/Moiras Records 2019/

Játsszunk el a gondolattal, vajon miként alakul az igényes muzsika mellett elkötelezett banda sorsa, amennyiben Lerch István a Metronóm ’77 fesztiválon eleget tesz dr. Erdős Péter trágárul, raccsolva odavetett ajánlatának: „Nem ehhe b…ik a magyah, de azéht kehessen meg a jövő héten!”  Amit az önérzetes billentyűs-zenekarvezető aligha vett komolyan. Ugyan miért is tette volna, miután gyakorló muzsikusként megtapasztalhatta elődei, illetve kortársai lemezgyári vesszőfutását. Ugyan miért pont ő lenne kivétel, annak ellenére, hogy kiváló formációjával az 1973-as alapítás óta járja az ország különböző színpadait, klubjait? Amikor sikerrel szerepelnek az Országos Rendezőiroda (ORI) turnéin az Omega, valamint az LGT bemelegítő zenekaraként, de Kovács Kati kísérőcsapataként is megállják a helyüket. S, a mindenható hanglemezgyár még csak rájuk sem hederít…  A V’73 trió lenyomatát az említett fesztiválon elhangzott szerzeményén kívül mindössze egy azt megelőző kétszámos bakelit korong őrzi. És ez bizony kevés az üdvösséghez. Főképp annak fényében, hogy az Elton John stílusához közelálló, lagymatag kislemez slágerek messze nem tükrözik a trió amúgy progresszív törekvéseit.

A V’73 története mintha indigóval (manapság fénymásolás) íródott volna. Adott három kimagasló tehetségű, maximalista, végletekig elkötelezett muzsikus, akik választott műfajukért képesek tűzbe menni. S, akik az említett ORI- turné sztárcsapatára is már-már „veszélyesek” lehetnek… Ám a hanglemezgyári megméretésnél mégiscsak könnyűnek találtattak.

A Moiras Records kiadó régóta dédelgetett álma valósult meg a Seven Pieces for Keyboards, Bass Guitar and Drums antológia „életre hívásával”. Sáfár József a trió virtuóz basszusgitáros-zeneszerzője hangmérnökként sokáig őrizgette, gondozta a V’73 különböző helyszínű koncertfelvételeit (a lemezen a Budai Ifjúsági Park), illetve demo-anyagát (egy gyöngyösi stúdióban rögzített), amelyekből aztán sikerült egy csokorra valót összegyűjteni – s, nem utolsó sorban a korszerű stúdiótechnika segítségével, valamint a zenész aprólékos, gondos, restaurátori munkájának köszönhetően, a mai fülnek is hallgathatóvá, sőt élvezhetővé tenni. Saját – főképp a Lerch István jegyezte – szerzeményeikben félreérthetetlenül jelennek meg a korszak emblematikus brit sztárjaként példaképüknek tekintett Emerson, Lake and Palmer trió (ELP) stílusjegyei (Teketória, Vízállásjelentés, Valami más, vagy épp Weiner Leó Rókatánc feldolgozása). Ez utóbbi csaknem tizenkét perces hosszúságával, Herpai Sándor invenciózus dobszólójával, Lerch markáns szintetizátorjátékával, s nem utolsósorban fülbemászó harmóniáival messze kiemelkedik a szigorú rendszabályok szerint működő, mégis improvizatív darabok közül. Két dal erejéig (Gondolatok, Valami más) még az énekléssel is próbálkoznak, ám ez úgy orgánumban, mint szövegben aligha erőssége a hangszeres játékban mindent felülmúló csapatnak. Az úgyszintén maratoni hosszúságú Valami más opuszában Sáfár Öcsi (is) remekel; dallamos, izgalmas basszusszólóját akár Greg Lake is megirigyelhetné. S, ha már ELP, nyilván a példakép sem maradhat ki a repertoárból: a Blues variáció tempós, jellegzetes tételét a felületes zenehallgató akár össze is tévesztheti Emersonékkal. Közös munka eredményeképpen született a már-már wagneri magasságokba emelkedett Csajkovszkij (VI.) Patetikus szimfóniájának átirata, amely bonyolult ritmusképletekkel, sűrű basszusfutamokkal, virtuóz billentyűs megoldásokkal inkább a vájt fülű zeneértőket kívánja megszólítani. De nekik szól a kezdő tétel Vízállásjelentés is, amely progresszivitása mellett a dzsessz világába is elkalandozik.

Összességében és vonulatában egy kiválóan felépített, erősen ELP-hatású anyag kerülhet tehát a lemezjátszó tányérjára, amely a maga idejében akár a hanglemezgyár sikertörténete is lehetett volna. Feltéve, ha az intézményt épp hozzáértő szakemberek vezetik…

S, most ismételten játsszunk el a gondolattal: vajon megszólalna-e a lelkiismeret, ha Arany János Tetemre hívás költeményéhez hasonlóan a szocialista kultúrpolitikáért felelős Aczél elvtársat, az MHV-igazgató Bors Jenőt és leghűségesebb vazallusát, a Popcézárnak is nevezett Erdőst végigvezetnénk az általuk negligált, tönkretett, ám utólagosan jóvátételt nyert előadók sok esetben posztumusz kiadványain?