Kiadó: Napalm Records
Van olyan zenekar, amelyik évtizedekig ugyanazt csinálja, jóformán még finomhangolásokat sem végez stílusán, hangzásán, mégis sikeres, mégsem idegesítően önismétlő (pl. AC/DC). Azután van olyan zenekar, amelyiknek markáns „korszakai” vannak (pl. Deep Purple), vagy szinte lemezről-lemezre újradefiniálja önmagát. Szerintem az Evergrey nagyjából „középen” van: ami állandó (mondhatni: olyan konstans, mint a pí értéke), az Tom S. Englund jellegzetes „weltschmerz”-tónusú hangja és dallamérzéke, valamint a súlyos, kétgitáros riffelés, de azért vannak változások is. A legutóbbi „igazítás” nagyjából a „The Atlantic” című lemezükkel (2019) következett be, ami annak rendje-módja szerint be is bújt a bőröm alá.
A tavaly augusztusban a Napalm Recordshoz szerződött Evergrey nyilvánvalóan „fényt kapott” az utóbbi néhány évben, alaposan felpörögtek; az „A Heartless Portrait…”-ra – amelyik egyébként a 13. albumuk – mindössze egy évet kellett várni. Ilyen aktivitást náluk utoljára az induláskor, a 2000-es évek legelején tapasztalhattunk. A régi zenésztársak kibékülése, újra egymásra találása termékenyítően hatott a zenéjükre, de különösen Henrik Danhage gitárosra, aki szerintem még sohasem volt ilyen jó: brutál, amit művel a „The Great Unwashed”-ban, amely – nem mellesleg – a kedvenc nótám a lemezről. Jó lenne, ha ugyanezt elmondhatnám Rikard Zander billentyűsről is, de valamiért nagyon „hátul van” (nyilván elnyomja a két gitár) és a hangszínei sem jönnek be mindig.
Az „A Heartless Portrait…” nem fog csalódást okozni azoknak, akik az Evergrey megújult arculatát kedvelik, a göteborgiak éppolyan elszántsággal menetelnek tovább a kijelölt úton, mint Jonas Ekdahl lábdob-munkája. Elismerem, hogy még nem volt alkalmam rongyosra hallgatni a lemezt, de nekem egyelőre nem tűnik olyan erősnek, mint két közvetlen elődje, főleg a „The Atlantic”. Nehéz megmondani, hogy miért érzem ezt így. Az egyik ok minden bizonnyal az, hogy a hangkép elképesztően zsúfolt, és ez egy idő után úgy eltelíti az embert, mint a zsíros libahús májjal és füstölt szalonnával. Mondjuk, ez az Evergreynél nem újdonság.
Elképzelhető, hogy nekem is, nekik is elég lenne két-három évente jelentkezni új anyaggal, és akkor pihentebben tudnék nekifutni a folyamatosan zsizsegő gitároknak, a ropogó-robajló lábdoboknak és a melankolikus dallamokra énekelt depis szövegeknek. De ez nyilván csak az én nyűgöm; aki erre totálisan rá van állva, az tuti, hogy még az egy évet is alig bírja kivárni egy új lemez megjelenéséig. Mondom: remélem, nem ők fáradnak, hanem csak én…
