Szubjektív koncertbeszámoló
Bevallom őszintén, pár éve még a nevét sem hallottam Tommy Castro-nak. Majd néhány éve, munkaügyből adódóan hozzám keveredett tesztelésre egy zenegép, amelyben netrádió is volt. Kihasználva az alkalmat, munka közben gyakran szólt rajta valamelyik amerikai blues rádió. Ha valami megtetszett, egy pillantás a kijelzőre, előadó, szám címe elolvasva, majd lehetett tovább dolgozni. Egyszer megszólalt egy dal, amit előtte sosem hallottam, de még az előadó nevét sem ismertem. „Tommy Castro – Had enough”. Egy dögös blues-rock nóta, van húzása, kulturált gitározás, remek ének, érdekes ritmikai játékok – valamiért nagyon betalált. Pár napon belül képben voltam a teljes életművel és végérvényesen Tommy Castro rajongó lettem…
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy felvisítottam, amikor szembejött a hirdetés, hogy az európai turnéjának egyik állomása Budapest, Analog Music Hall. Nem volt kétséges, hogy ott leszek.
Korán érkezünk, minimális sorbanállás a bejáratnál, nézelődés. Hétköznap van, nem tűnik úgy, hogy telt ház lesz, lassan csordogálnak befelé az emberek. A színpad félhomályban; mivel fotózni is akarok, csak reménykedni tudok, hogy ez változni fog a kezdés után, melynek időpontja kissé bizonytalan. Csak egy intervallum van megadva, de azt tartják a srácok. A nézőtér szép lassan megtelik, nincs elviselhetetlen tolongás, mindenki kényelmesen elfér.
Még szól valami gépzene, amikor a srácok mosolyogva bejönnek a színpadra, a dobos beszámol és belecsapnak az első nótába. Semmi felesleges jópofizás, füstfelhő, csak a zene van. A legelső, ami feltűnik, az a hangminőség, amilyet ritkán hall az ember. Hangfalak két oldalt, a színpad előtt végig, minden technika adott a maradandó halláskárosodáshoz. A hangerő mégsem elviselhetetlen, a koncert végére sem zavaró. Viszont a nézőtéren gyakorlatilag bárhol jártam, mindenhol érthető volt minden hangszer, mindez tökéletes minőségben. Minden elismerésem a technikai személyzeté, nem túl sok ilyen koncerten jártam még eddig.
A dalok javarészt ismerősek, régiek és a legújabbak vegyesen. A műfaj teljes kelléktárát felvonultatják a zenészek, tudnak ők mindent. Blues-rock, funky, blues, Texas blues, nekik teljesen mindegy, érződik, hogy ebben élnek, évtizedek óta együtt játszanak. Magas szintű hangszeres tudás, jó dalok, jó ízléssel előadva. Ez egy igazi amerikai professzionális előadás, élmény közelről nézni. A koncert közben többször leteszem a fényképezőgépet, mert csak hallgatni akarom a bulit. Pár méterre tőlem a legendás Delaney Castrocaster gitár, amit már annyiszor megcsodáltam, a hangja élőben még ütősebb, mint a felvételeken. Úgy ér véget a koncert, mintha el sem kezdődött volna, elrepült az idő. A végén a szokásos rituálé, zenekar le, közönség reklamál, zenekar visszajön és lenyom még egy fergeteges ráadást. Várom, hogy jöjjön a „Had Enough”, biztos erre tartogatták, de nem jön. Nem baj, talán majd legközelebb, így sincs hiányérzetem.
Mire kiérünk az előtérbe, Tommy már a kegytárgyas pultnál fotózkodik, mosolyog, dedikál, mindenkihez van egy kedves szava, mintha nem most fejezett volna be egy másfél órás koncertet. Egy közös fotó, fotós pass dedikálás és indulás haza.
„A Bluesman came to town” – talán nem utoljára…
Fotók: Kurucz Attila
