Idén 40 éve, 1982. május 23-án mutatták be a „Pink Floyd – The Wall” című filmet, mely aztán az év nyarán minden egyes vetítésen kirobbanó sikert aratott. A mozis diadalmenet pedig hamar legendává emelte az örökzöld szerzeményeket. Úgy, hogy Roger Waters szinte minden felvételt alaposan megvariált. Az Alan Parker rendezésében elkészült egyedi alkotás zeneileg tehát sok tekintetben újított a „The Wall” korábbi változataihoz képest, ezért a ’82-es soundtrack annak ellenére is figyelmet érdemel, hogy máig nem jelent meg hivatalosan.
Ha Fal témában az 1979-ben megjelent dupla stúdiólemezt vesszük alapul, akkor a komoly eltérések sora már korábban elkezdődött. Roger Waters 1978-as házi demói, majd a Pink Floyddal készült zenekari demók még egy igen sok ponton eltérő, ráadásul jóval bővebb dallistát tartalmaznak, mint a dupla nagylemez terjedelműre szűkített, kétfelvonásos rockopera. Később a művet ismét átalakították, hogy az 1980-as és ’81-es előadásokon minél jobban passzoljon az eljátszott zenei anyag a színpadi történésekhez.
Dióhéjban a korabeli koncertváltozatról
Szerkezetileg a legfontosabb változások közé tartozik, hogy az „Empty Spaces” kiegészült az albumról kivágott, lemaradt „What Shall We Do Now?” című tétellel. A mondanivalójában rendkívül fontos és ütős dalpáros, így együtt, a nyugati civilizáció roppant kártékony fogyasztói társadalmával számol le. Egyben azt a keserű tapasztalatot emeli ki, hogy a lelki bajok és az érzelmi eredetű törések semmilyen esetben sem gyógyíthatók, de még csak nem is kompenzálhatók e világ anyagi javaival. Bármennyire vonzó legyen is azok csillogása, kényelmi faktora vagy státuszszimbólum értéke.
A másik nagy változás, hogy az első felvonás lezárása, tehát a „Goodbye Cruel World„” elé bekerült egy – a 2000-es kiadásoktól fogva „The Last Few Bricks”-nek titulált- instrumentális egyveleg. A tétel célja eredetileg az volt, hogy időt adjon az előadásokon dolgozó munkásoknak, hogy az utolsó dal utolsó hangjaira rendben és időben befejeződjön a zenészeket és a közönséget elválasztó fal elemeinek fel- és beépítése.
Ezért ez egy laza szerkezetben és egységesített – tehát néhol transzponált hangnemben eljátszott- egyveleg részeket tartalmazott a „The Wall” kulcstémáiból. Nevezetesen az 1980-as és az 1981-es eredeti Fal turné során ilyenkor a „The Happiest Days Of Our Lives”, a „Don’t Leave Me Now”, a „Young Lust” és a már említett „Empty Spaces” + „What Shall We Do Now?” páros dallamai hangzottak el élőben, estéről-estére változó hosszal.
Már csak azért is, mert nem volt mindenhol azonos a színpadméret, így magának a falnak a mérete is helyszínről-helyszínre változott. Nem beszélve a roadok és színpadi munkások aznapi tempójáról.
Mindemellett a „The Last Few Bricks” dramaturgiai szerepe is nagyon fontos, mert az nem annyira életszerű, hogy a főszereplő Pink, az „Another Brick In The Wall part 3”, tehát a szerelmi csalódás után azonnal összeomoljon. Sokkal reálisabb időt hagyni ehhez, miközben a korábbi dalok felidézésével jól érzékeltethető, hogy miként forgatja magában a többi korábbi sérelmét is, hogy aztán tényleg ne akarjon többé tudni erről a zord és gonosz világról…
A moziváltozat tételei, tételesen – part 1
Mivel a fő dalszerző, Waters mindenképpen mozifilmet szeretett volna a „The Wall” történetből, az MGM pedig partner volt a nagyszabású tervében, Rogernek módja nyílt a hanganyag kibővítésére és megváltoztatására. Végtelen idő persze ezúttal sem adatott a projekthez, vélhetően ez a 95 percben maximalizált terjedelmi korlát okozta, hogy a „Hey You” és a „The Show Must Go On” kimaradt a filmből.
Bár létezik olyan korabeli nyilatkozat is, hogy Alan Parker azért vágta ki a „Hey You”-t a végleges verzióból, mert túl soknak érezte a képi ismétléseket. Mindenesetre a „Pink Floyd – The Wall” film 1999-es „deluxe edition” DVD kiadásán a „Hey You” azért megtekinthető az extrák között.
Ami pedig a főműsort illeti, a stúdióalbumról egy az egyben átvett (Goodbye Cruel World, Vera), illetve újrakevert, de változatlan felvételen hallható (Goodbye Blue Sky) dalok adják a filmváltozat zenéjének a legkisebb hányadát.
A moziváltozat tételei, tételesen – part 2
Ennél kicsit hosszabb, de szintén aránylag kis részét alkotják a Wall mozi soundtrackjének a stúdiólemezhez képest új dalok. A már említett „What Shall We Do Now?” stúdió-változatán túl új felvétel még a „When The Tigers Broke Free”, mely a mozifilmben kettévágva (part 1, part 2) szerepel, a filmzene kislemezen pedig szerkesztve.
Később nem kis kalamajkát okozott a kezdő gyűjtők, illetve a Floydban kellően el nem mélyedt hifisták körében, hogy a „When The Tigers Broke Free” kislemez, valamilyen furcsa és érthetetlen okból átkerült a katalógusokban az 1979-as „The Wall” albumhoz tartozó single kiadványok közé – bár továbbra is a ’82-es film plakátja szerepelt a frontborítón.
Majd aztán idővel még tovább bonyolította a dolgot, hogy a „When The Tigers Broke Free” 2001-ben felkerült az „Echoes – The Best of Pink Floyd” című dupla válogatás CD-re. Majd beszerkesztették a „The Final Cut” 2004-es remaster CD kiadására is. Utóbbi esetben ráadásul nem a törzsanyag után, bónuszként, hanem az album, mint rekviem vagy koncept-lemez tételei közé, mint „Final Cut” dal, negyedik track. Ezek a CD verziók viszont egy alaposan átgyúrt változatot mutatnak be, eltérő éneksávval és kevesebb pergővel, mint ami az eredeti, ’82-es „When The Tigers Broke Free” kislemezen hallható.
Eme utólagos csűrés-csavarás, mint egyfajta „speciel edition” teljesítmény előtt még George Lucas is megemelheti a kalapját…
A Fal mozifilmben szintén új tétel a „The Little Boy That Santa Claus Forgot”, bár a dalt nem a Pink Floyd adja elő, hanem Vera Lynn klasszikus felvételét használták, mint a történethez illő, illetve a rockopera szövegkönyvéhez is passzoló archív anyagot.
A moziváltozat tételei, tételesen – part 3
A filmdalok harmadik csoportját alkotják azok a szintén új felvételek, melyek korábbi Wall szerzemények újragondolt, megreformált, a filmhez igazított régi-új változatait mutatják be.
Az első és talán legfontosabb ilyen a „Mother”, mely a lemezváltozatnál hosszabb, és Gilmour gitárszólóját leszámítva, szinte teljesen újravett, újrastrukturált változat.
A szöveg is eltérő, de Roger ezúttal nem újat hozott, hanem inkább reformált, ugyanis a filmbéli szövegváltozatban Waters, a szerző, visszatért a lemezfelvétel előtti, eredeti verzióhoz.
A második, kijelentő módban lévő „In The Flesh” (korabeli alcímén: part 2) viszont egy az egyben le lett cserélve. Az új, rezesekkel kibővített verzióban a mikrofonnál Bob Geldof brillírozik.
Az „Another Brick In The Wall part 3” és a „Bring The Boys Back Home” szintén teljes egészében újrarögzített darabok. Előbbi gyorsabb tempójával ráadásul jobban illeszkedik a film képanyagához, mint ha a korábbi felvételt használták volna. Utóbbi pedig egy fúvószenekarral és férfikórussal kibővített verzió, melynek érdekessége, hogy Waters ezúttal, mint énekes kimaradt belőle. Ez, az erősen eltérő „Bring The Boys Back Home” verzió került a 1982-es, eredeti „When The Tigers Broke Free” kislemez B-oldalára, mely idővel egyre nagyobb ritkasággá vált, máig nem jelent meg CD-n.
A másik nagyon fontos változás, hogy a „Stop” nem csak, hogy teljes egészében le lett cserélve, a Bob által zseniális módon, a capella előadott sorok kiegészültek a „5:11 AM – The Moment Of Clarity” és a „Your Possible Pasts” részleteivel. Ezáltal Waters már jó előre összekötötte a „The Wall” és az után a következő két koncept-albumának, az 1983-as „The Final Cut”-nak és az 1984-es „The Pros and Cons of Hitch Hiking”-nak az anyagát.
Ráadásul nem csak itt és ezen a módon, de máshol, máshogy is gondoskodott az átjárhatóságról. Mindezt úgy, hogy bizonyos szövegrészeket, dallamokat és témákat Waters már az 1978-as házi demóin is felvázolt. Mint e példából is kitűnik, Roger akkor is ragaszkodott az eredeti koncepciójához, dallamokhoz, motívumokhoz, kifejezésekhez, kulcsdalokhoz és kulcsmondatokhoz, ha néha időlegesen hátrálnia is kellett. Bár ezt-azt, ilyen-olyan részeket leszavaztak a társai a „The Wall” stúdiólemezről és az élő előadások anyagából, de a mozi-verzió, illetve a filmzeneként indult „The Final Cut” esetében Waters már nem engedett a negyvennyolcból. Inkább törésre vitte a dolgot, de akkor is végig verte az akaratát, ha veretes koncepciójának a zenekar felbomlása is volt az ára…
Hasonlóan az előző példákhoz, az „Outside The Wall” is teljesen újra lett rögzítve. Ez esetben viszont a rezesbandával és a férfikórussal megszólaló klasszikus a későbbi „Southampton Dock” egyik témájának harmóniáival egészült ki.
Miközben a „The Wall” film tehát tégláról téglára épült, hogy aztán a ledőlését estéről-estére, bemutatóról-bemutatóra katarzis kísérje, közben Roger Waters lépésről-lépésre magabiztosan haladt a „Final Cut” felé.
Az „Is There Anybody Out There?” lényegi részét, tehát a klasszikus gitárt szintén teljes egészében lecserélték a filmhez. Az új verziót Tim Renwick játszotta fel, aki később számos egyéb floydos projektben vett még részt. Többek között ő gitározott Waters 1984-es „The Pros and Cons of Hitch Hiking” turnéján; valamint a Pink Floyd 1987-1988-as „A Momentary Lapse of Reason”, 1989-es „Another Lapse” és 1994-es „The Division Bell” turnéin; továbbá szintén a Pink Floyd vendégművésze volt a „Knebworth 1990” fesztiválon és a „Live 8” jótékonysági koncerten. Értelemszerűen az ezek anyagából készült koncertlemezeken és koncertvideókon is látható-hallható.
Mindezeken túl Tim játéka gazdagítja még a „The Division Bell” stúdiólemez felvételeit, miként Rick Wright 1996-os „Wet Dream” albumán is remekelt. Bármilyen feszült légkörben készült is a Wall soundtrack, bármennyire széteső-félben is volt már akkoriban a Pink Floyd, mégiscsak születtek hosszútávú barátságok és munkakapcsolatok, mert a való világban a dolgok messze nem annyira fehérek és feketék, mint azt Roger Waters kései szerzeményei sugallnák, ordítva és kiabálva.
A moziváltozat tételei, tételesen – part 4
A további változások már nem túl jelentősek – legalább is a mű összességét tekintve-, inkább csak a filmhez és a főszereplő Pinket megszemélyesítő Bobhoz és a többi színészhez idomították a szerzeményeket. Vegyük szépen sorra ezeket is!
A kérdőjeles „In the Flesh?” egy bővített, újrakevert és Geldolf által újraénekelt verzióban került a moziba, mégsem mutat érdemi változást. A „The Thin Ice” kiegészült egy extra zongoraszólammal, miközben a bébisírás ezúttal kimaradt. De ha nem figyelünk ezekre kifejezetten és feszülten, vélhetően egyik változás sem tűnik fel filmnézés közben.
Az „Another Brick In The Wall part 1”, „The Happiest Days Of Our Lives” és „Another Brick In The Wall part 2” hármasa a mozihoz kapott egy izmos új mixet. Melynek fő jellemzői, hogy az első részben visszaállították az albumról lekevert basszusrészeket, a másik két dalban pedig újravették a tanár szövegét, kiabálását, a szerepet játszó Alex McAvoy-jal. Továbbá vágtak, szerkesztettek a helikopterzajból és a gyermekkórusból is.
Így aztán a ’82-es Fal mozira már az ötödik(!) hivatalos stúdióverzióját kapta az „Another Brick In The Wall part 2”, az 1979-es albumtétel, illetve kislemez- és klipváltozat, továbbá az azok részeiből összeállított „A Collection Of Great Dance Songs” című, 1981-es válogatásalbumon szereplő „dance” variáció, és a rádióadóknak kiküldött, úgynevezett „alternative radio edit” után.
Az 1982-es „Another Brick In The Wall part 2” legfontosabb eleme azonban mégsem az eddig közölt változások, hanem az az extra szólógitár rész, mely csak a filmben hallható.
Ide tartozó érdekesség még, hogy a „Pink Floyd – The Wall movie” 1999-es deluxe DVD-kiadására felkerült az eredeti kislemez hanganyagára épülő 1979-es „Another Brick In The Wall part 2” klip is, így az extrákkal együtt már majdnem teljessé vált a projekt vizuális részének a publikálása.
Szintén kevésbé feltűnő változások, hogy a „Young Lust”-hoz hozzátettek némi sikoltozást, viszont a telefonos rész kimaradt. Majd az „One Of My Turns” is kapott egy eléggé feleslegesnek tűnő új mixet, továbbá Trudy Young szövegét ezúttal a filmben is szereplő Jenny Wright adja elő, mint „american groupie”. Az azt követő „Don’t Leave Me Now” is le lett rövidítve, és ismét egy elég funkciótalannak tűnő remix hallható a hangfalakból.
A „Nobody Home” még ennyit sminket sem kapott. Zeneileg nem történt módosítás, viszont a lemezváltozattól eltérő dolgok hallatszanak a tévéből.
A „Comfortably Numb” is kapott egy új mixet, ami az albumváltozattól itt-ott eltérő basszussal operál. Valamint Bob Geldof filmbéli sikolyai is bőven belehallatszanak a filmes keverésbe.
Azonban a ’82-es régi-új „Comfortably Numb” mégsem ezek miatt érdekes, hanem a mozi egészének dramaturgiai felépítése okán vált jelentőssé. Ugyanis a sok sokkoló üzenet és rövidebb feloldás vagy ellenpontozás után ekkor kap a néző először egy hosszabb pihenőt. A klasszikus Floydra leginkább emlékeztető melankolikus, egyben patetikus, elszállós, lebegős hangulattal, melynek a lehető legharmonikusabb zene alapoz meg. Majd végül az egyetemes rocktörténet egyik legjelentősebb gitárszólója teszi fel az elnyűhetetlen örökzöldre a koronát.
A vonatkozó pesti vicc szerint csak három hely létezik, ahol nem kell félned döntéseid következményeitől: a bölcsőde, a gumiszoba és a parlament. Ami persze a valóságban ugyanúgy nem vicc, miként a Fal-történetbe foglalt elemek sem légből kapott fikciók, hanem össztársadalmi berendezkedésünk olyan jellemző, káros-negatív helyzetei, melyek sokaknak lehetnek ismerősek.
Nem véletlen, hogy idővel az „Another Brick In The Wall part 2” helyett a „Comfortably Numb” vált a „The Wall” legnagyobb slágerévé, a gondolkodó és felelősségteljes nyugati ember depresszióval vegyített melankóliájának egyfajta belső himnuszává.
A „Run Like Hell” szintén újrakevert és rövidített. Diszkós lüktetése és a mondanivaló lendülete azonban nem sok időt hagy a tétel túlgondolására.
Majd a részben lerövidített „Waiting For The Worms” ezúttal egy kiterjesztett zárórészt kapott, ami remekül vezeti fel az új „Stop” blokkot, hogy aztán a hosszú instrumentális intróval és közönségzajjal bővített „The Trial” úgy csapjon oda, mint még soha korábban.
Roger Waters ezzel a verzióval végleg csúcsra ért. Ennél jobbat, azóta sem tudott alkotni. Hasonlóan kiemelkedőt is csak néhányszor: a már említett ’83-as „The Final Cut” lemez és rövidfilm vagy az 1992-es „Amused To Death” című koncept-album említhető még a „The Wall” 1982-es mozi-változatával egy lapon, mint a maga nemében hasonló etalon. Mint olyan legfelső polcos alkotás, amiért örömmel állunk lábujjhegyre néhány másodpercre a vitrin előtt…
A soron következő Blu-ray kiadás pedig remélhetőleg már tartalmazni fog magyar feliratot, valamint dupla CD-s vagy duplalemezes soundtrack mellékletet is… Ez a csodás hanganyag duplán megérdemelné!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikk részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
