Csak kapkodjuk a fejünket, hogy kb. szó szerint egymás kezébe adják a világsztárok a kilincset a hegyeshalmi határátkelőnél, vagy a reptéren. Már önmagában az is csoda, hogy bírja ezt a magyar, pénztárcával. Persze parizert holnap is kell venni, de lehet, hogy a magyar bandák koncertjeit idén nyáron kihagyjuk. Ugye kedden megérkeztek a vámpírok, és el is osontak az éjszaka leple alatt, de szerda este, ha már itt hédereltek Budapesten, a Guns bevetette magát a 11-ek szentélyébe, a Népstadionba. Bocs, nekem már ez így marad. Arra a helyre, ahol egy héttel korábban dupláztak a németek.

 Már a koncertre tartva érezhető volt, hogy kétfelé szakad a közönség. Lesznek azok, akiknek mindegy mi történik, ez a buli igen is, jó lesz. Persze ez a rajongás lényege, meg a borsos jegyárak is azt mondatják az emberrel, hogy ennek biza jónak kell lenni. Aztán ott a másik réteg, aki eleget nézte a közelmúltban feltöltött koncertvideókat, és számított rá, hogy bár fényes lesz a kard, de azért erősen csorba is egyúttal. Meg voltam én, aki előző este még Bécsben Bruce Springsteen koncertjén voltam. Erről az estéről lehetne egy másik beszámolót írni, de nem is azért mentem, meg a főszerkesztő azt mondta, hogy más ír Sprigsteen bulijáról. Egy dolgot azért szeretnék most leírni, ami a későbbiekben fontos lehet a Guns értékelésénél. Bruce Springsteen, 73 évesen, olyan 3 órás koncertet adott, hogy az állam még mindig a sógoroknál hever. Tökéletes fizikum, tökéletes éneklés, zenélés, és olyan emberi kisugárzás, amilyet még nem láttam a világot jelentő deszkákon. De pontosítok is: a tökéletes alatt ne azt értse a kedves olvasó, hogy a 73 éves kornak megfelelő állapot. Nem, amit ott láttunk, az TÖKÉLETES volt. Igazából ezt nem is lehet így csinálni, érthetetlen. Biztos, valami UFO a csávó.

Na de ugorjunk akkor térben és időben vissza Budapestre. A Guns n Roses koncertjén vesztettem el a stadion-szüzességem, így nincs viszonyítási alapom arra nézve, hogy a Chilli, vagy épp a Rammstein mennyire szólt jól, avagy sem. A beszámolók, főleg a korábbi koncert kapcsán nem vetítettek jó képet előre. Axl-ék koncertjén nem éreztem, hogy a létesítménnyel különösebb baj lenne megszólalás terén. A fejem nem szakadt le, de a fülemben sem keveredtek össze a hangok a megszólalás miatt, szóval ez nem rontott semmit a szórakozási faktoron.

Az persze, hogy már eleve bő háromórásnak ígért koncertre hogyan készül az ember lelkileg, egy másik kérdés. Ezt a monstre hosszúságot eredendően feleslegesnek érzem. Egyrészt megsüketülsz, másrészt a derekad leszakad, és nagyon jó eséllyel magad alá vizelsz. Ha pedig arra vetemedsz, hogy a mosdót is igénybe veszed a koncert közben, akkor tuti pont a kedvencedről fogsz lemaradni. Szóval van ennek a maratoni bulizásnak árnyoldala is, de a másik aspektus, hogy legalább nem sírsz, hogy keveset kaptál, mert azt bizony nem mondhatjuk.

Na és a koncert: szerencsére tényleg nem elvárásokkal a puttonyomba érkeztem, így csalódás semmiképpen nem ért. Az tény, hogy a kő fanatikusoknak szól ez a turné. Rengeteg olyan dallal a műsor elején, amit csak azok ismernek, akik betéve tudják a discográfiát, de ugye nekik szól egy koncert, olyan ne menjen, főleg ne első sorba, aki csak a dzsungelbe vágyik. Szóval stabil zenélés, extra nagy kunsztok, és mókusvakítás nélkül. Ez alatt értsük, hogy bár monstre a színpad, ettől többet nem ad, szóval nagy kukival, de óvatosan mért látványban játszott a Roses. Slasht volt alkalmam többször látni Budapesten, és ahogy itt is meggyőzött, most sem gondolok rá másként. Az, hogy a Myles Kennedy féle formációnál lefostam a bokámat, amikor GNR nóta következett, na, ez is tény. Ezen a szerda estén ez a katartikus áttörés azonban elmaradt. Igen, el voltak játszva dolgok, jól is szólt, de csak igaza lett azoknak, akik piszkálták az orrukat AXL miatt. Ha nem is rossz az, amit hallottunk, de nem ilyen a jó. És nem, kérem, ne jöjjünk a korral, meg a leszaladgált kilométerekkel. Bruce Dickin sem kispályázik, de hiba nélküli, vagy hogy még extrémebb példát rántsa elő, Hallford is lényegesen meggyőzőbb a Judas Priest élén. De engedtessék meg ide sorolnám Pohl Misit a Lordból. Pedig eskü, nem akarok a közízlés megcáfolója lenni. Ha, és persze ez csak feltételes üzemmód, ez a koncert, meg úgy az egész turné bulijai egy csipetnyivel rövidebbek, amit jobban bír hangban is főhősünk, azt hiszem, nem lenne kevesebb a közönség. És tessék elhinni, hogy elegendő lenne egy masszív, de annál tökösebb kétórás set. Igen, akkor sok dolog kimaradna, de az ilyes jellegű hiányérzet még hozzá tud tenni az élményhez. És ha már élmény, és a kedd esti Springsteen koncertet felhoztam. Bécsben, a két legnagyobb sláger nem volt terítéken, és egy pillanatig sem éreztem, hogy most jól átverték a magyar gyereket.

És hogy mi a summa? Sajnos annyit tudok írni, hogy ok, láttam őket. Sajnos se nem több, se nem kevesebb. Bármikor szívesen kattintok egy korai klipre, valószínűleg sörrel a kezemben fogom is valahol egy buliban üvölteni a Welcome-ot, még az is lehet, hogy a seggem is riszálom, de ez a buli nem volt és nem is lett bakancslista.