Klasszikusok rockritmusban II.

A Fémszív és a Halhatatlan Kedves története

Accept: Metal heart – Beethoven: a-moll bagatell a.k.a. ’Für Elise’

Az 1985-ös év megvan mindenkinek? Csak azért kérdezem, mert mint tudjuk, Ozzy-nak – saját bevallása szerint is – a teljes évtized kiesett az agyából. Ha esetleg Te is így vagy ezzel, vagy valamilyen érthetetlen okból csak később születtél meg és így kimaradt a metal történet legjobb évtizedének felezőpontja, akkor most mindenképpen olvass tovább! Történetünk azonban nem csak nektek és nem csak erről a bizonyos évről szól, hanem mindenkinek, aki szereti a rockzenét és/vagy a titokzatos legendákat.

Szóval ’85-ben az akkori Kívánságműsorban (Kettőtől ötig), a Kör, a Szeretlek is + nem is és a Michael Jackson által jegyzett We are the World mellett egyre többet szólalt meg egy német metal banda rendkívül érdekes (egyszerre klasszikus és futurisztikus) nótája. Az Accept – mert róluk van szó – az előző két lemezével komoly lépéseket tett a metal felsőbb osztálya felé, a Scorpions után másodikként bizonyítva, hogy a teuton lovagok legalább annyira tehetségesek dalírásban, mint angolszász kollégáik. A fent említett év március 4-én megjelent Metal Heart album és annak címadó dala végleg berobbantotta az amúgy is rendesen aláaknázott kapukat.

Miért ilyen izgalmas ez dal? Leginkább talán azért, mert a német srácok – gondolom főleg Wolf Hoffman gitáros – leástak a klasszikus zenei gyökereikhez és rögtön nem egy, hanem két ilyen idézetet is elhelyeztek benne. A nóta monumentális intrója nem más, mint Csajkovszkij Szláv indulójának részlete (erről majd a cikk második részében olvashattok), ezt viszont ostorcsapásszerű ritmusok és Udo Dirkschneider emblematikus, smirglihangú éneke követi. Eddig ez rendben is volna, ám a második refrén után berobban a gitárszóló, és végre megszólal az a dallam, amit klasszikus berkekben csak „kapucsengő szimfóniaként” aposztrofálunk és amelynél kevés egyszerűbb és ismertebb pár hang van a zenetörténetben.

Bagatell mondhatnánk lesajnálóan és nem is gondoljuk, hogy mennyire fején találtuk a szöget. A szóban forgó dallam – Beethoven Für Elise c.szerzeménye – ugyanis a-moll bagatellként jelent meg nyomtatásban, de csak a szerző halála után. Titokzatosság lengi körül, ahogy nagyon sok mindent a Mester életével kapcsolatban. Ki lehetett a rejtélyes Elise és egyáltalán ez volt-e az igazi neve? Ő volt-e a rejtélyes Halhatatlan Kedves? Mintha a Mona Lisa titok zenei változatát látnánk, hallanánk.

De kezdjük az elején. Ludwig van Beethoven flamand ősökkel büszkélkedhet, de német területen, Bonnban született (talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a viszonylag jelentéktelen kisváros lett a II.világháború után az NSZK fővárosa). Apja – látva az ifjú Mozart sikereit – csodagyerekként próbálta eladni, az egyébként tényleg elképesztően tehetséges Ludwigot. A problémát csak a „miként” jelentette. Ahogy ugyanis egy zenei történetíró elég keményen jellemzi a papát: „Leopold Mozart (Mozart apja-szerk.) egy manipulatív semmirekellő volt, Johann Beethoven viszont egy kegyetlen és erőszakos tuskó.” Beethoven személyiségére azonban nem csak az állandó verések és egyéb rigorózus atyai módszerek nyomták rá bélyegüket, hanem a folyamatos balszerencsék is.

A patronálóinak ugyan sikerült elintéznie, hogy a csodagyerek korból kinőve 17 évesen az imádott Mozartnál tanulhasson (aki ekkor 29 éves!), azonban még az első lecke előtt anyja megbetegedett és nem sokkal később meg is halt, ami azt jelentette, hogy részeges apjuk helyett Ludwig lett testvérei gyámja. A zenei karrierje persze ennek ellenére is elindult, de 26 évesen újabb csapás jött, a hallása ijesztő tempóban romlani kezdett. Így kellett alkotnia 30 éven keresztül, utolsó éveiben gyakorlatilak teljesen süketen. Képzeljük csak el, hogy Michelangelo fokozatosan megvakul, miközben folyamatosan festi a vatikáni Sixtus-kápolna hatalmas freskóit. Elképesztő dolog, különösen úgy, hogy Beethoven legjobb műveit ténylegesen ebben az időszakban alkotta. Persze óriási tragédiaként élte meg hallása elvesztését. 1802-ben (32 évesen) a heiligenstadt-i végrendeletben el is búcsúzott a világtól, de aztán a saját művészetébe vetett hite visszahozta az életbe.

Valószínűleg a süketsége miatti esetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy a szebbik nemmel való viszonya rendkívül furcsán alakult egész életében. Folyamatosan hölgykoszorú vette körül, akár a magántanítványait, akár patrónusainak lányait és feleségeit, valamint az uralkodó osztály hölgytagjait nézzük, akik teljesen odáig voltak a Mester lobbanékony természetéért és földöntúli energiákkal feltöltött zongorajátékáért. Ő azonban állandóan a tiltott gyümölcsre áhítozott és így szerelmei mindig elérhetetlenek voltak számára, hiszen vagy nem kerültek társadalmi szinten egy súlycsoportba vagy csak szimplán férjnél voltak már.

Ezen a ponton érkeztünk el az Accept dal gitárszólójához, illetve a Für Elise-hez. Ahogy már említettem, a darab a zenetörténet egyik legtitokzatosabb opusza. A dal valamikor 1810 körül születhetett, de csak 1867-ben, a Beethoven halálát követő negyvenedik évben publikálták, miután Ludwig Nohl zenetörténész egy müncheni lakásban felfedezte az eredeti kéziratot. Ezt egyébként azóta sem látta senki rajta kívül (merthogy állítólag elveszett), így érthető, ha időről időre felmerül, hogy talán nem is a híresebb Ludwig írta a darabot, hanem maga az ambiciózus zenetudós. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a bonni Beethoven-ház archívumában található egy eredeti jegyzet a zeneszerzőtől, amelyen már fellelhetőek a Für Elise bizonyos részletei, és amit Nohl akár ismerhetett is.

Az egyik legszórakoztatóbb elmélet szerint Elise valójában nem is Elise, hanem Therese, csak Nohl képtelen volt kisilabizálni az egyéb problémái mellett még diszlexiával is küzdő komponista legendásan kaotikus és olvashatatlan kézírását, így lett aztán Elise-ből Therese. Na de akkor – a Smokie slágerét elferdítve – „who the f*ck is” Therese? Bogozzuk ki vagy legalábbis bonyolódjunk bele!

Beethoven, igazi rock mentalitással – egy ízben még Goethével is összekülönbözött azon, hogy az író túlságosan mélyen és lelkesen hajolt meg valami herceg előtt egy fürdőhelyen -, sokat fáradozott a kor társadalmi különbségeinek lebontásán a maga szerény eszközeivel, és ennek jegyében aztán – ahogy már említettem – rendkívüli tehetséggel zúgott bele rendszeresen olyan nőkbe, akik rangjukat és vagyoni helyzetüket tekintve jóval fölötte álltak. Ilyen volt Brunszvik Teréz magyar grófnő, óvodaalapító és/vagy a húga, Jozefin, ezen kívül a hölgyek unokatestvére, Giulietta Guicciardi (akinek a Holdfény szonátát dedikálta). Látótérbe került még a dúsgazdag kereskedőfeleség Antonie Brentano (aki szerint Beethoven „Istenként sétál a halandók között”), valamint az ugyancsak jómódú bécsi családból származó Therese Malfatti baronesz és énekesnő, akit állítólag még feleségül is kért. Alighanem utóbbi lehetett az a bizonyos Therese, amit az is alátámasztani látszik, hogy az eredeti kottára is az ő hagyatékában bukkantak rá.

Azonban időközben előkerült egy igazi Elise is a komponista életéből: Elisabeth Röckel, a fiatal és gyönyörű szopránénekesnő, aki egyébként nemcsak Beethoven figyelmét keltette fel, hanem a zeneszerzőként, képzőművészként és íróként egyaránt nagyra tartott E.T.A. Hoffmannét is (ő a Don Juanba foglalta bele a nő alakját), és akinek tényleg valamikor 1810 körül tett házassági ajánlatot az egész életében a Halhatatlan Kedvest hajszoló Beethoven – persze hiába, hiszen Elisabeth hamarosan hozzáment egy másik zenei titánhoz, Johann Nepomuk Hummelhez.

Igen, a Halhatatlan Kedves, egy újabb legenda Beethoven életéből. Tény, hogy valójában sosem derült ki, a fentebb említett hölgyek közül ki lehetett a titokzatos nagy Ő, ez azonban nem von le semmit a komponista hagyatékából előkerült levél csodálatosan megható soraiból:

„Már az ágyban Hozzád szállnak gondolataim, én Halhatatlan Kedvesem, itt-ott vidáman, azután ismét szomorúan, várva a sorstól, meghallgat-e bennünket? – Élni csak egészen Veled tudok, vagy sehogy. Igen, elhatároztam, addig bolyongok a távolban, míg csak karjaidba nem repülhetek, nem érezhetem egészen otthon magamat nálad és nem küldhetem lelkemet általad átölelve a szellemek birodalmába.”

Ezt olvasva érezhetjük leginkább, a férfi-nő kapcsolatok csakis silányodtak az elmúlt két évszázadban, legalábbis ami a sztárok életét illeti, mindenképpen.

A művet persze utolérte az igazi sláger darabok sorsa. Túl népszerű ahhoz, hogy bárki is előadja. Évtizedek óta folyik a perlekedés a művészek között, hogy a darab csak túljátszottsága miatt érdektelen, vagy egyszerűen nem mérhető a beethoveni gigászok súlyához. Ha bármelyik zongoraszalonban csak az első pár hangot lejátszanánk, gyakorlatilag ugyanazt a reakciót váltaná ki, mint a Smoke on the water vagy a Stairway to Heaven a gitár szaküzletekben. Kulturáltan távozásra szólítanának.

Ennek ellenére vagy éppen ezért Wolf Hoffmann – aki azóta két albumot is kiadott, tele klasszikus feldolgozásokkal – bátran nyúl a darabhoz. Egy klasszikusan díszített bevezető után belecsap a lecsóba és picit a ritmust torzítva ugyan, vagy mondjuk szebben: fantáziaszerűen játsza a Für Elise jól ismert hangjait. Az eredeti műben ez a dallam valószínűleg a félénkséget, a szerelmes dadogást szimbolizálja a két hang ismétlődésével, Wolf azonban fémesen, erőteljes pengetéssel, a mesterséges üveghangokat kihasználva vált át egy jóféle gitárnyúzásba. S miután kedvére bejárt mélységeket és magasságokat is, valamint jól megdolgoztatta a tremolókart, himnikus kórus kíséretében játsza el újra a főtémát.

Az azért tény, hogy változnak az idők, mert manapság a jó öreg Yngwie-n kívül nem sokan írnak 1 perc 38 másodperces szólót egy szűken öt és fél perces énekes dalhoz. (Mondjuk az is megérne egy misét, hogy akkoriban a rádiók leadtak egy ilyen hosszúságú ténylegesen heavy metal nótát!!!) Mindenesetre érdekes lenne egy felmérést készíteni arról, hányan hallgatták meg a Für Elise-t (vagy bármelyik Beethoven darabot) az Accept hatására.

A lényeg persze az, hogy bár Beethoven élete több mint kétszáz éve kifogyhatatlan tárháza az anekdotáknak, rejtélyeknek, feltételezéseknek, mindez csak azért izgalmas, mert művészete minden zeneszerzőnél emberközelibb és egyben egyetemesebb. Talán nem kell attól tartanom, hogy szentségtöréssel vádoltok majd, ha leírom: amennyiben a Bach-Mozart-Beethoven gigászi zeneszerző triót vizsgáljuk, abban az esetben Bach az Atya, Mozart a Fiú, Beethoven pedig – nem, nem a Szentlélek(!) – a nagybetűs Ember, minden esendőségével, tragédiájával és küzdelmével együtt. Nem véletlen tehát, ha összefogásról, eszmékről, emberi diadalról van szó, zenei összecsengésként biztosan a bonni szerző valamelyik darabja hangzik fel.

Folyt.köv.

„Kötelező” média tartalmak:

LUDWIG VAN BEETHOVEN:

Zenék:

Beethoven: V és IX szimfónia Op.57 és Op.125 (ez utóbbi még biztosan előkerül), Hegedűverseny Op.61, Esz-dúr zongoraverseny Op.73, cisz-moll „Holdfény” zongoraszonáta Op.27, c-moll vonósnégyes Op.18/6

Filmek:

Halhatatlan kedves (Immortal beloved, 1995)

Beethoven árnyékában (Copying Beethoven, 2006)

Könyvek:

Jan Caeyers: Beethoven (Typotex, 2013)

Szabolcsi Bence: Beethoven (Zeneműkiadó, 1976)

ACCEPT:

Zenék:

Restless and Wild (1982)

Balls to the Wall (1983)

Metal Heart (1985)

Objection overruled (1993)