Zsúfolt teltházzal, kirobbanó sikerrel, többszöri vastapssal, standing ovation-nel zajlott le a 2026-os budapesti Emerson, Lake & Palmer Emlékest, mely esemény elsősorban Keith Emerson és Greg Lake emléke előtt tisztelgett – hiszen idén tíz éve, hogy a zenei világ e két kivételes alkotója eltávozott. A brit prog rock nagyágyúinak veretes kompozíció mégsem gyászos hangulatban szólaltak meg, inkább a nagybetűs zene jókedvű ünnepévé vált a rendezvény.
Kezdjük a nyilvánvalókkal! Sokan lenézik, sőt eltartott kisujjas sznoboskodással le is szólják a tribute produkciókat. Persze teljesen feleslegesen, mert bármilyen zenei projektet lehet jól és rosszul is csinálni. Ráadásul a közönség a lábával és a pénztárcájával szavaz. Így aztán jellemzően időről-időre az bizonyosodik be, hogy míg a legendás nagy előadók dalaira ugyanúgy van igény, mint a klasszikus szerzők műveire, addig az önmaguk hatása alá került megmondó-emberek meg örülhetnek, ha legalább ingyenjegyekkel valahogy össze tudnak bűvészkedni egy foghíjas félházat.
A helyzet az, hogy a halandóság kegyetlen dolog. A nagy generáció napról napra fogyatkozik, a dalaikra azonban változatlanul van igény. Komoly igény. Viszont a janicsárképzőben felkészített zenészek hiába vannak olyan jók, mint a klasszikus rockformációk nagynevű előadói, vagy talán még jobbak is, jelenleg se dalok, se mondanivaló, se érvényes üzenet nincs. Szinte kivétel nélkül csak a felkérődzött újrahasznosított régi sablonok mennek. Meg az aktuális világszellem elvtelen szervilis kiszolgálása, arccal a kassza felé. Ezért nem csoda, ha a közönség egyre inkább a múlt felé fordul. Mára a prog rock nagyjainak csúcsalkotásai is ugyanolyan klasszikusokká váltak, mint a jelenleg is napi szinten játszott Bach, Bartók, Beethoven, Csajkovszkij, Dvorak, Handel, Mozart, Vivaldi, Wagner satöbbi életművek.
A Pink Floyd, a Genesis, a Yes, a King Crimson, a Colosseum vagy az ELP örökzöldjei pedig szintén túlélték a hőskort, majd önmaguk aranykorát is, egyfajta időtlen klasszikusokká nemesedve, máig rendületlen, kiemelkedő népszerűséggel bírnak. Épp ideje volt már, hogy kishazánkban is összeálljon egy ütőképes társulat, mely képes és alkalmas is Emersonék életművének hiteles interpretációjára. Ilyesmire ugyanis kishazánkban kábé 50 éve, a V’73, a Szintézis és a Panta Rhei óta nem volt igazán jó példa. Egy-egy ELP slágert persze néha előadogattak a jobb-rosszabb vendéglátós és party-zenekarok, de azt a befektetett munkát és odaszánt előadásmódot már inkább csak külföldön lehetett megtapasztalni, ami ehhez a magas léc megugrásához valóban szükséges.
Most viszont nemcsak, hogy ismét van magyar ELP tribute, de a fiatalok egyenesen egy életre szóló élményt adó, lehengerlő produkcióval nyitottak a Ferencvárosi Művelődési Központ színpadán. Akárcsak az Emerson, Lake & Palmer, 56 éve a Wight-szigeten, megőrült a közönség a gyönyörűségtől. Fölrobbant a terem.
Ha jól értelmeztem a látottakat-hallottakat, értelemszerűen egy trió alkotta az alapzenekart. Nevezetesen Kalmár Botond billentyűs, Hadnagy Róbert basszusgitáros és Siklós Kornél dobos. Hozzájuk csatlakozott vendégként Kovács Miklós gitáros és Takáts Máté énekes, gitáros, ezzel mintegy megtriplázva Greg Lake megjelenítését. Mind az öten messze átlagon felül teljesítettek. Szinte kisujjból kirázva a lehető legbonyolultabb dalszerkezeteket, nyakatekert témákat, kéz- és ujjrendeket. Miként az ELP trió által anno játszott, újragondolt, átgyúrt, átdolgozott klasszikus zenei átiratokkal is könnyedén megbirkóztak. Ráadásul még a színpadi jelenlétre is volt igényük, erejük, energiájuk. Többszöri átöltözés, profi kontaktusteremtés, sztorik, poénok, gegek, sokatmondó összenézések és összekacsintások jellemezték az estet. Mindazt megkaphattuk, ami az élő zene úgymond varázsa mellé még nagyon kell, hogy a színpadon és a széksorokban együttesen is átélhetővé váljon az igazi rock and roll.
Takáts Máté már tizenöt éve is zseniális volt, mikor még csak vendégként énekelt a Hungarian Pink Floyd Show-ban. Azóta megjárta prog rock tribute világ színe-javát. Egyre magabiztosabb frontember, egyre jobban énekel. Miközben a gitározása is sokat javult, lazább, felszabadultabb. Ami egyben extra erőforrások felszabadulását is jelenti számára a színpadon. A férfivé érett előadó immár nagyon jól koordinált, akkor és akkorát robban, amennyit az adott kompozíció előadása megkíván. Azt viszont megbízhatóan, 100%-osan odaszánva hozza. Egy ilyen frontemberrel már eleve sanszos a siker.
Kábé negyven éve hallgatok ELP-t, szinte minden kompozíció zsigerbe égett. Polcon az összes BD és DVD, plusz még némi bootleg anyag is, rongyosra néztem, hallgattam mindet. Alaposan megvan az emblematikus Emerson előadásmód is. Mindezek mellé több ezer koncerten és próbán vagyok túl. Végigcsápoltam egy rakat tribute koncertet és profi vendéglátós showt. Itthon és külföldön is. Ráadásul részint virtuóz zenészekből áll a baráti köröm is. De még soha senkit nem láttam így Emersont játszani. Sem itthon, sem odakinn, a nagyvilágban. Se profi, se amatőr billentyűs előadásában.
Boti nem csupán zseniális, hanem konkrétan világszínvonal. Aki a legeslegjobbak között is az első vonalba tartozik. Tudom, hogy nagy szavaknak tűnnek ezek, de nem azok! Sőt, valójában nincs elég szókincs arra, mennyire egyben van a srác. Mindent tud emersonul, ami nemcsak a hangról-hangra begyakorolt dalokat jelent, hanem a mindenkori ELP-re jellemző improvizációt, játékosságot, egészséges határok közé szorított művészi szabadságot is. Megvan a kézzel pengetett zongorahúr, az ide-oda döntögetett, agyongyötört Hammond, a műsorközben hangolt Moog szintetizátor és a némileg mindig kissé hamiskás Moog szólók, meg az orgonaátugrás és egyéb kötelező ELP akrobata-mutatványok. Szinte csak a billentyűk közé szúrt kések hiányoztak. Botond fazonban is hozza Keith extravagányságát. A színpadi mozgás, viselkedés, konferálás pedig ráadásul komoly frontemberi kvalitásokról is tanúskodik. Mátéval együtt egy olyan ütőképest frontvonalat alkotnak, ami tényleg csak a műfaj legnagyobb zenekarainál volt látható. Nagyon meg lennék lepve, ha nem terjedne el a koncertfelvétel, és nem kapna a világ minden tájáról pozitív visszajelzéseket és komoly meghívásokat a produkció.
Az est egyetlen negatív aspektusa, hogy sokszor, sőt túl sokszor nem volt szinkronban a háttérvetítés a zenével. Egyes daloknál nem stimmelt a lemezborító, máshol, a hosszú szviteknél nem akkor lépett a kép, amikor a tételek változtak. Mint utólag kiderült, csak aznap, szinte az utolsó pillanatban lett egy helyi technikusra bízva a vetítés. Ahhoz képest persze jól oldotta meg az illető a hirtelen ráháruló feladatot. De ettől függetlenül az ELP örökség vizuálisan is megkívánja a profizmust. Tetszik, nem tetszik, ezen a szinten már erre is nagyon oda kell figyelni. De minden más tekintetben óriási volt a show. Le a kalappal a fiúk és az egész stáb előtt!
A buli után még hosszan beszélgettem a jelenlévő zenészekkel, egyéb szakmabeliekkel. Bőven elmúlt már éjfél, mikor elkezdtünk szedelődzködni. Az volt az egyöntetű konklúzió, hogy lám, mégiscsak van remény. Előbb-utóbb mégiscsak kiviláglik az ocsú közül egy-egy csiszolt gyémánt. Előbb-utóbb mégiscsak átveszik a stafétát a következő nemzedék legérzékenyebb, legtehetségesebb, legértelmesebb művészei. Úgy legyen!
Külön köszönet Királyszéki Gábornak a meghívásért és az est protokolláris részének profi lebonyolításáért! Továbbá hatalmas gratuláció és minden elismerésem Kalmár Botondnak, a projekt ötletgazdájának, aki szervezőként, rendezőként és az est főhőseként egyaránt alaposan kitett magáért!
Fotók, videók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
