Mint a klasszikusokért és a rockzenéért egyformán rajongó ember, nagyon remélem, hogy a címben szereplő két név közül, legalább az egyik ismerősnek cseng a kedves olvasó előtt. Bízom ebben azért is, mert úgy gondolom mindkét esetben rendkívüli tehetséggel megáldott muzsikusról beszélhetünk, akiknek élettörténete, s ezek összekapcsolódása külön-külön is izgalmas téma, bármelyik műfaj megszállottjairól is beszéljünk.

A cikk egyik apropójaként egyébként egy, a közelmúltban újra előhúzott lerágott csont a.k.a. döglött akta leporolása szolgált. Történt ugyanis réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban (azt hiszem 1992-ben), hogy az előző évben megjelent Black albummal kategóriaugrást véghez vivő Metallica zenekar úgy gondolta, összetöri a róluk kialakult kőkemény metal zenekar képét és előrukkolt a Nothing else matters című balladával, amelynek kiegészített és backstage jeleneteket tartalmazó klipjében Lars serényen darts-ozik. Ezzel még nem is lenne baj, de a darts tábla közepén a cikk egyik főszereplője, Kip Winger, a saját nevét viselő hard/rock-aor (igen, a nevükben is kikérem magamnak a haj-metal skatulyát!) csapat basszusgitáros-énekesének képe volt kiragasztva. A mi jó Lars-unk, őt dobálja élénk vigyorgással és „Halj meg Winger!” kiáltással. Tetézte a bajt, hogy a rendkívül „magas színvonalú” és talán éppen ezért kultikussá váló Beavis & Butthead (Surmó és Seggfej – milyen cuki, nem?) MTV sorozat két rajzfilm figurája jól ki is cikizték a jelenetet – és benne Wingert – amivel egyfajta célkeresztet raktak rá. Ez pedig azt jelentette – az egyébként első két albumával több milliós eladási számokat produkáló – bandának, hogy hirtelen „illett” nem szeretni őket, hiszen a Metallica mégicsak tudja, mi a dörgés… 30 év után aztán James-nek eszébe jutott bocsánatot kérni, Lars azonban igazi „Butthead” módra még ennyit sem tett meg. Nos, itt szeretném jelezni, hogy a Metallica nagyon benézte ezt a dolgot.

Jó pár akkori bandát talán valóban pellengérre lehetett volna állítani, miszerint a hajhosszúság nem állt egyenes (vagy göndör) arányban a tehetségükkel, de pont a Wingert?! Azok a srácok egyesével is világszínvonalon játszottak, a főnök pedig nem tehetett róla, hogy irdatlan tehetségéhez még megfelelő kinézet is társult. Szóval James-ék zeneileg csak kottalapozói szinten álltak hozzájuk képest.

(Megjegyzem, az sem egyszerű. Aki próbálta, tudja.)

Kezdjük hát Charles Frederick Kip Wingerrel. Hősünk karrierje és magánélete tele van fordulatokkal, olyannyira, hogy családi háttere alapján akár klasszikus zenész is lehetett volna. Gyermekkorában hamar megfertőzte a muzsika, lévén szülei dzsessz zenészek voltak Nashville-ben. Ott meg mi a fenét csináljon az ember, ahol a levegőben oxigén helyett is zenei hangok vannak?! Balettozni kezd! Persze mikor tesz ilyen őrültséget egy 16 éves srác? Ha meg akar hódítani valakit. A kiválasztott lánynak egyetlen barátja sem akadt, aki eljárt volna vele az edzésre, így Kip vállalta a dolgot. Ebből is láthatjuk, hogy az életben a legfurább történéseknek is van értelme, hősünk ugyanis itt találkozott közelről olyan szerzők zenéjével, mint Csajkovszkij (lásd.: Klasszikusok rockritmusban III.), Debussy és Ravel. Emellett még a mozdulatok is elbűvölték és valószínűleg zsigeri szinten elraktározódhatott benne ez az élmény. Ekkor ismerkedett meg Vaclav Fomics Nyizsinszkij nevével, aki a múlt század első felének legnagyobb hatású balettáncosa és koreográfusa volt. Nem csoda, hogy gyakorlatilag az összes akkori zeneszerzőt „zsebre tette” és valamiféle legújabb kori balett-reneszánsz elindulását idézte elő.

A fentebb említett két francia zeneszerző mellett egy fiatal orosz származású komponistát is teljesen megbabonázta a művészete. Sztravinszkijnak hívták az illetőt.

Igor Fjodorovics Sztravinszkij, a klasszikus zene egyik legextravagánsabb képviselője, 1882-ben született a Szentpétervári kormányzóság területén, a Finn-öböl partján fekvő egyik kisvárosban. Az akkori pezsgő, fővárosi (nem ám Moszkva!) zenei élet hamar magával ragadta a kis Igort, aki egész fiatalon már komoly zongoratudással rendelkezett, annak ellenére, hogy szervezett zeneoktatásban nem vett részt és apja – természetesen – nem támogatta a zenei pályáját, inkább jogi egyetemre küldte. Nem is tehetett volna jobbat, ugyanis ide járt a kor egyik legnagyobb zeneszerzőjének, Nyikolaj Rimszkij-Korszakovnak a fia, akivel hamar összebarátkoztak és persze, hogy Sztravinszkij „bekönyörögte” magát a mesterhez. Ekkor már a 20. évét is betöltötte, de még mindig esze ágában sem volt, hogy beiratkozzon a konzervatóriumba.

Utólag már elmondhatjuk, hogy szinte páratlan a zenetörténet 20.századi fejezetében, hogy valaki valódi tanulmányok nélkül ilyen csillogó karriert fusson be. Másrészről talán ez volt a szerencséje. A konvenciók nem ölték ki zenéjéből az izgalmat és az egyediséget.

Apróbb sikerek után a szerencse is mellé szegődött. A „Tüzijáték” című darabja bemutatóján ott volt Szergej Pavlovics Gyagilev a Cári Orosz Balett igazgatója, akibe szinte villám csapott a zene hatására. Ráérzett, hogy Sztravinszkij muzsikájának frissessége új lendületet adhat a társulatának. És milyen igaza lett!

Sztravinszkij zenéje duzzadt az erőtől és az ötletektől. Zenekari színei pedig, mesterét, Rimszkij-Korszakovot is felülmúlták. A közös munka reménye teljesen felvillanyozta őket és a komponista hozzá is kezdett az újabb alkotásokhoz.

Kevesebb, mint 80 évvel később Winger barátunkra is viszonylag hamar rámosolygott a szerencse, mert előbb csak, mint társszerző próbálkozott (pl. a Kix zenekarnál), ám hamarosan megismerkedett a kor egyik sztár producerével, Beau Hill-lel és későbbi zenésztársával Reb Beach-csel. 1985 hozta meg a jelentős áttörést, amikor is tagja lett Alice Cooper zenekarának, mint basszusgitáros. Emlékszünk? Abban az időben volt a színpadon a Schwarzenegger testében szólózó Kane Roberts is, a horror-császár mellett. Kip itt újabb zenésztársba botlott, a billentyűs/gitáros Paul Taylor-ba. Két év múlva úgy döntött, hogy saját vállalkozásba kezd és Sahara néven bandát alapítanak; Beach, Taylor, Rod Morgenstein dobos zseni és ő.

Alice bácsi azonban azt javasolta, legyen inkább Winger a nevük és mivel ő nem aznap kezdte a pályáját, így hallgattak is rá. Az első Winger éra három zseniális és egyre komolyodó albumot (Winger, 1988; In the heart of the young, 1990; Pull, 1993), valamint jó néhány nagy slágert (Seventeen, Headed for a heartbreak, Can’t get enough stb.) termelt ki, no meg persze nem kevés pénzt.

A grunge hullám azonban mindent elsöpört.

A Winger parkolópályára került, Kip viszont arra használta felszabaduló idejét, hogy szólólemezeket készítsen. Ezek aztán szépen lassan áteveztek a rockból a progresszív és a világzene izgalmas határmezsgyéjére. Ha párhuzamot kellene vonnom, akkor talán Peter Gabrielt vagy Stinget említeném. Ők azok, aki ilyen könnyedén ugrálnak a stílusok között, miközben mindig ízléses, amit csinálnak. A terveiben segítségére volt Cenk Eroglu, a multiinstrumentalista török zenész fenomén. Valószínűleg rajta keresztül (is) szivárgott be egyre több keleti hatás Winger zenéjébe.

Közben kiderült, hogy a rocker Kip sem tűnt el teljesen, csak „aludt” és amilyen hirtelen szívódott fel a banda 1993 után, olyan váratlanul tértek vissza s két remek albumot jelentettek meg egymás után (IV – 2006; Karma – 2009), hogy aztán hat évre újra álomba szenderülhessenek.

Ha ismét visszarepülünk az időben, azt láthatjuk, hogy Sztravinszkij a munkát – Gyagilev javaslatára – más szerzők műveinek áthangszereléseivel kezdi, de 1909-ben megkomponálja az egyik, azóta már emblematikussá vált alkotását, A tűzmadár című balettet. Ha valaki most csóválja a fejét, hogy ezt bizony még sosem hallotta, erős tévedésben is lehet akár, mert a Yes évtizedeken keresztül a darab zenekari-szvit változatának utolsó pár ütemével kezdte koncertjeit, közvetlenül a Siberian Kathru felcsendülése előtt.

A tűzmadár már a párizsi bemutatón 1910-ben óriási siker lett, amelyet a fényes tollazatú mágikus madárról szóló, perzsiából származó orosz mese, nem csak az izgalmas sztorijának köszönhetett, hanem főleg Sztravinszkij elképesztő zenéjének, amely szinte képszerűen láttatja a cselekményt és csodálatos alapot teremtett a gyagilevi, nem kevésbé izgalmas és látványos rendezésnek.

A szerző hírneve egy pillanat alatt végigsöpört Európán és még az olyan zeneszerző „celebeket” is, mint – az egyébként rendkívül visszafogott – Debussy, ámulatba ejtette. Persze Igorunk is szerette a darabot, amelynek ékes bizonysága, hogy kétszer is átdolgozta (1919, 1945), hogy az egyébként mamut létszámú zenekar helyett, költséghatékonyabban is elő lehessen adni, akár a koncerttermekben is, anélkül, hogy a darab elveszítené a varázsát.

A sikert azonban – jól tudjuk – csak sikerrel lehet fenntartani, úgyhogy Sztravinszkij máris még nagyobb fába vágja fejszéjét és amint a vázlatait megmutatta Gyagilevnek, ő is nagyon bizakodó lett. Ekkor azonban a szerző váratlanul félbehagyta a darabot és inkább egy „vásári bábjátékhoz” írt zenét. A Petruskát (1911) leginkább a mi Vitéz Lászlónkhoz lehetne hasonlítani. A Paprika Jancsi kaliberű figura nagyon sok kultúrkörben állandó szereplő. A jó és a gonosz harca, illetve a jó elnyeri jutalmát – Petruska esetében a szépséges balerina kegyét -, nem újdonság a népmesékben. Az ördögöt itt a „Mór” váltja fel, egy esetlenségében is gonosz figura. A darab újdonsága nem is ebben érhető tetten, hanem Sztravinszkij hihetetlen stílusérzékében, amely megpróbál egyensúlyozni a triviális – mondjuk ki: fertelmesen giccses – és a klasszikus zene határmezsgyéjén. Tulajdonképpen az út széléről emel be dallamokat, vagy saját emlékei alapján ötli ki az azokhoz hasonlókat és teszi mindezt zseniális formaérzékkel.

Zenéje úgy van tele disszonanciákkal, mint amikor az ember egy csodás tavaszi napon a kutyagumikat kerülgeti a parkban. Eleinte zavarónak tűnnek, de aztán rájövünk, hogy ez is része a világnak.

Persze a klasszikus zenészek kikérték maguknak a „slágeresedést” és például a Bécsi Filharmonikusok konkrétan fellázadtak az ellen, hogy ők egy ilyen darabban vegyenek részt. Az idő azonban, megint a szerzőt igazolta, ugyanis a Petruska ugyanakkora siker lett, mint A tűzmadár, holott ahhoz képest az új alkotás valójában csak egy háromszereplős kamaradarab. A Petruskát azonban sok mindennek lehet nevezni, de kisstílűnek semmiképpen. A szerző hangszerelési kvalitásai a csúcson vannak, olyannyira, hogy a szereplők látványa nélkül is pontosan tudjuk mi történik a darabban. Halljuk Petruskát nevetni, látjuk a Mórt esetlenül tenni a szépet a megközelíthetetlen balerinának és belecsöppenünk egy igazi orosz vásár kellős közepébe is, ahol szinte a Dolby 5.1-et megelőzve, a színpadi tér különböző pontjairól, különböző zenét hallgathatunk.

Teljesen egyértelmű, hogy Sztravinszkij manapság kőgazdagra keresné magát a filmiparban, éppen ezért érdekes, hogy amikor lett volna rá lehetősége, teljesen elzárkózott különféle lehetőségek elől. Nem volt hajlandó alkalmazottként zenét szerezni. A Disney vállalatot be is akarta perelni, mert felhasználták a zenéjét a Fantasia című alkotásban.

Ettől függetlenül a zeneszerzők újra kalapot emeltek az orosz komponista nagysága előtt és nyíltan beismerték, hogy a 20. század első és második évtizedének fordulóján senki olyan hatással nem volt a zenei életre, mint ez a „Lennon szemüveges”, aprócska ember. (Nem tudom akkoriban mi lehetett a „Lennon szemüveg” neve, elnézést érte!) A zeneszerző hirtelen a művész-elit központjában találja magát (Picasso, Debussy, Cocteau) és mostmár érzi az erőt, ami segítheti abban, hogy azt a bizonyos félbehagyott munkát befejezze. A darab címe „La sacre du Printemps” (Tavaszi áldozat) Egyelőre „csak” annyit kell tudni róla, hogy a zenetörténet legnagyobb botránya kapcsolódik hozzá és olyan szintű változást idézett elő a zene- és táncművészetben, mint pl. Bach megjelenése, Beethoven 9.szimfóniája vagy Wagner Trisztán és Izoldája. Azonban ezt és, hogy miként fonódik össze a közel 100 év különbséggel alkotó szerzők munkássága, a cikk második részében olvashatjátok majd.

Folytatjuk!