt, hogy a szintén ugyanabból az időszakból származó Fripp soundscape felvételek megihlették a Grid fiúkat és arra inspirálták őket, hogy új effekteket és szintetizátorhangokat adjanak hozzá a már elkészült felvételekhez, melyet a DGM főnök, David Singleton kevert és maszterelt készre.
A 2021-es album címe a bálnákra utal, amit a bálnamániás Philip Hoare „LEVIATHAN or, The Whale” könyve ihletett. És valóban, ha ilyen füllel hallgatjuk, a „Leviathan” tételeinek tényleg van egyfajta óceáni hangulata, a mérhetetlen víztenger felszíne alatti derűs nyugalma. Ami persze nem végtelen nyugalom. De történései, drámái és apró örömei messze más időmértékben és dimenziókban zajlanak, mint amit a mi agyonzsúfolt, agyoncivilizált városi mókuskerekünkben tapasztalhatunk. Egy másik olvasatban a hozzánk képest hatalmas és idegenszerű élőlényekkel kapcsolatos bámulat, illetve bámulattal vegyes félelem is megjelenhet a megidézett hangulatok között. De a lényeg nyilván a hallgatóban játszódik le, mely egyénenként és a hallgatások számával is változó.
Hűvös, gyakran idegenszerű, sci-fibe hajló hangzások és hangulatok jellemzik a „Leviathan” tételeit, de nem a negatív, lehúzós vagy depressziós fajtából. Inkább amolyan filozofikusan merengő, a hétköznapok gondjaitól ellépő, azokon felülemelkedő, kedélyállapot megörökítő, nappali muzsikaként.
Nem bárzene, nem liftzene, nem tánczene, nem new age, miként persze nem is elborult EMB. Inkább szelíd, érdekes, többnyire felemelő, utazásra hívogató muzsika ez, ami az ilyesmire fogékonyaknál erősen hallgattatja magát.
Annyira más tónusú a lehangolt, depressziós vagy drogos techno zenékhez képest, miként egy daylight fényforrás is messze elüt a normál éjszakai árnyalatoktól vagy az akváriumfénytől. Miközben mégis annyira szabad, hogy bár képes akár hallgatókként más és más asszociációkat kelteni, mégsem arctalan, mégsem parttalan, mégsem öncélú művészkedés. Inkább olyan, mint egy szárnyvonalon dübörgő, még mindig megbízható, ősrégi masszív dízelvonat, mely elindul valahonnét és az út, akarom mondani lemez végére el is jut valahová. Maximum minden utazó, akit magával ragadott, mást és mást lát az ablakaiból, akár minden alkalommal.
A duplalemezes vinil kiadás két, 200 grammos nagylemezen tartalmazza az album anyagát. A CD+DVD kiadvány pedig egy kartonhuzatba csomagolt, négypaneles speciális softpak, melynek kialakítása és arculata jól illik a két korongon hallható anyaghoz, mely kimagaslóan jó hangzással emeli a mű élvezeti értékét. Utóbbi nyilván cucc kérdése is, de azért jelzésértékű az alkotók elhivatottságával kapcsolatban, hogy a CD változat hangzása már egy viszonylag olcsó Sony fejhallgatóval is tisztességesen odacsapott, sztereóban. Ahhoz képest a surround DVD verzió (ami valódi DVD-Audio is, nem csupán csak háttérkép alá szerkesztett DVD-videóra tömörített hangsávok), pedig maga az audiofil mennyország. Miközben sokan temetik a formátumot, a 2021-es „Leviathan” album DVD-A verziója – némi gépzavarral élve- mégis akkorát szól, hogy a fal adja a másikat…
A „The Vicar” által készített sorrund keverés legfőbb értéke, hogy Singleton ezúttal a hallgatói prekoncepciók teljes figyelmen kívül hagyásával dolgozhatott. Ugyanis, mivel a legtöbb hang olyan elektronikus kütyükből származik, melynek nem ismerjük sem a kinézetét, sem a működését, talán még a nevét sem, ezért bárminek bárhonnét érkezhet a hangja. Mivel a hangok, hangzások, effektek térbeli elhelyezése kellően szabad, így a DVD-Audio hallgatói számára végig meglepő és izgalmas élményt jelent a térbeli „Leviathan”. Ugyanaz a mértékadó DGM minőség, mint ami az egyéb újkori Fripp és KC kiadványokat is jellemzi. Alaposan meghálálja a ráfordított időt, energiát, erősen ajánlott.
