Klasszikusok rockritmusban: Fémszív és Szláv induló életre-halálra II.

Accept vs. Pjotr Iljics Csajkovszkij

Hol is hagytuk abba legutóbb? Na, igen, a Metal Heart szólója kipipálva „Bétóvenestül” és „Fűrelizestül”. Maradt viszont nekünk egy másik népszerű zeneszerző és méltán elhíresült műve, amely már a dal elején gondoskodik arról, hogy az első másodperctől kezdve minden valamire való metal fan lúdbőrözzön a műbőr dzseki alatt. Ez a darab pedig nem más, mint Pjotr Iljics Csajkovszkij Szláv induló című szerzeménye.

Érdekes, hogy az Accept akkor is és azóta is mennyire vonzódik a szovjet/orosz témákhoz, holott – valljuk meg – a két népcsoport (annak ellenére, hogy az I. világháborúban aktívan résztvevő II. Miklós cár és a porosz uralkodó, Vilmos császár pl. uncsitesók voltak) csak legritkább esetben állt ugyanazon az oldalon, ha fegyveres konfliktusra került sor. A német srácokat azonban ez nem különösebben zavarta, gondoljunk csak a Metal Heart lemezt követő Russian Roulette (1986) borítójára, vagy a legújabb kori Stalingrad (2012) című opuszukra!

De térjünk rá az orosz Maestro-ra! Nos, a kicsi Pjotr 1840-ben született és akár csodagyerek is lehetett volna, de szülei igazából nem ezt a sorsot szánták neki és a kisfiú hiába próbált „mindenen is” zenélni (egyszer még az ablaküveget is kiütötte, annyira „zongorázott” rajta), a vége az lett, hogy zongoratanárt ugyan fogadtak mellé, de utána rövid úton egy bentlakásos intézménybe küldték. Így aztán Csajkovszkij „rendes” ember lett, olyannyira, hogy az Igazságügyi Minisztériumban kapott állást.

Nem tudni, hogy az unalmas papírmunka vagy az elképesztő zenei tehetsége miatt döntött úgy, de végül beiratkozott a szentpétervári (később Leningrád, még később újra Szentpétervár) Konzervatóriumba és annyira tehetségesnek bizonyult, hogy diploma után az ellenlábas moszkvai tanintézményben azonnal tanári állást kapott. (Ma pedig az intézmény már az ő nevét viseli!)

Ebben a pillanatban kérdezhetnénk meg, hol itt a probléma?

Amint azt az eddigi cikkekben említett szerzőinken már megfigyelhettük, bizony a magasztos tálentumnak nagy ára van. Nem volt ez Csajkovszkijnál sem másként. Az ő kalodája azonban nem valamiféle testi fogyatékosság volt, sokkal inkább a nemi identitása.

Borzasztó még leírni is, hogy az egész életére ez a dolog nyomta rá a bélyegét és szörnyű, hogy ez a fajta homofóbia és elutasítás még a 20. században is milyen hatással lehetett kedvenceink hétköznapjaira. Pedig nem kell hosszasan értekeznem róla, hogy hol lennénk egy Freddie Mercury, Elton John, George Michael, Rob Halford, vagy a klasszikus oldalt is említve egy Benjamin Britten vagy éppen Leonard Bernstein nélkül.

A 19. századi Oroszországban a homoszexualitás olyan szintű elutasításban és büntetésben részesült, hogy szerzőnk valós szerelmi életéről alig van megbízható információ. Annyi bizonyos, hogy a lebukástól való félelem taszította leendő felesége karjaiba és utólag azt mondhatjuk, bárcsak még futott volna néhány kört! A hölgy ugyanis maga jelentkezett, mint egykori növendék – a Mester ekkor 37 éves volt, a nő pedig kilenc évvel fiatalabb – és két hónap múlva össze is házasodtak. A boldogság pedig kb. eddig tartott, ugyanis a mézeshetekre elindulva már a vonaton összevesztek, amikor is Csajkovszkij töredelmesen bevallotta, ő bizony nem csak, hogy nem tudja, de nem is akarja majd „teljesíteni” férfiúi kötelességeit. Ráadásul az is kiderült, hogy a menyecske nem az eszéről volt híres és szerzőnk bizony elvesztette társasági életének maradékát is, annyira szégyellte az asszony butaságát. Elkeseredésében Csajkovszkij esténként is Moszkva utcáit rótta, hogy addig se kelljen otthon lennie, aztán végső elkeseredésében elhatározta, hogy öngyilkos lesz.

Bele is vetette magát télvíz idején a jeges Moszkva folyóba (Schirilla György előtt jóval!), de pechjére – és a mi szerencsénkre – csak egy jó alapos megfázás lett a kísérletből.

Itt térjünk vissza picit Csajkovszkij szakmai előmenetelére! Milyen zenét ír egy ilyen elkeseredett, megcsömörlött ember? Gyönyörűt! Elképesztően kezelte a zenekari megszólalást, az akkoriban már egyre nagyobbra duzzadt szimfonikus zenekarok szólamait pedig úgy igazgatta, mint festő az ecsetjeit. Ekkora már megírta többek között a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát, első három szimfóniáját, a b-moll zongoraversenyt és a Szláv indulót is. És a siker? Volt is meg nem is. Azt vetették a szemére leginkább, hogy zenéje „nem elég férfias”. Pedig, ha belehallgatunk az Accept által is megjelenített induló főtémájába, arra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nőies volna.

A darabot Csajkovszkij 1876 szeptemberében a szerb-török háború áldozatainak segélyezésére szervezett jótékonysági koncertre komponálta. A mű eredeti címe Szerb-orosz induló volt. Ez indokolja a darab sötét hangulatú kezdését, ez ugyanis a török fenyegetést szimbolizálja, amelyre aztán a másik oldal seregeinek gyönyörű témája válaszol, amelyet a szerző még meg is fejel a cári himnusz egy részletével.

Mai füllel hallgatva is egy igazán impozáns és izgalmas hallgatnivaló ez a darab. Érdekes, hogy az Accept kórusként adja elő a kompozíció elején hallható motívumot, ez azonban talán még nyomasztóbbá teszi az egészet, és az értékéből sem von le.

A darab végkicsengése pozitív és bárcsak azt mondhatnánk, hogy ez a szerző életére is igaz. A történetünk azonban még vesz egy-két csavart és ami a Mester halálát illeti, nos, nem hiszem, hogy bármelyik Agatha Christie könyv tartogathat ennyi misztikumot.

Csajkovszkij sosem békélt meg a feleségével. Az asszony egy idő után el is akart válni, de a mester gyakorlatilag lefizette, hogy ezt minél hamarabb felejtse el. Rettegett attól ugyanis, hogy ha elválnak, a nő mindent kitálal a kapcsolatukról. Szerencsére ekkor már nem volt gond az anyagiakkal, ugyanis, mint egy jó tündér, felbukkant Csajkovszkij mellett egy 11(!) gyermeket nevelő dúsgazdag özvegyasszony, Nagyezsda von Meck. Az asszony igazi pártfogó volt és igen hosszú időn keresztül támogatta a zeneszerzőt, aki így csak a komponálással és persze felesége jegelésével foglalkozott. Nagyezsdának egyetlen szokatlan kérése volt csupán Csajkovszkijhoz: sohasem szeretne vele találkozni! Elképesztő, igaz? Tonnányi levelet őriznek kettőjük kapcsolatáról, de valóban sohasem találkoztak. Vagy mégis? Történt ugyanis, hogy még azt is megírták egymásnak, ki, mikor, merre jár, nehogy összefussanak. Ennek ellenére egy moszkvai hotel parkjában összetalálkoztak. (Állítólag Meck asszony késve hagyta el a szállót, a komponista pedig hamarabb érkezett.) Mindketten halálosan zavarba jöttek, így Csajkovszkij csak megemelte a kalapját, a hölgy pedig ijedtében elszaladt.

Szerzőnket aztán a támogatásnak (is) köszönhetően felkapta a világhír és 1891-ben meghívták az akkor nyíló new york-i Carnegie Hall (régi szép idők, amikor egy vaskereskedő a kultúrának emel templomot) megnyitására. Mai szóhasználattal élve Csajkovszkij lenyomta Amerikát, Amerika pedig ugyanezt tette vele.

Saját naplójának bevallotta, hogy végigsírta az utat. Hazaérkezése után pedig egyre zárkózottabb lett, már-már betegesen emberkerülő. Gondoljunk csak a Nirvanas Kurt Cobain-re, nem egyedi eset, hogy valakit nem tesz boldoggá a rajongók hada!

Ennek ellenére vagy pont emiatt hősünk művészete szárnyalt és a Diótörő című balett, ha életében nem is, de halála után halhatatlanná tette a nevét. A mai színházak egy részénél az éves bevétel felét a karácsonyi időszakban agyonra játszott mesebalett hozza be. (A mesét E.T.A. Hoffman jegyzi. Emlékszünk? Ő csaklizta el szegény Beethoven egyik nagy szerelmét. A szálak megint összeérnek.) Azonban, ahogy mondtam, a robbanásszerű sikert Csajkovszkij már nem érte meg. Elvitte a kolera. Állítólag…

Nem tudom, hogy mennyire tűnt fel eddig, de valahogy a zeneszerzők és a természetes halál nem járnak kéz a kézben. Szóval a konteókat azóta is gyártják, ugyanis az eset valóban fura. Csajkovszkij elmegy egy titkos gyűlésre – amely állítólag valójában egy, a homoszexuálisok megbüntetésére szakosodott rögtönítélő bíróság volt-, majd hazamegy és elmondja, forralatlan vizet ivott, pár nap múlva pedig halott. Az első érdekesség, hogy a szerzőt a Cár saját halottjának tekinti, mert: „rengeteg bárónk és hercegünk van, de csupán egyetlen Csajkovszkijunk!” Szép gesztus, gondolhatnánk, de különös – és ezen Rimszkij-Korszakov egy másik híres orosz komponista is elmeditált-, hogy a temetésen a koporsó nyitva volt, pedig a kolerajárvány megelőzéseként ez hivatalból tilos lett volna. Itt lép be az a teória, miszerint a jó Pjotr Iljics elcsábította egy, a Cárhoz közel álló nemesi család ifjú örökösét és büntetésül az Atyuska halálra ítélte őt. Ezt az ítéletet – a botrányok elkerülése miatt – önkezével kellett végrehajtania. Mi a megoldás? A kolerás, más források szerint arzénnal mérgezett víz. (A kettő tünetei szinte hajszálra megegyeznek.) Hihetetlen, de sajnos a kor hagyományai és dogmái alapján akár igaz is lehet.

53 évesen lett Csajkovszkij teste az enyészeté, zenéjének népszerűsége viszont azóta is csak egyre nő. „A feledés és a mellőzés a legrosszabb, ami egy művel megtörténhet”- mondta egyszer, de ez az ő darabjaival – úgy tűnik – soha nem történik meg. Bizonyítja ezt nekünk többek között, a Szláv induló és a Metal Heart című nóta eleje.

„Kötelező” hallgatnivaló:

Csajkovszkij:

1812 nyitány (Ágyúk is szerepelnek benne már 100 évvel az AC/DC előtt!)