1972. június 2-án jelent meg a Pink Floyd egyik legkülönlegesebb alkotása, az „Obscured By Clouds” című filmzenealbum. Sorozatunk első részében a lemezklasszikust ihlető „La Vallee” mozival kapcsolatos fontosabb tudnivalókkal indítunk.
Idén 50 éve, 1972-ben készült a Pink Floyd sorrendben hetedik nagylemeze, mely a hetedik filmes megjelenésük is volt egyben. Nem számítva persze a részvételükkel készült – kvázi saját- zenés filmeket; valamint a Geesin-Waters produkcióban, de részben a többi floydos vendégjátékát is tartalmazó „Music from The Body” filmzenealbumot; illetve az olyan unikális tévés közreműködéseket, mint mikor ők zenélhettek az addig sosem látott, megdöbbentő erejű képsorok alá, a Holdraszállás élő BBC közvetítésekor.
Az „Obscured By Clouds” című album tehát a Pink Floyd hetedik stúdióalbuma, mely a Barbet Schroeder „La Vallée” – „A völgy” című filmjéhez komponált dalaikat tartalmazza, javarészt a moziban hallható, eredeti verziókban.
A zeneileg (Piper At The Gates Of Dawn 1967, A Saucerful Of Secrets 1968, Ummagumma 1969, Atom Heart Mother 1970, Meddle 1971), illetve dokumentum-, művész- és játékfilmes szempontból is (San Francisco 1966/1968, Tonite Lets All Make Love In London 1967/1968, Speak 1967, The Committee 1968, More 1969, Zabriskie Point 1969/1970) rendkívül színes előzmények után, Wright-ék ismét egy közel tökéletes, formabontó alkotást tettek az asztalra. Mely bár önállóan is élvezhető és értékelhető, hiszen zseniális nóták hallhatók rajta, azonban az „Obscured By Clouds” kompozícióinak valódi mélységei csak a mozifilm alapos ismerete után tárulnak fel.
Hiszen a szerzemények olyan szimbiózisban élnek az őket ihlető jelenetekkel, képsorokkal, ami csak nagyon ritkán adatott meg a mozgókép és a hangosfilm eddigi történelme során.
A projekt előzménye, hogy három évvel korábban, 1969-ben szintén a Pink Floyd készítette el Schroeder „More” – „Többet” című filmdrámájának zenéjét. Mely soundtrack nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hedonizmus és drogfüggés árnyoldalait kendőzetlenül bemutató tragikus történet – a negatív szakmai kritikák és a korhatár-besorolások ellenére is- sikert tudott aratni az akkori nyugat-európai ifjúság köreiben. Így adta magát, hogy Barbet második nagyjátékfilmes rendezéséhez is Masonékat kérjék fel, hogy készítsék el a főcímzenét és a betétdalokat.
Gilmour-ék a zeneszerzésnek ezúttal is hasonló módon álltak neki, mint az előző alkalommal. Miután Schroeder és stábja 1972 első heteiben elkészült az első nyers vágással, a Pink Floyd tagjai stopperórát használva lemérték a szükséges zenei részek pontos idejét, majd a látottak alapján komponálták meg a jelenetekhez és a film egészéhez leginkább illő dallamokat. Illetve Waters-ék a nyers vágáson látható hangulatok ismeretében és a mozi végkifejletének tudatában írták meg a dalszövegeket is.
Az előkészítő munkálatok és az „Obscured By Clouds” album felvételei egyaránt Franciaországban zajlottak, Párizshoz közel, a Château d’Hérouville-ben található Strawberry Stúdióban. 1972 februárjában és márciusában, két etapban, az éppen futó „Dark Side Of The Moon Tour” szüneteiben. Vagy másképp fogalmazva: a lemezkészítés közben még gyorsan letudtak egy japán turnét is a „Dark Side Of The Moon” szvit korai változatát előadva, formálódó tételeit élőben is tesztelve. Majd a keverést április 4. és 6. között végezték, immáron Londonban, a Morgan Sound Stúdióban. A végeredmény pedig az elődjéhez hasonlóan lenyűgöző, a „More” zsenialitásához mérhető, de ezúttal már jóval rockosabb és egyben populárisabb album lett. Nyilván a film igényeihez igazítva a filmzenét és a soundtrack album tartalmát.
A részletek iránt érdeklődő rajongók szerencséjére és a forráskritikai igénnyel dolgozó rocktörténészek örömére, az ORTF rövidfilmet készített a felvételi munkálatokról, illetve interjút is kért az alkotóktól.
Így a francia tévé „Pop Deux” című zenés magazinműsorának vonatkozó adása a lehető legpontosabb képet nyújtja az „Obscured By Clouds” születéséről és a művészek akkori gondolatairól.
A filmzenét tartalmazó nagylemez 1972. június 2-án jelent meg az Egyesült Királyságban, majd június 15-én az Amerikai Egyesült Államokban, ami a július 10-én piacra dobott „Free Four” kislemezzel együtt tökéletes felvezetés lehetett volna a „La Vallée” (angol nyelvterületen „The Valley”) című film július 11-i premierjéhez, illetve nyári promóciójához. Azonban időközben a Floyd fiúk összekülönböztek valamin a filmes céggel. Ezért úgy döntöttek, hogy ezúttal nem a film címét viseli a filmzenealbum, hanem inkább dacból önálló titulust adnak a nagylemeznek. Az „Obscured By Clouds” elnevezés, a moziban is szereplő egyik térkép „Obscured by cloud” feliratából ered, mely egy fehér foltot, feltérképezetlen völgyet jelez, ahová a film főszereplői vágyakoztak.
Mivel tehát a floydok új címet választottak, amire ráadásként a lemeztársaság is rábólintott, a filmet forgalmazó Imperia Films lépéskényszerbe került. Így aztán végül ők ragasztották gyorsan a „La Vallée” / „The Valley” filmhez az „Obscured by Clouds” alcímet, ami nem kevés idegességükbe, pénzükbe és fáradtságukba kerülhetett. Gondoljuk csak a jó előre elkészített plakátok, szóróanyagok és sajtóhirdetések kicserélésére.
Később, a feszültség enyhülésével bizonyos LP kiadásokra, elsősorban licenc-változatokra – kvázi terjesztői viszontválaszként- felkerült egy rózsaszín matrica a következő szöveggel: „OBSCURED BY CLOUDS / MUSIC FROM / La Vallée / Pink Floyd”
A lemezborítót természetesen ezúttal is a Hipgnosis csoport tervezte. Bár a floydok kifejezetten óvták az önkonkurenciától a készülőfélben lévő „Dark Side Of The Moon” albumot, így eleve nem akartak valami profi, látványos frontborítót a filmzenéhez – amit aztán a filmesekkel való összeveszés még tetézett is-, szerencsére a Thorgerson-Powell duó nem engedett a nyomásnak, hanem ezúttal is remekművet adtak ki a kezükből. Akik a „More” frontborítóhoz hasonlóan ismét egy, a filmből kivágott képkockát torzítottak. Viszont most nem a színeket marták ki, hanem inkább addig állítgatták a fókuszt, míg a Jean-Pierre Kalfon által életre keltett Gaetan karakter fára mászó képe kellően „felhőszerű” és homályos lett. Amivel Storméknak az album címét is sikerült aláhúzniuk, valamint a történetben többször is tudatmódosult állapotban bolyongó hippycsapat aktuális nézőpontját, pontosabban a becuccozott hippyk homályát és a drogról elködösült látásának pontatlanságát is kitűnően ábrázolták.
Ezzel a Hipgnosis és a Pink Floyd műhelyéből ismét egy multimédiás remekmű került ki. Melyben a zene, a szöveg, az arculat és a design teljes egységet alkot. Önmagában az albumban is. Miként a lemezt ihlető filmmel, annak képi világával, hangulatával és mondanivalójával is. Etalon. Melyet sajnos itthon, kis hazánkban sokan nem értékelnek a maga helyén. Még a Pink Floyd rajongók közül sem.
Maga a mozi Viviane, egy unatkozó úriasszony, a melbourne-i francia konzul felesége és a Gaetan által vezetett mini hippy kommuna találkozását, majd egyre tragikusabbá váló utazását meséli el, a múlt század hetvenes éveinek legelején, Pápua Új-Guineában. A női főszerepet a rendkívül tehetséges Bulle Ogier, Barbet későbbi felesége, a szintén ’72-es Bunuel-klasszikus, „A burzsoázia diszkrét bája” Florence-a játssza.
A film alapállása, hogy a jó dolgukban unatkozó és egzotikus élményeket kereső európaiak idővel kevésnek érzik a ritka szép madártollak, a pápuai természet szépsége, illetve a szabad szerelem és a kábítószerek adta örömöket. Ezért a szellemi kielégületlenségüket, a kibeszéletlen és feloldozatlan bűneik terhét, valamint a belül tátogó ordító ürességet utópia kergetésével próbálják palástolni, illetve betölteni. Nyilvánvalóan hiábavalóan.
Ezért aztán a szereplők, valamiféle ködös idea alapján elindulnak a vulkáni eredetű Giluwe-hegy egyik völgyébe, talán épp a vulkáni kráter irányába. Egy misztikus helyre, melyet az addigi térképezések, illetve átrepülések során a fehér embernek még nem sikerült felderítenie, mert felhők takarják. Innét tehát az albumcím, a címadó dal. Illetve valószínűleg a „Pulse” koncertalbum borítóján szereplő repülős-ábrázolás is – legalább részben- erre kíván utalni.
Bár az utazás önmagában mindenütt szép, csodás tájakon keresztül vezet, és érdekes élményeket nyújt, lassan, de biztosan mégis rémálommá válik. Részben, mert a kis csapat tagjainak felelőtlensége és erkölcstelen életvitele szétzilálja az emberi kapcsolataikat, illetve időről-időre életveszélybe is sodorja őket. Nem nehéz meglátni az univerzális képet, az óvó szándékkal ordító metaforát abban a jelenetben például, mikor a drogtól ködös agyú Viviane egy kígyóval játszadozik, a helyzet komolyságát fel nem fogva, életre-halálra…
Részben pedig azért válik tragédiává a hegyi menet, mert – ami szintén metaforikus- miközben egyre feljebb haladnak a ködös célt hajszolva, lassan nem csak a civilizáció hullik le róluk, hanem annak kellékei is. A világban birtokolt anyagi javaik és eszközeik, például az automobil feladásával, illetve az utazás előremozdításához szükséges feláldozásával, idővel már túl sokba kerülnek nekik a hagymázas álmok. Túl nagy lesz az ára a bizonytalan utópiák beleképzelésének a felhőkkel palástolt völgybe, pedig még meg sem érkeztek.
Majd végül abban a magasságban, ahol már a lovakat is kénytelenek visszaengedni, eszközök híján, kifogyott élésládával és alulöltözötten kénytelenek szembesülni azzal, hogy nincs tovább. Éhesen, szomjasan, fázva, fáradtan, sőt elcsigázottan és halálosan kimerülve kéne gyors döntést, döntéseket hozniuk. De legalább szembesülni azzal, hogy az elveszett paradicsom helyett a nirvánát hajszolták. Igen hamar a nemlét lesz az osztályrészük, ha nem tisztul ki gyorsan az elméjük. Ami már csak azért is roppant komoly dolog, mert az unatkozó úrinő mellett egy kiskorú gyermeket is magukkal rángattak a hippyk ebbe az átgondolatlan és felelőtlen kalandba.
Sztori a sztoriban, hogy az utazás során Gaetan-ék összeismerkednek a dzsungelben az őslakos Mapuga törzzsel és annak vezetőivel. A bennszülöttek valódiak, a moziban ugyanúgy önmagukat alakítják, miként „A völgy” filmmel párhuzamosan forgatott három 1971-es pápuai dokumentumfilmben is.
Bár Schroeder hősei – vagy antihősei, nézőpont kérdése- szimpatizálnak a mapugákkal és a kapcsolatfelvétel után igyekeznek barátkozni és a kedvükbe járni, a történet kezdetétől fogva halálra volt ítélve. Egyrészt, mert olyan személyekről van szó, akik az euro-atlanti civilizációba sem tudtak, akartak beilleszkedni, annak alapvető erkölcsiségét és szokásjogát sem képesek megtartani. Semmi sem garantálta hát a tartós békét, ha esetleg a vadonba emigrálva, a számukra idegen törzsi törvényekhez, különös szokásokhoz is olyan lazán állnának hozzá, mint addig a sajátjukéhoz. Ismét érdemes aláhúzni, hogy egy kiskorút is belerángattak a kalandorok a módszeres önsorsrontásukba. Vajon, hogy élne túl egy telet, a városi kényelemhez szokott, a vadvilágot nem ismerő kisfiú, a hegyen és a vadonban?
Másrészt, mert bár „A völgy” furcsa zarándokai legalább annyira lelkesedtek a „vissza a természetbe” ideájáért, mint az 1969-es „Easy Rider” – „Szelíd motorosok” film hippyjei, az életben maradáshoz szükséges minimális tudással egyikük sem rendelkezett, a földműveléshez, vadászathoz vagy állattartáshoz használható ismeretekhez még csak nem is konyítottak. Így a vissza a természetbe romantikája és az egyéb, minden realizmust kirekesztő, utópisztikus zöld törekvések ötven évvel ezelőtt is pontosan ugyanolyan lózungok voltak, és ugyanúgy a burzsoázia diszkrét bájának bizonyultak, mint bármikor máskor.
Összességében tehát egy olyan öko-film készült, mely bár szimpatizál a hippykkel, szíve szerint támogatná is álmaik beteljesülését, de ugyanúgy leszámol azok megvalósíthatóságával, mint Barbet előző alkotása, a „More” vagy a részben szintén Pink Floyd zenével alátámasztott Antonioni klasszikus, a „Zabriskie Point” mozija is.
Pedig a „La Vallee” nem megy el odáig, hogy meghaljon az egyik vagy másik főszereplő. Ennek ellenére sokkal erősebb a hatása, mert a történetet mindenki magában gondolhatja tovább. Vajon továbbmennek az ésszerűtlenség útján, a biztos éh-, szomj- esetleg fagyhalálba? Vagy kiszellőzik a köd az agyukból és megpróbálnak visszatérni a – valamelyik- civilizációba? Ha másért nem, legalább a gondjaikra bízott gyermek élelmezése és életbetartása céljából? Hogy azért mégse kiskorú terhére elkövetett gondatlanságból elkövetett emberölés vétsége legyen a narkós délibábkergetés vége…
Ugyanígy, mindezek analógiájára a néző akár a saját életét is végiggondolhatja. Milyen célokat kergetek? Mit áldozok fel és miért? Jó társasába keveredtem? Megéri misztikus mesék és bizonytalan mítoszok alapján mindent feladni? Tudom, hogy ki vagyok? Tudom, hova tartozok? Tudom, kiben bízhatok? Vállalok a felelősséget a rám bízottak iránt? Vállalom a felelősséget önmagam iránt?
Volt hát miről írniuk, miből ihletet nyerniük Mason-éknek, akik sokadjára is rendkívüli érzékkel nyúltak a filmes témához, majd tettek hozzá érdemben is a mozihoz, annak hangulataihoz és a jelenetek mondanivalójához.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
