Igaz Tibor gitáros, dalszerző, hangszerelő, a Speed, az Ász, a Fragile, a Bravo, a G-Pont, a Jefferson Blues Band, a Jefferson Blues Big Band, az S.O.S. Band, a Rival és a Brillantin korábbi tagja, a Kugli szólógitárosa.
A beszélgetés első részében a kezdetekről, a Speed együttesről és a korai Kugliról esett szó.
Mutatkozz be, kérlek!
1962 októberében születtem. Jézusmária, kimondani is borzasztó, de ez van! Viszont jó évjárat volt, a kortársaimat nézve egészen büszke lehetek rá. Belvárosi gyerek voltam, pontosabban terézvárosi. A Benczúr utcában, a diplomata-negyedben töltöttem életem első tizenkét évét. Nagyon jó környék volt, szerettem ott lakni; békesség és nyugalom volt. Közel volt a Hősök tere és a Felvonulási tér. Bár ott zajlottak a nagy díszszemlék, azoknak fültanúja voltam, mélyebb nyomot nem hagytak bennem. Nem jártam óvodába, a szüleim otthon dolgoztak. Az egész napi elfoglaltságom a rajzolás és a rádióhallgatás volt. Szüleim Pacsirta rádiója állandóan szólt. Hallgattunk mindent: volt egy kis Szabad Európa, egy kis Kossuth, egy kis Petőfi Rádió, ez meg az. Mindenféle muzsika volt, és ha akartam, ha nem, ezek többé-kevésbé beégtek. A komolyzenétől a jazzműsorokon át az akkori beatzenékig mindent hallgattunk a szüleimmel és a bátyámmal. Ragadt rám önkéntelenül is.
Volt a családban, rokonságban valami előzménye a zenélésnek, zenei pályának?
A szűk családban a bátyám próbálkozott a tangóharmonikával és a klarinéttal, de őt nem érintette meg mélyebben a dolog. Az ősök között sem tudunk közvetlen előzményről, de valami mégis lehetett a levegőben, mert az unokatestvérem is zenész: Rácz Laci, aki évekig a Prognózis kiváló basszusgitárosa volt, és a mai napig a zenéből él. Ő a Deci Band vezetője és frontembere, már a fiával zenél együtt. Szóval valamikor nagyon régen csak lehetett egy közös zenész ősünk, valami sámándobos, vagy nem tudom…
Hogyan jöttek a hangszerek?
Egyszer csak eldöntöttem, hogy a húros hangszerek különösen érdekelnek. Hétévesen kitaláltam, hogy csellózni akarok. Azt mondták, az túl nagy, nem fér be a kislakásba még egy ekkora fadarab. Így maradt a hegedű. Jött a zenei előkészítő, majd hat év zeneiskola, amelynek a mai napig hálás vagyok, mert megszereztem az alapokat. Még ma is kiismerem magam a kottában – igaz, néha csak messziről –, de az összhangzattant és a zeneelméletet sikerült valamennyire elsajátítanom. Nem teljesen képzetlenül lépegettem tehát tovább. A komolyzenével eljutottam az iskolai zenekarokig, és ott szerettem meg az együtt muzsikálást. Aztán elérkezett az idő, amikor újabb zenék jöttek a rádióban, amikre egyre jobban odafigyeltem. Mindenki emlékszik a korosztályomból a hétfői kívánságműsorra, a 2-től 5-igre.
Ott hallottam egyszer egy nótát, amire kiesett a kezemből minden: a Slade együttestől volt az In For A Penny. Az a hangzásvilág, az a gitársound és az a rövid kis gitárszóló annyira megfogott, hogy tudtam: nekem ilyen kell! Én is úgy akarok szólni.
Akkor váltottál gitárra?
Igen, és mindent elkövettem érte. Gimnazistaként minden nyáron dolgoztam, gyűjtögettem a kis keresetemet, és vettem egy akusztikus gitárt. Mindenki így kezdi, nem nagy történet. De én rögtön elektronikát akartam belebuherálni! Rákötöttem a már említett Pacsirta rádióra, hogy szóljon az a villanygitár, mert úgy az igazi a beatművészet. A szüleim „örömére” a klasszikus zene ezzel párhuzamosan háttérbe is szorult. Aztán a József Attila Gimnáziumba jártam, rajztagozatos, művész-osztályba. Csupa elvont figura közé kerültem. Abban az iskolában a rockzene, majd később a progresszív vonal szinte természetes volt; a ’70-es, ’80-as években is nagyon jó szellemiségű iskola volt. A gimiben osztálytársak, haverok voltunk Szabó Karcsival, akivel József Attila verseket zenésítettünk meg eléggé kezdetleges módon.
Tudsz mondani konkrétumokat, milyen zenékre gerjedtetek akkoriban?
Szünetekben állandóan szólt a zene, a rajzórákon is megengedett volt: Deep Purple, Led Zeppelin, Pink Floyd lemezeket hallgattunk.
Nekünk már a gólyabálon is az akkori Generál volt a főműsor – a Tátrai-Charlie felállás, élőben! Mellettük a gimnázium zenekarai is felléphettek. Ott volt például a Pók együttes, ahol Gömöry Zsolt, a későbbi eddás billentyűzött, vagy az ÁSZ nevű formáció, amely már akkor progresszív zenét játszott. Egészen különleges zenei hatások érték ott az embert. Onnan már látszott az út: nekem ezt kell csinálnom.
Negyedik osztályban már volt elektromos gitárom. Összeálltunk egy páran az iskolatársakkal és környékbeli figurákkal. Köztük volt Tű Károly dobos és Sőth Sandor, aki ma már neves filmrendező – ő volt az első zenekarom basszusgitárosa. Óriási arc volt, már akkor rendkívül progresszív elképzelésekkel, Frank Zappa-őrült volt. Sok minden ragadt rám a társaságában. Az a formáció végül azért szűnt meg, mert Sándort elvitte Gothár Péter a Megáll az idő című filmbe. Ő játszotta Pierre szerepét, és a forgatás miatt szakított a muzsikával, akkor nem maradt rá ideje.
Volt neve annak a bandának?
Amit aztán később Sőth Sanyiék folytattak, az már a Spenót nevezetű alternatív dolog volt, valójában a miénk is annak volt egy előfutára. Abban a csapatban zenélt egy osztálytársam, a későbbi festőművész, Léczfalvi Frigyes is. Az ő révén kerültem el a Speed zenekarhoz, ahol akkor már Kalapács Józsi volt az énekes. Épp újraszervezték a bandát, kellett egy gitáros – és ott indult el az igazi történet.
Mesélj a Speed korszakról, kérlek! Kikkel zenéltél ott együtt?
Ott ismerkedtem meg igazán jó muzsikusokkal. Kalapács Józsi már akkor is kitűnt a tehetségével, a megjelenésével, a fazonjával és az őstehetségével. Nagyon nagy reményeket fűztünk hozzá, éreztük, hogy ez a dolog be fog indulni. Kiváló zenészek voltak abban a csapatban, akik már 18-20 évesen is komoly tudással bírtak.
Nevesítenéd őket azoknak, akik nem ismerték a zenekart?
Billentyűs hangszereken Bikics Tibi játszott, aki később megfordult a Beatrice-ben is, most pedig a Kiskata zenekarban játszik – rendkívül tehetséges zenész. Aztán ott volt Barta Imi, akit már máshonnan is ismertem; ő később a H.G.R., azaz a Hard Genius Rock basszusgitárosa lett. A dobosaink, Hargitai Jani, Palovecz Gábor pedig váltották egymást. Volt egy menedzserünk is, aki az egésznek a motorja volt: Csizmár Mihály Rudolf, de mindenki csak Egérnek hívta. Ő amolyan Schuster Lóri-módra próbálta szervezni a dolgokat, kötötte le a bulikat, és közben ő volt a technikusunk is.
Hol próbáltatok akkoriban?
Először a kispesti Vörös Csillag Művelődési Házban, ahol a HitRock zenekarral osztoztunk a helyen. Egyik nap ők próbáltak, a másikon mi. Aztán onnan el kellett költöznünk, és így kerültünk ki Rákoskertre, ott egy művelődési klubban kaptunk lehetőséget próbálni, amelynek fejében ingyen és bérmentve kellett fellépéseket vállalnunk a helyi fiatalság szórakoztatására és a kultúra terjesztése jegyében.
Mit szóltak otthon ehhez az életmódhoz? Gondolom, a külsőségeken már látszott a változás.
Hát, meglátszott, az biztos. Akkor már túl voltam az érettségin, és 19 évesen, 1981-ben megkezdtem a főiskolát. De a muzsika annyira elvitt magával, hogy csak a zenék jártak a fejemben.
A szüleim csóválták a fejüket, ők mindenképpen diplomát szerettek volna látni a kezemben. Végül 1982-ben meg is szakítottam a tanulmányaimat, mert rájöttem, hogy nem akarok építőmérnök lenni. Szerencsére nem is lettem az.
Csak a rendes polgári állás hiányzott nekik, vagy már magával a rockzenével is volt bajuk?
A zenélést nem ellenezték alapból, hiszen ők vették nekem a hegedűt, tudták, hogy szeretem. De amikor a torzított gitár került elő, az már kevésbé volt elfogadott. Viszont amikor a dolog kikerült otthonról a próbaterembe, és ott tört ki az emberből az őrület, az már másképp működött.
Említetted, hogy a HitRockkal közös próbatermetek volt. Kalapács Józsi mesélte, hogy óriási HIT-rajongó volt, mindenhova követte őket és a néhai Tóháty László Puttonyról is vannak súlyos sztorijai. Téged is inspirált ez a közeg, jártál a bulikra?
Én már a későbbi korszakba kapcsolódtam be, 1982 körül, amikor Puttony már nem volt a bandában. Akkor alakult újjá ez a négytagú felállás, amire azt mondták, hogy kicsit punkrockosabb, de sokkal inkább korai heavy metal volt és elkezdtek Scorpions-nótákat játszani. Azt a formációt ismertem és szerettem meg igazán.
Amikor közös volt a próbatermetek a HitRockkal, nem jártatok le egymáshoz barátkozni, iszogatni vagy csajozni?
Az csak egy rövid időszak volt, mert a Vörös Csillag Művelődési Házból hamar el kellett jönnünk, fel kellett számolnunk a bázist. Onnantól inkább koncertlátogatóként maradt meg a kapcsolat. Rendszeresen jártunk a többiekkel, meg Kalapács Józsival a Budai Ifiparkba, de ott volt még a kőbányai Csajkovszkij Park, a Csepeli Park vagy a Lőrinci Park is. Jó világ volt: olcsó volt a zsíros kenyér, az üdítő és a sör is. Jó muzsikák szóltak, és nagyon jó volt a hangulat, nem bántották egymást az emberek. Mindenki egyformán csóró volt és mindenki azért ment oda, hogy jól érezze magát.
Mikor találkoztál először a Kuglival?
A Kuglit is a Csepeli Ifiparkban láttam először.
Az is a Kalapács Józsi ötlete volt; elcibált egy koncertre azzal, hogy „gyere, ilyet még nem láttál, ott énekel Vikidál Gyula, és valami elképesztő őserőt tolnak”. 1982 nyarán volt, a Vikidál-korszakban.
Milyen volt kölyökként a kordonon innen nézni az akkori Kuglit? Mi volt az vaker vagy színpadi elem, ami rögtön megfogott?
Nagyon újszerű volt, főleg a külsőségek. Ott volt a kiterített szennyes, az akasztófa és a többi jellegzetes kellék. Ami viszont elképesztő volt: ki volt téve a színpad elejére egy igazi üllő. Az egyik dalban Vikidál Gyula félmeztelenül, egy baromi nagy kalapáccsal, vadállat módjára verte az üllőt a tempóra. Elképesztő ereje volt! Meg Bíró Gyuri éneke és az az örökös matróztrikó… Igazi performansz volt, bár akkor még nem használtuk ezt a szót.
Kik voltak még a színpadon, Gyulán kívül? Emlékszel a felállásra?
Bíró Gyuri mindenképpen meghatározó volt: a hangja, a stílusa, az a nyers, jó értelemben vett egyszerűsége, ahogy megszólította az embereket. Nagyon izgalmas volt. A gitárosok is tetszettek, Vrana Tamás és a két Laci, bár akkor még nem tudtam a nevüket, de az egész csomag úgy volt jó, ahogy volt.
Gabó mennyire látszott ki a dobok mögül?
Őszintén szólva, akkor az énekesek és a gitárosok elvitték előle a show-t. Vikidált mindenképpen nézni és hallgatni kellett, főleg rá összpontosítottunk. De minden parkbeli koncert nagy élmény volt. Később, amikor már mi is játszottunk ott, az már egészen más távlatot adott.
Melyik formációval jutottál el a parkokba? A Speed-del?
Igen, a Speed-del is felléptünk ilyen többzenekaros bulikon, klubokban, például a Prognózis, a Carat, a H.G.R. vagy a Stress mellett.
Aki sosem hallotta a Speed-et, hogyan írnád le nekik a zenéteket?
Amikor odakerültem, az alapnóták még a korszak kemény, dallamos hard rock alapjaira épültek. De nekem már akkor az volt a mániám, hogy vigyünk bele egy kis progresszív muzsikát, mert akkoriban már mindenféle egyéb zenét is hallgattam.
Mondj egy-két példát! Ki befolyásolt, tetszett akkoriban?
Akkoriban kezdtem hallgatni a hazaiak közül az East együttest, a környező országokból pedig a lengyel SBB-t és a csehszlovák Fermatát. Később jöttek a nagyágyúk: a Yes, a King Crimson, aztán a Mahavishnu Orchestra és Santana. Ezek a dolgok szépen beszivárogtak nálam a zenei alapok közé.
Emellett persze ott volt a Deep Purple és a Led Zeppelin is, de hát ők mindenkinél alapvetésnek számítottak. Később a blues is megérintett. Amikor a Hobo Blues Band 1978 környékén elkezdett feltörni, nagyon megkedveltem azt a világot.
Jártál a korai Hobo bulikra is?
Igen, sőt, volt egy rocktörténeti előadássorozat a Fővárosi Művelődési Házban, amit Hobo tartott vasárnap délelőttönként. Ma már nehéz elképzelni azokat a rock-szökevényeket, ahogy vasárnap délelőtt, egy matiné műsor keretében gyülekeznek. Azoknak az előadásoknak a zárásaként mindig volt egy koncert. Rengetegen voltunk, és marha jó hangulata volt az egésznek.
Annakidején az FMH-ban volt az első magyarországi Heavy Metal Klub is, amit a HitRock, a Stress és a Missió szervezett. Azokra a bulikra is jártál?
Nézőként nem igazán, fellépőként pedig inkább csak amatőr-fesztiválokon vettünk részt. Volt egy tehetségkutató verseny a Pataky Művelődési Házban, meg jártunk Pest környéki művelődési házakba. Kezdett beindulni a dolog, az emberek elsősorban Józsi karizmája miatt szerettek meg minket.
Aztán eljött 1982 vége, 1983 eleje, amikor már létezett a Pokolgép, Paksi Endrével az élen…
Így van.
Elmentünk, megnéztük őket, aztán egy hónappal később már Józsi énekelt náluk. Egyik napról a másikra mondta, hogy megkeresték, elhívták, ő pedig igent mondott. Ezzel vége is lett a Speed-nek.
Nem is próbáltátok meg folytatni nélküle? Annyira meghatározó volt?
Nem, nem lett volna értelme. Szétmentünk. Csináltunk egy búcsúkoncertet a kis amatőr lelkesedésünkkel, de utána már nem volt meg a zenekar.
Készültek komolyabb felvételeitek? Rádióban, tévében, vagy tehetségkutatón?
Nem volt ilyesmi. Csak magunknak készítettünk felvételeket a próbateremben, Akai mikrofonnal, magnódecken. Valami rettentő rossz minőségű házi felvétel lett az egész, csak hogy legyen valami emlékünk. Abból megmaradt egy kazetta, amit később valaki CD-re mentett – a megszólalás siralmas, de legalább megmaradt.
Én pestszentimrei gyerek vagyok, ami a város másik fele. De még hozzánk is eljutott a híretek, hogy van egy Speed nevű csapat, karizmatikus énekessel, súlyos metallal. Milyen érzés volt, hogy nagy reményeket fűztetek hozzá és az énekesetek tényleg befutott, de nektek akkor és ott megszakadt az ív?
Érdekes volt látni, hogy a srác, akivel tavasszal még együtt muzsikáltunk, egyszer csak megjelent a televízióban a Ki Mit Tud?-on. Akkor még csak két csatorna létezett, mindenki azt nézte. Ráadásul másodikok lettek. Óriási dolog volt!
Nem pörgött a fejedben, hogy akár te is ott állhatnál a színpadon?
Dehogy, én tiszta szívből örültem a sikerének. Tudtuk, hogy mi nem vagyunk olyan szinten, mint az a zenekar, ami akkor Józsi mögött állt. A Pokolgépnek már akkor nagy múltja volt, profi felszerelésük, profi hangszereik és remek dalokat írtak. Éreztük a különbséget, mi ott nem rúghattunk volna labdába. Őszintén örültem, hogy elindult ezen az úton. Ugyanígy örültem Bikics Tibi és Barta Imi sikereinek is. Én meg elkezdtem a saját utamat járni.
Folytatjuk!
Fotók: Igaz Tibó Archívuma, Sperl Ottó, Kugli Archívum, HitRock Archívum, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
