Szerencsére még napjainkban is létezik néhány olyan patinás öreg banda, valódi rockot játszó zenekar, melyek képtelenek csalódást okozni. Ugyanis az együttes bármelyik felállásában és bármelyik műsorával is érkezzen, garantáltan úgy odacsap, hogy még hetek múlva is érezzük a rock and roll kezelés, mint a zeneterápia egyik legradikálisabb formájának jótékony hatását.

Márpedig a Uriah Heep nem csak, hogy a koncertzenekarok elitjébe tartozik, hanem egyenesen mintapéldája annak, miként lehet még fél évszázad után is hatalmas elánnal, őszinte örömmel és lelkesedéssel előadni azt a fajta rockzenét, ami miatt annakidején világjelenség és„ügy” lett a hard rock műfajból.

Bár az 1969-ben alakult brit rocklegenda idén már az ötvenkettedik évét taposta, sőt a 2022. december 11-én megtartott budapesti koncert idejére már belelépett az ötvenharmadikba is, a Covid, karantén és egyéb őrületek hatására még jelenleg is tart az 50 éves jubileumi turnéjuk. Mi több, az őrületspirál újabb köreibe kényszerülve még annak is nagyon örülhetünk, hogy sem a zenekar, sem a menedzsment, sem pedig a pesti fellépést szervező H-Music csapata nem mondta le a ’22-es rendezvényt. Pedig nyilván ezer és egy okuk lett volna újragondolni a turnét és persze a budapesti állomás megtartását is a mesterségesen gerjesztett energiaválság időszakában.

A jubileumi program két részből állt. Az első, úgynevezett akusztikus koncertblokk persze csak nevében volt az. Nyilván a lírai klasszikusok előadásához Mick Box akusztikus gitárt dugott az erősítőjébe, az ének és a dob meg ugye eleve akusztikus. De már az orgonajáték mellett a csodásan vokálozó Phil Lanzon billentyűhangjai nem vettek tudomást az akusztikus kiírásról. Így izmos Hammond hangzással is kísérték az aktuális szerzeményt, ha épp úgy hozta szükség. Miként Dave Rimmer basszusgitárja is rendesen ki volt erősítve.

Hatalmas örömünnepbe csapott át a jól ismert klasszikusok előadása, melyet a közönséggel közös éneklés csak fokozott. Majd végül az ültetett nézőtér is átadta a helyét az állva tapsolásnak, csápolásnak. A banda kérésének megfelelően. A „Lady In Black” természetesen fergeteges végpontnak bizonyult. Ha Box-ék csak ennyit adtak volna a közönségnek a magyarság fővárosában, már azzal is maximálisan elégedettek lehetnénk.

Persze nem maradtunk villanygitározás nélkül, mert a szünet után úgy belecsaptak a srácok a hangos rock and rollba, hogy a fal adta a másikat. A szetlista, mely a legelső LP legelső dalától a „Wake The Sleeper” albumig terjedő időszakból válogatott, kifejezetten változatosnak bizonyult. A valódi rock veteránjai színes és érdekes műsort állítottak össze az ezerféle lehetséges variációból.

A mindkét programot remek formában végigéneklő Bernie Shaw élményszámba menő konferálásaiból pedig olyasmiket is megtudhatott a nagyérdemű, hogy melyiket szereti leginkább a már említett „Wake The Sleeper” dalai közül. Vagy, hogy annakidején a legrosszabb lemezborító versenyében csak a második helyezést nyerték el, mert a győztes, egy bizonyos Ozzy „Fuckin’” Osbourne birtokolja a kétes értékű trófeát.

Nagy-nagy örömömre az én nagy kedvencem, a „Sea Of Light” album nyitódala, az „Aganist The Odds” is részét képezte a jubileumi programnak. Mi több, a második blokk nyitányaként az izmos riffelés alatt hullott le a színpad hátsó részét addig takarásban tartó függöny is.

A király dalválasztás és sorrenden túl kiemelendő, hogy az egész csapat végig nagyon odatette magát. Pedig nem fiatal srácok szántották fel a deszkákat. Nem lehet eléggé dicsérni a jó öreg Mick színpadi jelenlétét. A klasszikus gitárhős beállásait. A közönséggel folytatott folyamatos mosolygós kommunikációját. Illetve a védjegyszerű, „varázslós” kézmozdulatait, miközben a másik kezével vadul tappingelt.

Bernie Shaw érkezéséhez hasonlóan Phil Lanzon szintén főnyeremény volt a Heep számára. Hiszen nem csak a hangszerén penge, de csodásan énekel is. Ami el is fér egy ilyen vokál- és dallamközpontú zenekarban. Ráadásul olyan szépen vezényli a közönséget, mikor, mit és hogyan kell reagálni, ami dalról-dalra garantálja a közös együttlétet. Azt a bizonyos közösségi élményt, ami anno kiemelte a többi műfaj közül a hard rockot és a brit heavy metal új hullámát. Melynek legfontosabb mintapéldái és folyamatos megújítói között mindig is stabil helyet foglalt el a csapat.

Az est hőse azonban a Russell Gilbrook volt, aki az elejétől a végéig olyan vehemenciával ütötte a bőröket, mintha az élete múlna ezen a koncerten. Pedig akár haknira is vehette volna a dolgot. Sajnos nem volt telt ház. A merch pultjuk sem futhatta ki magát. A hangosítással is akadtak gondok. És mégis, Russel úgy odatette magát, ahogy mások sosem fogják. Még tétmeccsen sem. Mondjuk huszonnégy HD kamerával rögzített jubileumi Blu-ray forgatáson sem. Ez a fajta, mindent bele mentalitás az, ami világszerte alapból hiányzik a negyven alatti zenészgenerációból, de itthon aztán meg végképp nagyítóval kéne keresgélni hasonlót… Gilbrook ugyanúgy példaértékű, mint zenekarbeli társai, akik egytől-egyig példaképei a valódi rockban utazó valódi rockereknek.

A rendes műsoridőt záró „July Morning” után a ráadásban a még mindig libabőrös élményeket okozó „Gypsy” és az elmaradhatatlan „Easy Livin’” párosa tette fel az estre a koronát. Jelentem: a foglalkozás elérte a célját.

A Uriah Heep sokadszor is jött, látott és győzött. Valószínűleg már nincs előttük újabb ötven esztendő. De amíg ezen a színvonalon produkálják magukat a színpadokon, addig minden rockrajongónak alapértelmezetten bérelt helye kell, hogy legyen az összes hazai és környékbeli fellépésükre.

Fotók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum