Még ha két évet csúszva is, de csak elérte hazánkat a fémzene örök legendája, a Judas Priest 50 éves jubileumát ünneplő turnéja. Pedig nem is olyan régen még nagy tétben fogadtam volna, hogy ez sem jön össze. Az Andy Sneap bizonytalan zenekari tagságáról szóló szappanopera, majd Richie Faulkner betegsége sokakat elbizonytalanított. Végül minden, és mindenki a helyére került és milyen jó, hogy így történt, mert egy igazi fém ünnepnek lehetett fül és szemtanúja az, aki ellátogatott az Arénába.
Ráadásul a jubileumi turnéhoz még a mega zenészekkel telerakott, ám erős ráncfelvarráson átesett The Dead Daisies is csatlakozott a nagyérdemű szórakoztatásához. Személy szerint vegyes érzésekkel vártam David Lowy üzleti alapon működtetett „zenekarát”. Egyrészt kíváncsian vártam, hogy milyen lesz a banda élőben a zenészlegenda Glenn Hughes csatasorba állítása után, másrészt már a vele készült Holy Ground album kapcsán megfogalmazódott bennem, hogy én bizony visszasírom a John Corabi, Marco Mendoza párost. Glenn annyira erős egyéniség, hogy bárhova belép ott előbb-utóbb az ő karizmája kezd dominálni, és egy idő után mindenki az ő kisérő zenésze lesz. Nem véletlenül tolta le pályafutása utolsó 20-30 évét – szinte- szólóban… A faszi egyértelműen zseni, 70 fölött is tanítani való módon énekel, ezt most is megtapasztalhattuk, de az a Daisies, amit én megszerettem a maga könnyed lazaságával együtt, az megszűnt létezni. A mai Daisies egy feszesebb, ám sokkal komorabb, más energiákkal dolgozó banda. Értem, hogy az önpusztító Corabi helyére kellett valaki és Glenn (valljuk be) egy igazi adu ász, ám érkezésével valami kiveszett a bandából, ami úgy tűnik nem is jön vissza.
Ennek szellemében a viszonylag rövid (8 számos) műsoruk is Glenn Hughes jelenlétére lett kitalálva, a nyolc tételből három a Holy Ground albumot képviselte, elhangzott a fogós új dal, a Shine On és kaptunk két Deep Purple feldolgozást (Mistreated, Burn) szintén Glenn miatt. Magyarán az első négy albumot két dal képviselte, a zseniális nyitó Long Way To Go, amit a pocsék kezdő hangzás vágott haza, valamint a Rise Up, ami már élvezhető minőségben érkezett. Nyilván a helyükben én is valami hasonló set listával rukkoltam volna elő, és valljuk be, egy Burn, vagy egy Mistreated mindig könnyet csal az ember szemébe, de ez a műsor is csak azt bizonyítja, hogy Glenn rátelepedett erre a zenekarra, ez teljesen egyértelmű. Viszont Brian Tichy is visszatalált a bandába, ami kifejezetten jó hír, a faszi egy ufo, ebben biztos vagyok. Dough Aldrich pedig egy igazi klasszikus gitárhős, aki messze korát (58 éves) meghazudtolóan jól tartja magát, sok éve a zenekar egyik alappillére. Ha nem tudnám, hogy sajnos az őszi önálló turnéjuk (ezzel együtt a magyar buli is) egy évvel el lett tolva, akkor azt írnám, hogy mindenki nézze meg őket élőben, saját bulin, jó hangzással mert az a mérvadó, így viszont még jó ideig marad ennek a koncertnek az emléke.
Na de ez az este a Priest-ről szólt elsősorban, akik bár, ahogy a bevezetőben is írtam, némileg megtépázott állapotban voltak nem is olyan régen, de rendezték a sorokat és az 50 éves pályafutást megünneplő turné szépen halad a maga útján. Mivel a koncert előtti napon Iron Maiden koncerten voltam, nem tudok elmenni amellett a tény mellett, hogy a Vasszűz mennyire elhúzott egykori vetélytársától minden szempontból, pedig sokáig fej-fej mellett meneteltek, sőt volt idő amikor a Maiden még pattanásos suhancok gyülekezet volt, miközben a Judas Priest már sikert sikerre halmozott. Lemezei, klasszikus dalai, a műfajra gyakorolt hatása miatt a Priest-nek is az első ligában lenne a helye, de már jó ideje a közelében sincsenek. Ez a koncert is a lefelezett Arénában kapott helyet, ahogy legutóbbi is, ami 5000 embert jelent. Az okokat, hogy miért van ez így, azt hosszasan lehetne sorolni, de az biztos, hogyha Rob visszatérésekor írják meg a Firepower albumot, minden máshogyan alakult volna (szerintem). Ahogy annak idején a Painkiller visszahozta a köztudatba a bandát, a Firepower is egy hasonló hatást ért volna el. Talán nem véletlen, hogy a kezdő painkilleres nóta, a One Shot at Glory után egyből jött a Firepower húzódala a Lightning Strike is. Ezután, mondhatni egy klasszik Best of program következett – némileg előtérbe tolva a Painkiller albumot. Négy dalt is kaptunk róla, ráadásul a Touch Of Evil a pár nappal korábbi cseh Masters Of Rock fesztiválon el sem hangzott, ahogy a Ram It Down albumos Blood Red Skies sem. Akkora a Judas életmű, és annyi a klasszikus, hogy óhatatlanul kimaradnak emblematikus dalok, viszont én a Diamond & Rust és a The Green Manalisi feldolgozásokat már elengedném. Tudom, hogy az évtizedek alatt már JP nótává avanzsálódtak, nincs is velük baj, sőt, de 10 másik saját dalt tudnék helyettük felsorolni, amit szívesebben hallgattam volna. Legutóbb már ki lettek kukázva, azt hittem ez így is marad, erre visszakúsztak a műsorba. Sebaj ez legyen a legnagyobb bajunk!
Megfogadtam, hogy nem hozom szóba a koncert hangzását, nem akartam nyavalyogni, mert tényleg ünnepelni gyűltünk össze a fémzene legendáját, de másnap ellátogattam a Pearl Jam koncertjére, szintén a Papp Laciba és olyat hallottam, amihez képest a Priest hangzása még csak a kanyarban sem volt. A „kiemelt állóban” élvezhető volt, ezt nem tagadom, de ha valaki már elkalandozott a koncerten távolabbi tartományokba, netalántán a tribünön ült, biztosan észlelte, hogy bizony lehetne jobb is a helyzet. Az meg, hogy volt olyan koncertbeszámoló, ami CD minőségről beszélt, az teljesen abnormális… Az a baj, hogy a koncertre látogatók jelentős része nem találkozott még igazán jó koncerthangzással, amikor felkapod a fejed, hogy azt a kurva, ez de királyul szól. Mindent tisztán hallasz, kellemesen nyomja a mellkasodat a mély és teljesen átadhatod magad a dalok élvezetének mert a zene körbevesz és elvarázsol. Sajnos nagyon kevés az ilyen koncert, egy kezemen meg tudom számolni azon előadókat, akik ezt nyújtják ma élőben, mindig. Mondhat bárki, bármit, nincs hangosíthatatlan koncerthelyszín, mind-mind technika, szakmai tudás, odafigyelés és ami a legfontosabb talán, megfelelő igényszint kérdése. Steven Wilson-nak pl. négy órás beállása van minden koncert előtt, addig csinálja, míg tökéletes nem lesz, mert akarja, hogy jól szóljon a buli az első másodperctől kezdve. Ez a mentalitás kell ahhoz (többek között), hogy valami tökéletesen szóljon. Na de elkalandoztunk…
Viszont, ha már fekete leves… Számomra egyetlen negatívum volt a koncerten, mégpedig az, hogy Rob, aki mára az egyetlen igazi arca lett a bandának, egyáltalán nem állt a buli élére és nem emblematikus frontemberként, Metal Istenként celebrálta a misét, hanem szinte végig a színpad hátsó tartományaiban jött-ment, ha nem volt dolga, rendszerint el is tűnt. Gyakorlatilag a két előretolt bárdista Richie és Andy vitte el a show-t. Azt már megszoktuk, hogy a metal történelem legtöbbet egyhelyben játszó legendája Ian Hill nem rohangál, de én nagyon bírtam volna, ha Rob igazi bálványként űzi-hajtja a zenekarát és a közönséget is – végig. De persze ezt a kritikai megállapítást is csak félve/visszafogottan írom le, hiszen annyit kaptunk már a Metal God-tól, hogy én mindent megbocsájtok neki, az meg, hogy ennyi idősen még mindig bevállalja a Freeweel Burning-et és hozza is többé-kevésbé amit kell, több mint tiszteletreméltó.
Mindenképpen meg kell említeni a díszletet is, ami messze az egyik legjobb, ami az utolsó 20 évben volt Júdáséknál. Nyilván nem jönnek már vissza a ’80-as évek gigantikus, mozgatható díszletei, de a körülményekhez és a trendekhez képest is látványosra sikerült a jubileumi dizájn. A birminghami kohók világa, a hátsó kivetítőre szerkesztett kiváló videó anyaggal maga volt a metal, a gigantikus Priest jelet formáló fényhíd pedig meg is koronázta mindezt.
Mindent egybe véve, örülök, hogy a metal intézmény eme alappillére még mindig aktív, ha nem is klasszik felállásban, de turnézik és hallhatjuk a dalaikat. Azt sajnálom csak egyedül, hogy Glenn Tipton ezen a bulin nem lépett színpadra az utolsó két számra, ahogy azt tette pl. két koncerttel korábban Frankfurtban…
Fotók: Polgár Péter
The Dead Daisies, Papp László Aréna, 2022
Judas Priest, Papp László Aréna, 2022
