Viszonylag kevés publicitást kapott az idők során Tolcsvay Béla és Tolcsvay László, a két tehetséges és a különleges folk-beat zenei stílust választó szerző-muzsikus. E hiányosságot igyekszik pótolni a Kultúrbarlang kiadó által nemrég megjelentetett komplex kiadvány, amely a fivérek dalainak elemzésén túl zenei pályafutásuk 1973-ig tartó időszakát mutatja be kötetbe rendezve, dupla CD illetve DVD-melléklettel. A háromszáz példányban napvilágot látott antológia dedikálással egybekötött hivatalos bemutatójára június 12-én, a budapesti Lemezbörzén kerül sor.

1968. hazánkban egyfelől az új gazdasági mechanizmus kísérlete, míg Párizsban a diáklázadások köthetők a sorsfordító esztendőhöz. És persze az augusztus 20-i csehszlovákiai, „testvéri” intervenció… Amelyet gondosan igyekezett elfedni a III. Táncdalfesztivál döntője, benne az Illés – Amikor én még kissrác voltam mindent elsöprő győzelmével. Ugyancsak az évhez kötődik a Tolcsvay trió első kislemezének (Boldogtalan vándor/Ne menj el) megjelenése is, amelyet a Magyar Rádió stúdiójában rögzítettek.  

Vasfüggöny ide, elvtársi éberség oda, úgy tűnik, a beatmozgalom megállíthatatlanul tör utat magának hazánk (s persze az egykori szocialista blokk országainak) fiatalságának körében. Hiszen, ha mesterségesen zavarják is, mégiscsak fogható a Szabad Európa Rádió, valamint a Radio Luxembourg zenei adása – s, a Petőfin alternatívaként „a Komjáthy” is-, amelyekben rendre megjelennek az épp aktuális, mainstream zenék. Merthogy igény van rá. A szocialista kultúra komisszárjai, felkent oltalmazói persze óvatosak, hiszen tizenhárom esztendő nem olyan hosszú idő, nem hiányzik nekik még egy ’56… Ugyanis a műfaj tömegeket vonz, kiváltképp a fiatalokat, akik tudvalevő, hogy fogékonyak az újra, a konvenciót elutasítva pedig hajlamosak a lázadásra. Az SZTK-keretes szemüveges, szürke öltönyös, megcsontosodott szemléletű illetékesek pedig nem csupán egzisztenciájukat féltik, de zsigeri ellenérzéssel viseltetnek minden olyan kezdeményezés ellen, amely kényelmes pozíciójukból akár kimozdíthatná őket.  

E hatvanas évek közepét jellemző élethelyzetbe csöppent bele  – mások mellett – a Tolcsvay testvérek (Béla és László), valamint a Balázs Gábor alkotta, folk-beatet zászlajára tűző formáció két akusztikus gitárral plusz nagybőgővel, hozzá háromszólamú énekkel. A népzenei elemeket jó érzékkel és aránnyal használó, egyedi hangzásával színpadra álló hármas fogat hamar elnyeri a beatzenére éhes fiatalság kegyeit.

A testvérpár története a korszak nagyjaihoz képest viszonylag kevés nyilvánosságot kapott. Az akkoriban szinte „élet-halál” kérdést jelentő nagylemez is csak az „utolsó pillanatban” (1972) esett be, hiszen az akkor már Tolcsvayék és a Trió (T&T) néven működő formáció egy része esztendővel később feloldódik az új szupergruppban, a Fonográfban. Ezért (is) hiánypótló a Tolcsvay testvérek – Antológia 1968-1973 címmel napjainkban napvilágot látott komplex kiadvány a Kultúrbarlang gondozásában.

Majnik László rock szakírónak, aki – mások mellett – korábban alaposan kivesézte az Illés hanghordozóit, most sem okozott gondot a „testvérzenekar” munkásságának rekonstruálása,  fókuszban az 1946-os születésű Bélával, valamint a négy évvel fiatalabb Lászlóval. A zongora alatti „játszótéren” induló gyerekkortól kezdve, folytatva a Rangers, illetve Wanderers zenekarokon át a Tolcsvay trióig, majd a rövid duós átmenetet követően elérkezve a T &T -ig. Majnik jó szokásához híven minden részletre kiterjedően veszi górcső alá nagyrészt a Magyar Rádió stúdiójában rögzített, kis- és nagylemezen megjelent dalokat, ám mindezt az előző három kötethez képest kissé visszafogottabban teszi. Mielőtt – elsősorban a zenészek – felhördülnének, sietek megnyugtatni mindenkit, hogy jellegzetes ismertetőjéből esze ágában sem volt gyökerestől kitépni a szakmaiságot. Elemzéseiben, ha némileg ritkítva is, de jó arányérzékkel bukkannak fel a „tonika”, az „akkordbontás”, a „C-dúr” és az „E-moll” zeneelméleti kifejezések, s persze nem nélkülözzük a „szubdomináns IV. fokú” hangsort sem. Miként a „riffek” sem vonultak teljesen nyugdíjba a szerző eszköztárából.

Mindemellett a testvérek elbeszélésében érdekességek is felszínre kerülnek; kevesen tudják, hogy a hozzájuk csatlakozó trió – rövid ideig, Czipó Tibort megelőzően – az Echo együttes muzsikusa, Szilvássy Zsolt alapító állt a basszusos posztján. De elhangzik a pécsi, úgynevezett „kukaügy”, valamint a Nemzeti dal megzenésítésének hiteles története is.

Tolmácsi János Kultúrbarlang-lakó, akarom mondani tulajdonos, időt, pénzt és önmagát nem kímélve rekonstruálja a Tolcsvay testvérpár 1973-ig tartó közös munkásságát. Erről árulkodik a keményfedelű borító, a vastag, fényes, prémium kategóriás papír, amelyen az ősrégi fekete-fehér fotók is nagyszerűen érvényesülnek. Ehhez járulnak a Tolcsvay Béla által gondosan megőrzött és itt közzé tett korabeli újságcikkek, plakátok másolatai, valamint egy minden apró részletre kiterjedő, öt esztendőt átfogó diszkográfia. A könyv belső bortójához csatolt dupla CD és DVD (amely a korszak összes Tolcsvay-felvételét tartalmazza, és amelynek megjelenését a Hungaroton önzetlen felajánlásával támogatta), audio-, illetve audiovizuális élménnyel gazdagítja az exkluzív kiadványt.

Hogy milyen ember, illetve muzsikus Tolcsvay Béla és László? Akinek a hatvannégy plusz harmincegy oldalas kötetből nem derült volna ki, az alábbi ars poeticák segíthetnek a megismerésben:

„Szeretet nélkül a dal semmire se’ jó”

„Hiszek a muzsika teremtő erejében”