– Budapest, Analog Music Hall, 2023. szeptember 26.
Vinnie Moore Mind’s Eye lemeze valamikor a 80-as évek második felében, drága emlékű Lénárd Lacinak köszönhetően jutott el hozzám a pre-Hammer szerkesztőségből.
Mintha csak tegnap lett volna, annyira pontosan emlékszem az első hallgatás okozta élményre és szinte minden pillanatára. 40 év távlatából is pontosan megvan, hogy egy 60 perces krómos Maxell kazira vették fel, amelynek maradék 20 percére az amúgy szintén nagyszerű Impellitteri: Stand In Line anyaga került.
Rengeteg kiváló zenét meghallgattam már életem során, de ezek közül azért nincs sok olyan, ahol az első hangok okozta libabőr élménye ennyire belémégett, amit elsők között kellett a 90-es évek végén CD-n, majd mostanában vinyl lemezen is beszerezni. Olyan pedig tényleg csak néhány akad, ami egy emberöltőnyi zenemánia örvénylő stíluskavalkádjában, a rockzenei preferenciák szükségszerű változásai ellenére is máig világítótoronyként jelzi számomra a megkérdőjelezhetetlen minőséget. Ha a lemezt felteszem, mai napig lenyűgözve hallgatom, szinte semmit nem fakult a lelkesedésem 1986 óta.
Vinnie Moore sokáig nem járt felénk, már egyáltalán nem biztam benne, hogy az instrumentális gitárzene úttörőinek számomra legnagyobb ikonját élőben hallhatom, de 2018-ban végre megtört a jég. Azóta pedig már negyedik alkalommal van szerencsénk őt látni. Színpadon sem okoz soha csalódást, ráadasul azon nagyon-nagyon kevesek közé tartozik, akik koncert után néhány perccel már a rajongók rendelkezésére állnak. Sőt, hogy őszinte legyek, rajta kívül ennyire készséges, világszerte ismert zenésszel még soha nem találkoztam.
Az estét a megszokás jegyében, ahogy legutóbb, ezúttal is a Classica nyitotta. Bármikor szívesen hallgatom őket, a Hammer stáb számomra legfontosabb értékmentése volt, hogy anno talán a kőzetburkot is megrepesztve valahogy meglelték, kiásták, felszínre hozták, majd kiadták a felvett, de soha meg nem jelent anyagaikat. Most is jók voltak a srácok, de azért annak nem örültem, hogy Fejes Zoli ezúttal nem Stratocasteren, hanem egy Les Paulon játszott. Nem is szóltak sajnos olyan jól a klasszikus ihletettségű szólók, mint legutóbb.
A Rómából érkező „Maybe Later” a pizzaszeletes mintájú piros térdzokniban(!) kiálló frontemberrel a frászt hozta rám, de úgy voltam vele, fél órát csak ki fogok bírni, jöjjön, aminek jönni kell! Ehhez képest kellemes csalódást okozott a trió. Amúgy meg önkritikusan jegyzem meg, tényleg túl kéne lassan lépnem azon a gigantikusan szánalmas földhözragadtságomon hogy a rock csak bőrnadrágban lehet hiteles. No, szóval jött ez a trió és a saját hangjukon megszólalva 30 percben összeturmixolta kb. ötven év rocktörténelmét. Egy grunge-közeli dallamvilágból kibontakozott egy basszusgitar uralta friss funk téma, amiből teljesen váratlanul megérkeztünk egy RUSH blokkhoz (YYZ, Tom Sawyer). Levezetésként pedig kaptunk egy Black Sabbath ízekkel (is) füszerezett saját dalt. Ha agyonvernek, akkor sem vállalkoztam volna, hogy megtippeljem, kik lehetnek amúgy a srácok kedvencei. Na, jó, a Rush azért sanszos…
Az immár tehát negyedik VM koncert viszont alapvetően különbözött az eddigiektől. A Double Exposure címmel megjelent legújabb lemeze ugyanis felében instrumentális csak, így várható volt, hogy a lemezbemutató turnén a már évek óta változatlan olasz turnécsapat kiegészül egy énekessel.
Titta Tani (Astra, DGM, Empty Tremor stb.) már rég nem a csikóéveit tapossa, ezért attól különösebben nem kellett tartani, hogy rutintalansága rányomja a bélyegét az estére. A lemezen nem ő énekel (egészen érthetően, financiális okai vannak annak, hogy a turnéra Vinnie egyedül érkezik az USA-ból és itt csatlakozik hozzá az europai kísérő csapat), de nem is bántam, hiszen valami embertelen jó hanggal áldotta meg a Teremtő ez a figurát. Ki is használták a ziccert. A megszokott instrumentalitás, cseppet sem unalmasan folydogáló, sokkal inkabb vadul hömpölygő medrébe gázolt bele a hetedik dal után Titta Tani, hogy az új lemez dalai mellett eldanolja a – sajnos – kis létszámú, de értő közönségnek a Deep Purple Mistreated-jét. Hú, emberek…! Számomra egyértelműen a koncert legjobb pillanata volt. A dal
önmagában egy csoda, amihez itt most még hozzátenni is sikerült valamit. Sem jobban elénekelni, sem jobban elgitározni nem lehetséges e dalt.
Az énekes blokk után visszatértek az ízesen vibrátózott nyújtások, arpeggiók, pontosan kipengetett harminckettedek, szextolák, miegyebek, amelyek azért alapvetően és elsődlegesen mégiscsak időtlen szerzemények. Rétegműfaj ez, aki érti, az nagyon is érti, aki nem, annak hiába is próbálom „eladni”, hogy egy „Morning Star”, egy „Meltdown” bizony mindent vivő sláger és tiszta -átlagos halandóknak szinte elérhetetlen magasságban tündöklő, így elsajátíthatatlan – zeneművészet, ami egy igazságos világban nem kb. száz embert kellene, hogy érdekeljen.
Ahogy az elején jeleztem, Vinnie ezúttal is szinte azonnal és készségesen jelent meg pár perccel az utolsóként felhangzó, újra Titta Tanival előadott Queen-klasszikus, „Tie Your Mother Down” után, hogy mindent aláírjon, fényképezkedjen, beszélgessen a reá váró rajongokkal. Pedig rosszkedvű is lehetett volna. A légitársaság elhányta, elkeverte, majd visszaküldte az Egyesült Államokba a vadonatúj signature Kramer gitárjait, így nem a megszokott hangszereivel játszotta a bulit.
Mindenképpen úgy tisztességes, ha nem hallgatjuk el; a Vinnie-t kísérő olasz muzsikusok mestereik a hangszereiknek. Elképesztő hangszeres szólókkal járultak hozzá, ehhez a tökéletes estéhez.
Fotók: Dávid Zsolt
