– Veszprém Blues Fesztivál, 2023.04.13-16.
Ha most bárki egy rideg, érzelemmentes, objektív beszámolót vár tőlem, az csalódni fog, mert lehetetlen lett volna ezt a négy napot tárgyilagosan végigélni. Ha nem így lenne, nem is lennék igazi blues rajongó. De az vagyok.
Early bird bérlettel mentem a négy napos fesztiválra, ami kb. annyiba került, mintha elmentem volna egyetlen nevesebb – de nem a legnagyobbak közül való – külföldi előadó által jegyzett budapesti koncertre. Az első nap végén azt mondtam, hogy ha erre az egy napra fizettem volna ki a bérlet árát, akkor is megérte volna. De akkor még hátra volt három további nap…
Tudod, amikor sétálsz az épületben, mégy egyik helyszínről a másikra, fel az emeletre, vagy le az alagsorba, vagy épp megállsz a büfépultnál, és szembe jön veled vagy, ott áll melletted egy olyan zenész, akit imádsz, akinek a zenéjéért odavagy – az érzés tényleg megfizethetetlen. Együtt hallgatod a koncertet, együtt támasztjátok a pultot vagy az oszlopot Roberto Lutival, Ripoff Raskolnikovval, Pribojszki Mátyással, Nagy Szabolccsal, Fekete Jenővel, „Sir” Oliver Mallyval. A folyosón Ian Segal tőled kér útbaigazítást a kijárathoz, és majdnem fellöksz a lépcsőn néhány világsztárt, olyanokat, akiknek a nevére bármikor megtelik egy stadion is, mint például Rick Estrin. Kiváló zenészekkel, névről jól ismert sztárokkal és zenekaruk tagjaival, állandó- és vendégénekeseikkel lehetsz egy térben, ahol ők is és te is egy vagy a tömegből, és nem csak a színpadon látod őket. Eszedbe sem jut megbánni, hogy szabit vettél ki, hogy átautóztál egy fél országon, hogy bérletet és szállást kell fizetned, mert itt vagy végre, és itt jó lenni.
És a pillanat, amikor ott állsz a színpad előtt (mert ott a legjobb, ott vagy boldog, ott érzed, hogy most végre pont ott vagy, ahol lenni szeretnél), és tőled karnyújtásnyira ott vannak ők: akik idejöttek, hogy neked örömet okozzanak, hogy ne csak a videómegosztóról láthasd/hallgathasd őket. Őket, akik egész eddigi életüket a zenére, a bluesra tették fel. Ott állsz Matt Schofield előtt, Ian Segal előtt, Big Daddy Wilson és sok-sok kiváló zenész előtt, és úgy érzed, hogy most neked, csakis neked muzsikálnak, és csak miattad utaztak ide. És összenézel Nemes Zolival, vagy Petendi Tomival, és látod a játék örömét a szemükben… És Sugar Blue 10 éves kisfia fél perc után már neked táncol, rád nevet a Hammond és egy Fender erősítő mögül, a te szemedben keresi a megerősítést, és élvezi, hogy tetszik neked a Jacko stílusú ugrabugrálása. Na most maradj objektív, ha tudsz!
Amit mégis megpróbálok objektíven bemutatni, az a helyszín. A fesztiválnak Veszprém adott otthont, az Európa Kulturális Fővárosa Veszprém-Balaton rendezvénysorozat részeként. A fesztivál megrendezésére a Hangvilla nevű rendezvényközpontban került sor, ami kiválóan alkalmas volt a célra. A 80-as években épült, tavaly felújított épület három különböző szintjén – azaz jól elszeparálva egymástól, de egy épületen belül –, három helyszínen zajlottak a koncertek. A három helyszínből kettő nagyterem volt (egy a Hangvilla Nagyterem, és egy tipikus koncertterem, mint pl. az Analóg, vagy mint az A38, ez az Expresszó). A bejárati szinten volt a harmadik helyszín, a Hangvilla Étterem, ahol egy nagy aulában volt a mási kettőnél kisebb színpad kialakítva, felette az emeletek galériáival – rálátást biztosítva a lenti színpadra. A fesztivál alatt megtartott workshopoknak egy kisebb koncertterem adott otthont. A fesztivál kiegészítő helyszíne egy közeli kultúrbisztró, a Papírkutya volt, ahol 1-2 fős akusztik koncertek voltak.
A technika minden helyszínen tökéletes volt. Fotóstársam, aki mellesleg maga is bluesgitáros, egyszerűen csak űrtechnikának minősítette a hangosítást/hangosítást. Alap volt minden színpadon a 8 kontrolláda, a Fender gitárerősítők, a Hammond orgona a Leslie-vel, a basszus erősítő, és természetesen a dobfelszerelés, ami körül csak a színpad felől nyolc mikrofont számoltam meg (ki tudja, lehetett több is). A színpad előtt-mellett-felett elhelyezett hangfalak is a legújabb, legprofesszionálisabb technikát képviselték, ezért a hangzás a terem valamennyi pontján teljesen azonos, tökéletes volt. Az átállások rövidek és zökkenőmentesek voltak, a koncertek közben nem volt szükség látható beavatkozásra.
A koncertek mindennap 16-18 óra körül kezdődtek, és jóval éjfél után fejeződtek be. A legnevesebb előadók két koncertet is adtak, ami jó volt abból a szempontból, hogy ha lemaradt valaki az elsőről, megnézhette a második alkalommal – vagy a nagy kedvencét kétszer is láthatta élőben.
Az első napot rögtön kora délután egy workshoppal kezdtük, innentől viszont a negyedik nap végéig koncertről koncertre, épületszintek között ingázva jártunk. Sajnos a négy nap, és ismétlődő fellépők ellenére is a koncertek felét tudtuk csak megnézni. A 3+1 helyszínen egymást váltó zenészek között nagyon nehéz volt választani, de bárkinek mentünk be a koncertjére, profi előadást kaptunk. Olyan dobosok, billentyűsök, basszusgitárosok biztosították a zenei hátteret, akik egyenként is lejátszották még a csillárokat is a plafonról. A fellépőket nem fogom felsorolni, de a honlapon megtekinthetők: https://veszpremblues.hu/artists/
Ha most ki kellene emelnem 2-3 koncertet a négy napból, nagy bajban lennék, mert annál sokkal több zenekar varázsolt el. Csütörtökön például a program Roberto Luti slidegitáros workshopjával indult, ami függetlenül attól az elhanyagolható ténytől, hogy egyáltalán nem tudok gitározni, mégis élvezetes és lebilincselő volt számomra, laikus számára is. Ugyanez a Roberto Luti később koncerten is bemutatta a zenei tudását Luke Winslow King mellett duóban. A duó másik tagjáról csak annyit, hogy Luti gitárjátékát kísérve az egyik nótában egy lópatkót ütögetett 19-es villáskulccsal! Fotóstársam szerint azért 19-essel, mert a 17-es másképp szólt volna. Ő tudja, ő a zenész…
Számomra a csütörtök nagy szenzációja a Matt Schofield Trio volt. Fotóstársamtól sok szépet és jót hallottam Schofieldről, neki bakancslistás volt ez a koncert, nekem eredetileg egy volt a sok szuper fellépő közül. Aztán elkezdődött a koncert… és akkor jött nekem a Nagy Bumm. Talán már említettem, hogy amikor csak tudok, a színpad előtt állok, mert ott tudok leginkább eggyé válni a zenével, no meg onnan látok mindent és mindenkit: fényeket, hangszereket, zenészeket, arcokat, érzéseket. Most is így történt, közvetlenül a színpad előtt ért a sokk, amit Schofield finom, elegáns, és érzelmekkel teli játéka okozott. Pillanatokon belül rajongó lettem. Matt kiváló zenésztársakkal, Jonny Hendersonnal és Evan Jenkinssel állt színpadra. A koncert csúcspontjaként a deszkákra perdült Schofield rendszeres vendégénekese, Christine Tambakis is, aki Tina Turnert idéző fantasztikus hangjával azonnal elbűvölte a közönséget. Nem volt kérdés, hogy a következő Matt Schofield Trio koncerten is ott akarunk lenni.
A fellépők között volt Ian Segal is, akinek a zenéjét viszont már korábbról is ismertem, ezért kíváncsian vártam az élő koncertet. No itt rögtön három nagy meglepetés is ért. Az természetes, hogy Segal a kitűnő játékával, az egyéniségével és kisugárzásával azonnal rabul ejti a hallgatót, nem meglepetés, mert ha az lenne, az már a negyedik meglepetés lett volna. Szóval az első, hogy a dobos és az orgonista ugyanaz a két zenész volt, akiket már láttunk Matt Schofield mellett is. A második meglepi az volt, amikor Ian a koncert felénél felkonferálta vendégét, aki nem volt más, mint maga Schofield. Innentől elindult nekem az a bizonyos kishajó, olyan zenei élményt kaptam, ami nem lehet elmondani, azt át kell élni. Ott kell állni közvetlenül a színpad előtt, és látni-hallani ennek a két világsztárnak a végtelenül intelligens és lebilincselő játékát. És akkor jött a harmadik meglepetés: Segal felkonferálta következő vendégét is, Christine Tambakist. Azt a Christine Tambakist, akit már Schofield mellett is megcsodálhattunk. Naná, hogy itt is repetáztunk!
Órákon és oldalakon át lehetne sorolni a jobbnál jobb külföldi előadókat, olyanokat, mint Rick Estrin, Sugar Blue, Big Daddy Wilson, és még sokan, de a külföldi fellépők mellett – a teljesség igénye nélkül – feltétlenül beszélni kell a hazai blues ott megjelent képviselőiről is. Már az első nap elbűvölt a Muddy Shoes, akik fergeteges játékukkal ott rögtön a fesztivál elején beletették a lábamba a bugit – ami aztán ott is maradt a fesztivál végéig. Ugyancsak aznap lépett színpadra Ferenczi Gyuri az 1ső Pesti Rackákkal, akik a fesztivál hangulatához igazodva hangszerelésükben a magyar népzenei vonalat pár fokkal eltolták a blues irányába. Pénteken Pribojszki Mátyás a Jumping Matt & his Combo zenekarával mozgatta meg a közönséget. A szombati hazai fellépők közül a Bluestone és a Ripoff Raskolnikov Band koncertjére jutottam el. Ez utóbbi zenekart már sokszor volt szerencsém élőben látni, amikor a környékemen adnak koncertet, mindig ott vagyok. A mostani fellépésük különlegessége Petendi Tamás vendégjátéka volt. Tamással elfogult vagyok, amellett, hogy miskolci ő is, több formációban láttam már, és mindegyikben nagyon tetszett a virtuóz játéka. Most kifejezetten finom, elegáns gitározással egészítette ki a Ripoff Raskolnikov Band amúgy is magával ragadó, egyéni hangzását. Azt kell mondanom, hogy nagyon jót tett ez az új szín a zenekarnak, és a közönség is nagyon értékelte a kibővített formációt. Vasárnap az a hazai zenekar, akiknek a koncertjét nem szerettem volna kihagyni, a Jambalaya volt. Nemes Zoli játékos stílusával most is azonnal magával ragadta a közönséget, és a virtuóz játék mellé kaptunk némi igazi „nemeszolis” humort is.
Sajnos sok jó koncertről, sok színvonalas workshopról, és a koncertek után kezdődő Jam Session-ökről lemaradtunk az átfedések és az idő hiánya miatt, de ezek ellenére is őszinte dicséret minden szervezőnek, technikusnak, háttérmunkásnak. Remélem, jövőre is megrendezik ezt az eseményt, mert akkor ott kell lenni! A címben szereplő „Blues Mennyország” minősítést útitársaink férfitagjától kölcsönöztem, aki a herfli szerelmese, de ennél frappánsabban én sem tudtam volna megfogalmazni, mi is volt ez a négy nap.
Fotók: Kurucz Attila
Videók: Kövy Katalin
