Tökéletes terv – tökéletes kivitelezés

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a 80-as évek. Az az évtized, amikor még fogalmunk sem volt arról, milyen hihetetlen időknek vagyunk tanúi a rockzenében (is). Amikor Amerikában olyan hard rock/AOR csapatok adták el milliós példányszámban lemezeiket, mint a Foreigner, a Journey, a Toto, majd a Bon Jovi, vagy éppen a Winger. Ugyanebben az időben Európa Whitesnake, Def Leppard és Europe lázban égett, de az olyan zenekarok, mint a TNT vagy a Treat éppen úgy bekerülhettek a fősodorba nevesebb társaik mellé. Egyszóval virágzott a dallamcentrikus, komolyan megírt és hangszerelt rockzene.

Mesénk főhőse Kent Hilli ebben az időben még javában svéd csapatokban rúgta a bőrt és tervezgette, hogy egykoron majd talán Ibrahimovics mellett jegyzik a nevét. Szerencsénkre nem így lett. Én nem tudom, hogy a sarki levegő, vagy a svéd húsgolyó teszi, de arrafelé a focisták nagy része „felfelé bukik”. Elég csak a világhírű svéd krimiírót Jo Nesbo-t említeni, aki persze nem mellesleg rockzenészként is kipróbálta magát, miután végleg lesérült játék közben. Hilli barátunk először csak a fürdőszobát boldogította éneklésével és odáig volt Lou Gramm, Joe Lynn Turner vagy éppen Jamie Jamison hangjától, majd (miután 2000 tájékán megunta a focit) egy jól sikerült bulin, baráti körben elővezette az Open Hour Heart című Europe slágert, amire a haverok mind hátast dobtak és addig unszolták őt, amíg Seven Doors Motel néven összehozott egy Europe – mi mást?- cover bandát. A vicc az, hogy még innetől számítva is tíz évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy a bandában – melynek tagjai: Rolf Nordström (guitar), Mats Byström (bass), Leif Ehlin (keyboards), Fredrik Forsberg (drums) – megszülessen az elhatározás, itt az ideje saját dalokat írni. A többit viszont már tudjuk.

A 2018-as All Rise, majd a 2020-as Time for a Miracle szuperszonikus sebességgel lőtte fel a örnsköldsvik-i bandát a rockzene egére, Hilli-t pedig máris egykori példaképeivel emlegették egy lapon. Itt álljunk meg egy pillanatra! Valóban van az a kategória az énekesek között, aki a telefonkönyvet is – ha még létezne – el tudná úgy énekelni, hogy elhinnénk neki, de Hilli-ben az a zseniális, hogy nem csak a hangja észvesztő, hanem az érzelmek is, amiket belesűrít a dalokba. Meg is ijedtem, amikor megjelent a szólólemeze (Rumble – 2021, Frontiers Records) és a pletykák máris arról beszéltek, hogy az amerikai Giant zenekar elvitte hősünket, az ikonikus Dan Huff helyére. Ez persze aztán be is következett és egy igen jó lemezt adtak ki az idén Hilli énekével (Shifting Time – 2022, Frontiers Records), számomra mégsem tűnik természetesnek az ottani szereplése. Magamban le is írtam a Perfect Plan-t, de most, hogy a Brace for Impact megjelent, azt kell mondjam, ezek a fickók tudnak valamit és valóban nem mindegy, hogy valaki 20 évesen vagy egy harmincassal később kerül a siker közelébe, ugyanis a svédek nem vesztették el a banda kohézióját, Hilli pedig az összes tapasztalatát visszaforgatta az anyabandájába.

Mit mondhatnék egy olyan lemezről, amelynek minden pillanata már első hallásra heveny libabőrözést vált ki? Csak azt, hogy ez egy igazi Best of 1980-90. Felesleges leírni melyik nóta, melyik része honnan és melyik zenekar munkásságából ismerős, mert igazából Johann Sebastian Bach óta nem nagyon került újdonság a zenébe. Ezek az (öreg) fiúk azonban olyan jó ízléssel és annyi energiával tolják az arcunkba a nótákat, hogy a végén még elhiszem, hogy valóban az 50 az új 30.

A nyitó Surrender pici komolykodása után a foreigner-es Love Walks in azonnal beránt és elindulok egy nyitott tetejű kabrióval, egyenesen bele a nyárba. A Can’t let you win-ben Malmsteen mester adta kölcsön a Don’t let it end riffjét, de a dallam és a kórusok teljesen a Perfect Plan védjegyei. Apropó, a kórusok elképesztően magas színvonalon szólnak, nagyon várom, mikor hallhatom élőben is ezt. Mindemellett annyi tempó és hangulatváltás van a dalokban, hogy csak kapkodom a fejem. A Gotta slow me down minden „siket leopárd” rajongónak kellemes perceket okoz majd, ahogy a Devil’s got the blues és a Bring me a Doctor című dalt Mr. Joey Tempest bizonyára szívesen adoptálná az újabb kori Europe-nak. A Still Undefeated régebben Still of the Night néven futott (ha-ha), de nekem ez a verzió legalább annyira tetszik, mint Coverdale és Sykes mester opusza. És akkor ott vannak még a balladák. Istenem, bárcsak John Bon Jovi még így tudna énekelni, mint Kent Hilli a My Angel-ben és szerintem a Totos srácokat sem zavarná az Emelie képében, még egy női névvel operáló nóta. Amikor már éppen vége kell, hogy legyen a lemeznek, csak úgy odarittyentik a Walk Through Fire című dalt, de olyan refrénnel, hogy a sokat emlegetett évtizedben multimilliomosok lettek volna belőle.

A lemez ereje az énekes briliáns hangja mellett a csapat hihetetlen egységében rejlik. Mindenki pontosan annyit és ott tesz hozzá a dalokhoz amennyi szükséges. Rolf Nordström gitárjsoundja egyszerre retro és ízlésesen modern, szólói pedig hol ultradallamosak, hol kellemesen blues-osak. Mats Byström és Fredrik Forsberg (basszus+dob), feszesen és érzéssel játszik, Leif Ehlin billentyűs meg a stílushoz hozzátartozó pötyögtetés mellett néha egészen komoly, a progresszív vonal felé kacsingató szólókat vesz elő. Egyetlen negatívumként a szövegekben fellelhető közhely arzenált említeném, amitől néha olyan érzésem támad, mint amikor régen a zsarolók, különböző újságokból ollózták össze a váltságdíjkérő leveleket.

Összegzésképpen azt mondanám, ha tíz évvel ezelőtt ez volt a tökéletes terv, akkor tényleg tökéletesre sikeredett a megvalósítás is és tegyük össze a két kezünket (meg nyissuk ki jól a két fülünket), hogy 2022-ben még ilyen zenét hallhatunk. Ez ugyanis visszahozza a hitünket abban, hogy érdemes gitárt ragadni, érdemes a hangokat újra a megfelelő sorrendbe tenni, mert ha új már nincs is a Nap alatt, de amíg van Nap, addig jó dalok is születhetnek.

10/9