Kaláka Fesztivál – Eger, 2022. június 23-26.
Megmagyarázható, illetve megérthető, mért csak ritkán jutunk el az ország másik sarkaiba meghirdetett fesztiválokra. Munkahelyi körülmények, piszkos anyagiak, egyéb kötöttségek, ismerjük. És mire eljön az idő, hogy rendesen mehetnénk, azzal szembesül az ember fia, hogy nem kicsit kommercializálódott a vágya imádott tárgya. Nem elkurvult (Hogy beszélsz fiam!), hanem kiszolgálta az újonnan felnőtt közönségréteg igénytelen igényeit, állítólag a léte fenntartásának érdekében.
Sorolhatnánk a konkrét példákat estig, de szükségtelen, mert örömmel tapasztalhatjuk a szabályt-erősítő kivételek egyikét: a Kaláka Fesztiválra nem vonatkozik az imént felvázolt jelenség. Ergo: továbbra is létezik (léteznek) törekvés(ek), hogy egy(-egy) könnyűzenei fesztivál értékközpontú maradjon ebben a pénzéhes időben. Nem véletlenül, hiszen a Kaláka szervezői nem feltétlenül trendi média-szakon diplomáztak, viszont nyakig benne vannak a szakmában, ami a legkevésbé sem hátrány ilyenkor.
A ritka csoda az idén 42. alkalommal jöhetett létre. Jómagam részvételével csak másodikra. Ezért lett a felvezetés olyan, amilyen, mert ismerem a pro- és kontra példák sorát.
A Kaláka Fesztivál 2012-ig a Diósgyőri Várhoz kötődött, a műemlék építmény felújítása megkezdésével az egyik legszebb, történelmi helyszín Eger, benne az Érsekkert adott neki otthont a továbbiakban. Plusz a „csillagok” városának vidéke, ezúttal Noszvaj, a fesztivál programjaira való ráhangolódást elősegítő „nulladik” nappal a kastélyudvarban. Rackaláka volt a fellépő alkalmi formáció neve. A megfejtésetek jó: a Ferenczi Gyuri-féle Rackajam és a Kaláka adta a magyar vegyes-válogatottat, megzenésített versek előadására szakosodva, kifejezetten. A költők vers-versenyét (az előadott költemények számát illetően) egyébként nagy valószínűséggel Kiss Anna nyerte. A két csapat természetesen külön-külön, sőt összevontan is megvillantotta a tudását, zsufi pótszékes nézőtér előtt. A műsor egyik tanulságát néhány pólón leltem fel. A feliratot maga Rejtő Jenő sem fogalmazhatta volna meg szebben: „a művészet halált okozhat”! A másik pedig az, hogy az efféle műsorban mégis csak van a tuba-szólóknak (by Bizják Gábor) valami diszkrét bája.
A hivatalosnak tekinthető megnyitó pénteken délután zajlott, mondanom sem kell: rendhagyó formában. A Kaláka együttes egy rövid sétára invitálta az érdeklődőket az Érsekkertbe. Ahogyan minden „megállóban”, Kányádi Sándor fájánál is felhangzott egy dal spontán, hangosítás és minden nélkül, a legminimálisabb hangszeres kísérettel. A kapcsolódó, a nyitott lelkű népzenész Halmos Béla emlékére rendezett fotókiállítás képeit nézegetve például a Tankcsapda frontemberével közös pillanatával találkozhattunk. Csodálva egyben a közvetlenséget, illetve azt az ember-közeliséget, amely az egész megnyilvánulást jellemezte. Nem csak ezen a kis eseményen, hanem az egész fesztiválon!
A színpadi programokat az újjáalakult Chalga vezette fel, akik az idén megjelent lemezükre (Ezért van az) fókuszáltak a műsorukkal. A gitáros Zagyva Tamás jó erőkből álló zenekara bevallottan a páratlan ritmusok szerelmese. Olyan színvonalon munkálkodtak, hogy a feleségem kérte: vegyük meg a lemezüket! Ez azért nagy szó, mert hasonló kezdeményezésre házasember-emlékezet óta nem került sor nálunk.
Dresch Mihály kvartettjét szükségtelen bemutatni ezen a helyen, hiszen számos lemezüket recenzáltam itt. Nos, ezúttal a színpadon adta a maximumot a magyar jazz egyik meghatározó formációja! A fiatal ritmusszekció teljes odaadással szállította az alapokat. A dallam-hangszeresek szintén kitettek magukért. Misi érzésből és érzéssel fújt. Lukács Miki egyéni hangú cimbalom-játéka nem (kifejezetten) jazzes, mégis ők ketten együtt adják meg annak az utánozhatatlan szellemiségnek az alapját, ami nem egyéb, mint az együttes varázsa. Két darabjuk különösen szívmelengetőnek bizonyult számomra. A lírai Hazafelé már az 1987-ben rögzített, hasonló címet viselő hivatalos-kalóz Jazz Studium kazettára is felkerült. Most alaposan átgyúrva, új erőre kapva, a régi ámulattal hallhattuk ismét. A másikat pedig a Noszvajon letelepedett, két éve elhunyt furulyás, Dsupin Pál emlékére játszották a fiúk. Akárhonnan nézzük, olyan lélekemelő mutatványnak bizonyult ez a koncert, hogy a világ bármelyik jazz-színpadán megállta volna a helyét. Nekünk a Kalákán jutott ki a jóból!
És a cimbalom-parádé folytatódott. Más módon (mintegy népzenészek stílusait szintetizálva), de nem kevéssé tartalmas és nívós előadásban. A kiegészített Balogh Kálmán és a Gipsy Cimbalom Band következett, Básits Branka közreműködésével. A szólóalbumát nemrég megjelentetett énekesnővel készített interjúból (http://riff.hu/index.php?article=1450) értesültem róla, hogy létezik ez a közös műsoruk. Nem pusztán cigány és szerb energia-bomba, amelyik nem kioltja, hanem felerősíti egymást, alaposan felpezsdítve a vért. Volt itt kérem kifejezetten jazzes, azon belül is franciás szvinges beütés, de román és bolgár gyökerű népzenei szőnyeget is terítettek elénk. Megvolt (más előadásokhoz képest igencsak visszafogott, szinte csipke-finomságú) az Ederlezi vagy aki Rúzsa Magdival ismeri, a Djurdjevdan. Igen, igencsak eklektikus volt a buli, amely azonban kereknek és egésznek bizonyult összességében. Kálmán – bevallása szerint – régóta tartozik nekünk egy, a saját zenekarával készített lemezzel, kérdem én: mért ne épp ezt a Brankával kiforrt műsort rögzítené?
Aznapra maradt még egy esti Resti-látogatás. Vagyis a 30Y színház-koncertje, Mucsi Zoltán hathatós segítségével. Kérdezed, hogyan kell új gombot varrni az immár bizonyítottan szuper-tartós pécsi szállal? Nos, pontosan úgy, ahogyan azt Beck Zoliék megtették!
Szombat. Új nap, új meglepetés – a legkellemesebb fajtából! A Kollár-Klemencz Kamarazenekar. Gondolj bele! A zenei oldalon (egyebek mellett, persze) cselló, brácsa, nagybőgő. A szöveg-vidéken egy szépíró, aki karizmatikus énekes tud lenni. Hát most is az lett! Viszockij zabolátlan lovainak szolgálatára nem volt szüksége, ám a kamarazenekari repertoár sokszínűsége akár a Kaláka Fesztivál palettájának egészét is reprezentálhatta volna! Valódi, hiteles emberi érzések, hangulatok kavarogtak és jöttek le a színpadról. Kihagyhatatlannak bizonyult az Iszom a bort című slágergyanús gyönyörűség és a legutóbbi lemezanyag címadó dala, az Ég az erdő. Katartikus előadásban.
A legendás Sebő Együttes énekelt versei az 50 éves zenekar ünnepi MüPa-koncertjének képezték kvázi a főpróbáját.
Nem tudom, de nem is akarom tagadni a Söndörgő iránti elfogultságomat. Szerencsére nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. A mértékadó világzenei szaklap, a Songlines is igyekszik figyelemmel kísérni a pályafutásukat, amennyire az Londonországból lehetséges. (A legfrissebb, júliusi számukban például a Nyolc 8 nyolc című lemezüket a 10 legjobb magyar folk-album közé sorolták.) Az elveszett (elfeledett) balkáni zenék becsületes megtalálói (lásd http://riff.hu/index.php?article=451) olyan, de olyan bulit nyomtak! Egyszerre volt változatosan varázslatos hangulatú – váltott hangszerekkel, és elképesztően, helyenként „szabad füllel” követhetetlenül virtuóz, de szemernyit sem öncélú! Ha készült (volna) koncertvideo erről az előadásról, minden bizonnyal magammal vinném egy lakatlan szigetre – bár amilyen sűrűn én lakatlan szigetre vetődöm…
Ha Balkán, akkor legyen még több Balkán! A Bohemian Betyars színtársulatát ismerve nem az volt a kérdés, hogy mekkora elánnal nyomják le az elizélt balkán-punk egri bulijukat két nappal a Gogol Bordello előtti fellépésük előtt (apait, anyait beleadva, naná), hanem az, hogy megtáncoltatják-e annak a fesztiválnak a közönségét, amelynek jelentős tömege már ingyen közlekedik a járműveken. Hát persze, a bolond „makuka szívem” azonnal megsúgta a tutit! Na jó, hétvége lévén a helyi fiatalok is besegítettek…
Nem tudom, a Müller Péter Sziámi andFriends formációja fellépett-e valaha 17 órai kezdéssel, de most az eső sem zavarta őket, sőt. Best of bulit nyomtak persze, ahogyan azt vártuk. Tovább fényesedett a Kicsi kicsiszolt kő, jó ritmusban ugrált mind a Száz bolha, és az origónak számító URH-éra sem maradt ki a felhozatalból. Szólt dal a testiségről, az öngyilkosságról (fejtsétek meg, melyekről beszélek), áttételesen (hogyan másként) a francos politikáról. És megint az jön, hogy sőt, mert egy vadiúj számukat is bemutatták, itt Egerben először. Ebből látszik, hogy a Sziáminak nem múltja van csak, hanem jövője is!
Kisvártatva az Ötödik Évszak tálalt fel nekünk akusztikus finomságokat. Népzenei hatások és jazz egybegyúrva, no és francia irodalmi klasszikus, eredeti nyelven. Apropó, a Ne rejtsd el című lemezüket ismeritek? Én ugyan nem titkolom, http://riff.hu/index.php?article=1368 tessék olvasni legalább róla!
A fesztivál bár folytatódott, szégyen nem szégyen, a krónikás viszont befáradt. Ebben a szárazságban elapadt volna a nemrég intenzíven buzgó egri bikavér, vagy hogy is van ez? Hagyjuk!
Mondjuk azt: immár nem kizárólagos jelszó a Beatles foreGer (amit nem felejthetünk el), hanem elvakulttá vált a szurkolás is a Kaláka Fesztivál jövőjéért. Nem kétséges: ilyen jelen után ez a minimum!
