Scorpions koncert, Budapest Aréna, 2022. május 30.
Pedig már megfogadtam a legutóbbi budapesti Scorpions koncert után, hogy többé nem megyek megnézni az öregfiúkat, tizenéves korom idoljait, akik annyi boldog pillanatot okoztak az életemben. Nem akartam, hogy így a hetven feletti, egyébként természetes lassulásuk befolyásolja azt a képet az emlékezetemben, amit a színpadot – majd két órán át- szinte felszántó eksztatikus előadásaikkal felépítettek a nyolcvanas években. Az is a fülemben csengett, amit Klaus Meine válaszolt egy Rockinform interjúban kérdésemre a 2010-es búcsúturné kapcsán: „Tudod, mi nem vagyunk BB King, hogy egy székben ülve koncertezzünk. Nekünk nem állna jól”. Mondta ezt 12 éve…
És milyen jól tettem, hogy megváltoztattam elhatározásomat! Legkisebb lányom hiteles koncert kísérőjeként mégiscsak ott izgultam a küzdőtéren, a majdnem telt sportcsarnokban. Azt persze sejtettem, hogy a köztes elzártság pihenése, a járvány alatt született új album és a Rock Believer sikere komoly lendületet adhat a német-lengyel-svéd ötösnek.
Ráadásul nagyon bekezdtek az urak! A friss albumot nyitó Gas in a Tank egyébként is koncertkezdő klasszikus, minderre ráhúztak a Make it Real-lel és a The Zoo-val. Na de, nem gyerekszínészek ám a fiúk! A több mint 50 év koncertezés, és természetesen a két alapító (Schenker és Meine) vaskos hetven felettisége is óvatos és kiszámított programot igényel. Nehogy elfüstöljenek, mint egyesek a Giro d’ Italia király hegyiszakaszán!
Nem volt nehéz észrevenni, hogy a különböző blokkok hogyan követték egymást a koncert dinamikájában. Ezek döntően Klaus Meine-t és Rudolf Schenkert voltak hivatottak kímélni. A természetesen érkező lassú számos blokkon kívül, előtérbe engedték Jabs-ot egy önálló instrumentális szerzeménnyel (sajnos ugyanazt a Delicate Dance-et adja elő vagy tíz éve, mintha ez az egy szerzeménye lenne…), valamint Mikkey Dee is bemutathatott egy, amolyan klasszikus rock dobszólót – látványos show műsorral fűszerezve. Az egész koncert így, kisebb visszatapsolással és sok közönség kapcsolattal fűszerezve is, kb. másfél óra volt. Nagyon is megértem ezt a hozzáállást, hiszen bírni kell a hosszútávot! Egyébként nemrég jelentették be a csapat őszi tengerentúli turnédátumait, ahol a visszavonuló Whitesnake lesz az előzenekar/special guest.
Ahogy említettem Klaus Meine a „legérzékenyebb pontja” a zenekarnak, érthető módon rá kell legjobban vigyázni. Lemezen is jól esik hallgatni mennyire tartja a hangja az eredeti minőségét, de tudjuk, a stúdiótechnika szinte minden javításra képes – a koncert hangtechnika meg csak majdnem mindenre… Ez alkalommal szerintem magabiztosabban hozta a régi/új témákat az öreg, mint legutóbb Budapesten. És itt ugye nincsenek vokalisták vagy zenésznek álcázott, magasakat kiéneklő billentyűsök! (Ha már Whitesnake… Bocs Covi papa!😊)
Schenker, ahogy azt szintén elmondta nekünk interjújában, a turnék előtt hetekkel bevonul erőnléti edzőjével a fitness terembe. Ez látszik is! Nemcsak az örökifjú bicepszén, hanem ahogy közlekedik a színpadon egy óra után is. 74 évesen nagyon szeretnék így tornázni a parkban a nyugdíjas haverjaimmal! Persze Flying V nélkül a nyakamban… Több klasszikus dalukban (lassúkban pláne) továbbra is ő vállalja a szólókat. Ezt esetleg már elengedhetné…
Mert hogy Jabs, a Scorpions névtelen hőse ezúttal is bizonyította, hogy ő még nem hajlandó lassulni. Szólói és dalt kezdő témái színezései mind-mind a klasszikus és új dalok szerves részei, igazi ízt adnak Schenker elemi riffjeinek.
Így, hogy a nagy trió (1979 óta fixen) kissé kímélendő, érthetően több szerep jut, az elődeiket zeneileg messze meghaladó ritmusszekciónak. Lassan Pawel Maciwoda-ról is megtudjuk mit tud a hangszerén, Mikkey Dee meg igazi koncertfigura, nagyon látványos a jelenléte és játéka is. No, de ezt láttuk évtizedek alatt a Motörheadben is! Szép gesztus volt, hogy a szólója közben volt egy cinkos kikacsintó, tisztelgés Lemmy felé, a háttérben futó Rock Believer Jackpot-on.
A Scorpions a mainstream zenehallgató számára egyet jelent a rock balladákkal, amiben valóban nehéz lenne náluk nagyobb bajnokokat megnevezni. Ez ma este is többször bebizonyosodott. Csak ezúttal több réteg rakódott az egyébként jól ismert dalokra. Már a Send Me an Angel-t is a nemrég elhunyt barátjának Kóbor Mecky-nek ajánlotta Klaus. Ekkor nem napszemüvegben énekelt a hannoveri örökifjú, és mintha némi elérzékenyülést is észre lehetett volna venni a kissé ráncos rock and roll arcon.
Majd jött a kötelező Wind of Change. E sorok írójának némileg ambivalens a viszonya a dalhoz (ti. sajnálom azokat, akik ennek mentén ismerik csak a zenekart), ezúttal azonban nem lehetett kivonni magunkat a nagy klasszikus újra értelmezése alól, a szomszédban zajló háború sötét árnyékában: a dal jelen formájában egy kiállás volt Ukrajnáért. Szövegben is, látványban is. Minden Oroszországra (Moszkva folyó, Gorkij park) és az orosz kultúrára (balalajka) történő utalás eltűnt a szövegből és ukrán hivatkozások váltották fel azokat. A legvégén pedig csak egy kék-sárga békejel virított a háttérben.
Szörnyű lehetett nekik békeharcosoknak (lásd pld. Peacemaker az új albumon) megélni, ahogy a néhol már naivnak tűnő több évtizedes kelet-európai békevágyuk így lett sárba tiporva… A Wind of Change, ebben a formában erősebb üzenet volt, mintha Meine valamelyik konferanszában foglalt volna állást.
A közönség természetesen már rég nem az, mint az 1986-os MTK pályás. Akkor jórészt csapzott metal rajongókból állt a nagyérdemű. Mostanra nem csak életkorban lett vegyesebb a koncertlátogatók hada (ami nagyon is jól jön a csapatnak), hanem a világsikerré vált lassú számok is megtették a hatásukat. Bármilyen furcsa, azokat fogadja a legnagyobb üdvrivalgás, majd öröméneklés. Azzal meg sajnos nehezen tudok, és nem is akarok barátkozni, hogy van aki a barátját, barátnőjét, gyermekét hozza a koncertre szórakozni, nagyon sokan viszont a telefonjukat. Számomra legalábbis befogadhatatlan, hogy a rendes koncertet záró Big City Nights alatt az ülőhelyek többségén nem a karok voltak a magasban a lüktető ritmusra, hanem a mobiltelefonok, merev nézéssel kísérve. Lassan kellene jegyet kérni külön a mobilokért is, mint például a buszon a kutyák utaztatásáért. Hagyjuk is a pillanat és az élőzene varázsát!
Nagy túlélők ám az urak! A nyolcvanas évek közepére, húsz év alatt, felértek a világ tetejére első német zenekarként, majd kitartó koncertezésüknek köszönhetően Keleten (főleg Ázsiában) átvészelték a grunge évtizedét, aztán a 2000-es évekre összeszedték magukat zeneileg is, hogy a Classic Rock hullám visszatértével ismét stadion, vagy legalábbis nagy sportcsarnok zenekarként, méltó színpaddal tudjanak újra rajongóik elé állni. Az új Rock Believer albumot a modern hangzás ellenére is belengi a nosztalgia, és a szövegekben is vállalt szentimentalizmus. Na de, nem erre való a jó zene, hogy felidézzen általános iskolai udvari sorakozókat, ahol Horváth Robi magnójából bömböl a Blackout mágikus riffje?! Vagy, ahogy vonulunk nyolcadik utáni ballagáson a tanárokhoz, és a sárga BASF kazettát már húzza a Grundig, pedig csak pár hónapja vettem fel rá a Love at First Sting-et?
Egyéb feltörő érzelmi bombáim már meghaladják egy koncertbeszámoló kereteit, úgyhogy inkább nem folytatom…
Uraim! Köszönjük szépen! A budapesti estét és az elmúlt évtizedek kitartását is.
