A koncert mottója: „Soha nem mond azt, hogy soha…”

Egy friss Iron Maiden turné mindig eseményszámba megy, de a május végén Ljubjanában elstartolt The Future Past tour még a szokásosnál is nagyobb érdeklődésnek örvend. A turné bejelentése, az-az tavaly október eleje óta ment a találgatás, hogy mi is fog történni a hivatalosan a Senjutsu album turnéjának szánt koncertsorozaton. Ennek az oka, hogy a „friss” Maiden album bemutatása mellett kiderült, hogy a Somewhere In Time album lesz a turné másik főszereplője.

Kicsit menjünk vissza az időben (hogy stílszerűen fogalmazzak), hogy megértsük, miért is ilyen fontos ez a mostani turné, és hogyan jutottunk el idáig. A Senjutsu elkészítésének idején, 2019 tavaszán még biztosan más volt a terv, Bruce később egy interjúban még a teljes album eljátszásának lehetőségét sem zárta ki, de végül a Covid minden tervet felülírt. Az eredeti ötlet az volt, hogy a 2018-ban kezdődött grandiózus Legacy Of The Beast turné utolsó 2020-as köre után megjelenik a Senjutsu, de a Covid 2020-as berobbanása miatt törölték a turnét, majd újra szervezték 2021-re, gondolván, hogy addigra lecseng a dolog, ám nem így lett és az újraszervezett turné is törölve lett. Ekkor már két éve dobozban volt egy friss Iron Maiden anyag, a banda úgy döntött, nem vár tovább és 2021 kora ősszel meg is jelent a 17. Iron Maiden album, a kiváló Senjutsu. A Legacy turné utolsó köre még mindig ott várta a beteljesülését, így gondoltak egy merészet, és a Senjutsu lemez promótálását beépítették a turné utolsó szakaszába. Ez a műsort láthattuk mi is a Groupama Arénában 2022 nyarán. Három dal (a Senjutsu első három dala) hangzott el azon a turnén és egy látványos díszletet került terítékre, valamint egy szamurájos sétáló Eddie-t is kapott a set.

A Legacy lecsengése után már mindenki a nagy bejelentést várta a Senjutsu turnéról, ám ami végül érkezett ezen a címen, az maga a csoda. A turnéplakát már magában nagyon beszédes volt, az előtérben felbukkanó Eddie alakja a Stranger In A Strange Land maxi borítójáról szinte borítékolta, hogy a nóta, amit a rajongók egy része 1986/87-ben hallott utoljára élőben ismét műsorba kerül. Igaz, hogy 1999-ben az Ed Hunter turné során az első négy koncerten elhangzott, de utána kikerült a műsorból. Találgatás tárgya volt a háttérben látható Samurai 5…Cyborgs 5 felírat is, sokan tudni vélték, hogy a Senjutsuról és a Somewhere-ről is 5-5 nóta kerül a programba. Ez végül be is igazolódott, helyes volt a feltételezés.

 Arra a kérdésre, hogy miért pont a Somewhere In Time a másik fő attrakció, és miért pont most, több változat is létezik. A hivatalos verzió az-az, hogy a Bruce és Adrian visszatérése után indult (a sorlemezes turnékat felváltva követő) retro turnék során hanyagolva volt a Somewhere In Time, ami csak azért furcsa, mert 2008-ban a Somewhere Back In Time koncertsorozaton már részlegesen berántották a műsorba azt a kort is. Volt Heaven Can Wait, Wasted Years még a korabeli Cyborg sétáló Eddie-t is reprodukálták, de tény, hogy a látványvilága miatt kaphatott volna egy teljes saját turnét is a dolog. Sajnos annak idején is valamiért hanyagolva volt az a kör és nem jelent meg semmi a ’86-os turnéról. A hivatalos verzió végül valahol megállja a helyét, hiszen a koncertsorozat alap látványa a Somewhere In Time-ra épül, de akkor, hogy jön a képbe ehhez a Senjutsu? Szerintem a két album között kimondatlanul van egy halvány kapocs. A Somewhere borítóján eleve vannak japán utalások, de például 1987-ben a japán turné során Derek Riggs festett egy olyan képet, amin a Cyborg Eddie egy szamuráj robottal küzd meg az összedölni készülő Tokyo toronynál. Van egy másik kapocs is, ami már tényleg csak az én fantazmagóriám: a Somewhere In Time albumot szokás egy Harris/Smith közös albumnak is hívni, mivel ennek jelentős részét (egy dal kivételével) ketten írták meg, ha kicsit sarkítjuk a dolgot, akkor ez a felvetés a Senjutsura is igaz. A lemez nagy részét, de legalábbis a húzó nótákat zeneileg Harris és Smith írta. Azt már végképp zárójelben jegyzem meg, hogy mindkét lemez szeptemberben jelent meg…

Pár nappal ezelőtt aztán Ljubljanában minden kérdésre fény derült, és még inkább felerősítette az érzést mindenkiben, aki tervezte, hogy megnézi a turnét, hogy ezt bizony látni kell, mert lehet, hogy soha többet nem lesz ilyen műsora a Maidennek. Sajnos a Future Past elkerülte hazánkat, így ismét útra kellett kelni, én Prágát választottam, ahol rögtön egymás után két teltházas koncertet is adott a banda. A turné ezen szakaszának előzenekara The Raven Age volt, akik már a Book Of Souls koncertsor, valamint a Leagcy túra első körében is vendégeskedtek. Ezt a pozíciót leginkább annak köszönhetik, hogy a banda egyik gitárosa, George Harris, történetesen Steve fia. Ha még emlékszünk, annak idején Steve első szülött lánya, Lauren és bandája is évekig turnézott a Maidennel. Lauren azóta abbahagyta az aktív zenekarozást, most George-on a sor. A The Raven Age mostanra saját jogán is egyre ismertebb, de modern metáljuk sosem adott volna nekik egy ilyen nagy lehetőséget, minthogy a Maiden előtt játszhassanak tisztességes körülmények között. Elég sok időt kaptak, volt saját színpadi látványuk, egyedül a hangzást nem tolták túl az esetükben, legalábbis a Maidenhez képest jóval szerényebben szólaltak meg. Nem rossz, ami csinálnak, nyomokban még tetszett is pár riff, de a műsoruk felénél már nagyon offoltam volna őket. Tapintható volt a feszültség, mindenki a Maiden show-t várta már, nem véletlenül.

Az UFO legendás Doctor Dockor nótájának felcsendülésekor már minden rajongó tudja, hogy a show elkezdődött, amit után aztán a Vangelis által írt Bladerunner filmzenés intró következett. Anno a Somewhere On Tour alkalmával is ez volt az intró, amit akkor és most is a Caught Somewhere In Time követett. Annak idején 1986-ban ez volt az a dal, ami elindított az Iron Maiden iránti rajongásom útján, így különösen fontos pillanat volt ez számomra. Alapból csoda, hogy ismét műsoron van a dal, de számomra extra tartalommal bír a nóta. A ’86-os koncert kapcsán B. Tóth László, a Poptarisznya című műsorában adta le a számot, ott hallottam először, majd a második alkalommal már fel is vettem. Emlékszem, órákig oda-vissza hallgattam a dalt, annyira tetszett, a mai napig libabőrös vagyok tőle. Akkor esélyem sem volt rá, hogy elmenjek a koncertre (12 éves voltam), röpke 37 évet vártam rá, hogy halljam élőben… Mondhatni, ha már itt vége lett volna a koncertnek, már akkor is elégedetten mentem volna haza, de hol voltunk akkor még a végétől, és mi minden jött még azután…

Például rögtön a Stranger In A Strange Land és vele az első sétáló Eddie a cowboykalapos, nagykabátos cyborg Eddie a Stranger borítóról (vagy inkább a turnéposzterről). Érdekes, hogy a Maiden esetében nem igen van újrahasznosítás. Megtehették volna, hogy a 2008/’09-ben használt cyborg Eddie-t hozzák vissza, ha már anno elkészült, és öltöztetik fel űrsheriffnek, de nem, készíttettek egy újat. Ez vonatkozik a háttérvásznakra is, két nóta kivételével, mindnek új háttere lett. A Stranger is nagy pipa volt számomra, a ’99-es kukázás után nem gondoltam, hogy valaha láthatom élőben. A folytatás aztán már a Senjutsu albumé volt, jött a The Writing On The Wall, amiben szinte biztos voltam, hogy újra műsoron lesz, baromira működik élőben, igazi koncertnóta lett belőle. A folytatásban érkező Days of Future Past is borítékolható volt, már csak a címe miatt is, a név kötelez elv alapján. A Senjutsuról innentől viszont a Hell On Earth-ön kívül, amit szinte biztosra vett mindenki, hogy előveszik, bármi műsorba kerülhetett. Érdekes módon a Legacy turnén előadott címadó és a Stratego is kikerült a programból és helyettük a The Time Machine és a Death of the Celts hangzott el. Az időutazásos témája miatt a Time Machine logikus választás, a keltákról szóló eposz pedig Harris újkori Clansmanjeként szintén helyet követelt magának. A dal kapott egy nagyon egyszerű, de hihetetlenül ízléses és szép látványt is.

Voltak aztán olyan dalok, amik jelenléte a műsorban egyáltalán nem volt indokolt és némileg meglepetést is okozott. Ilyen volt a The Prisoner, ami baromi jól esett. 2014-ben láttam először és utoljára, tök jó volt, hogy leváltotta a kötelezőnek számító The Number/Run To The Hills/Hallowed hármast, mint egyetlen numberes dal a koncerten, de semmi nem indokolta a jelenlétét, ahogy a Can I Play with Madness-ét sem. A Heaven Can Wait esetében ezúttal elmaradt a korábban szokásos színpadra özönléses énekeltetés, helyette ismét előkerült a Cyber Eddie, de már cowboy szerkó nélkül, hogy megküzdjön Bruce-al. Még a Legacy turnén kezdődött kettőjük harca, amit akkor karddal adtak elő, most viszont Eddie sugárfegyverrel érkezett amire Bruce egy hatalmas lézerágyúval válaszolt. Baromi jópofa és profin megcsinált volt a küzdelmük, aminek végül Eddie lett a győztese, amikor egy lövéssel megsemmisítette Bruce fegyverét… Tájékozottabb rajongóknak ismerős lehetett ez a küzdelem, anno a Somewhere turnén is lezajlott hasonló.

Ezután következett az, amit én egészen addig nem hittem el, hogy megtörténhet, amíg a turné első koncertjén meg nem történt, hogy élőben lehet hallani az Alexander The Great nótát. Vagyis nem mondok igazat, az első koncert délutánján, már felkerült egy videó a netre a ljubljanai beállásról, ahol épp ezt a dalt próbálták élőben. Akkor már tudni lehetett, hogy megtörténik a csoda. Nincs igazából normális magyarázat arra, hogy miért kellett 37 évet várni erre a pillanatra, semmi sem indolkolja a Maiden életmű egyik legjobb nótájának nélkülözését. Egy ideig még értettem, annak idején nem akarták betenni a műsorba, bár a Rime helyett simán mehetett volna, utána meg jó sokáig semmi nem indokolta, mindig az aktuális album volt a fő szám. Az ezredforduló után aztán rendre előjött a téma, hogy itt lenne az ideje, a retro körökbe simán befért volna, de csak nem jött. Pedig Bruce is incselkedett vele párszor, amikor Görögországban játszott a banda, rendre feltüzelte a közönséget egy kis refrén énekléssel. A banda egyes tagjai is nyitottak voltak a témára, állítólag Harris volt a dolog kerékkötője. A mostani turné meghirdetésekor ismét előkerült a téma, mondván, most vagy soha, és tényleg, ez volt az utolsó lehetőség rá, hogy színpadra vigyék. Végre megtörtént és azt hiszem, szem maradt szárazon utána, rocktörténelmi pillanat ez, egészen biztos. A Maidennél mindig is volt egy íratlan szabály: amit anno a sorlemezes turnékon nem játszottak, az később sem került elő soha, ezért is volt szinte biztos, hogy az Alexander nem kerül műsorba soha, de ez a szabály most megdőlt, ami azt jelenti, hogy innentől bármi megtörténhet és talán egyszer személyes kedvencem, a Flash Of The Blade is műsorra kerül… Az a különösen durva az egészben, hogy együtt korábban (leszámítva a Splitben lezajlott próbákat) soha nem játszották a dalt, anno a stúdióban sem, hiszen akkor még külön-külön lettek a sávok rögzítve, kvázi újra is kellett tanulni a nótát, ehhez képest úgy tolták, mintha rendszeresen műsoron lenne a dal. A szólók, a verzék, a tempó, minden a helyén volt. Ez vonatkozik amúgy a koncertet nyitó nótára is és a Strangerre is. Mindenféle erőlködés, görcsölés nélkül mentek le azok a számok, amik egyáltalán nem voltak kézben.

Ezek után mondhatni, jöhetett bármi, meg volt véve mindenki kilóra. A Maident mindig is érték vádak a set listek kapcsán, mondván, hogy nem elég bátrak, sokszor mennek biztosra, ami valamilyen szinten igaz is, de ez a műsor most rácáfolt mindenkire. Az előző turnéhoz képest csak 4 (!) dal maradt a műsorban, ami azért elég merész dolog. Persze így is maradt úgymond kötelező elem a repertoárban, mint az új háttérvászonnal, és jelmez nélkül előadott Fear Of The Dark, vagy a The Trooper (szintén jelmez, zászló nélkül), amit én már nagyon kukáznék. Bár, minden alkalommal rádöbbenek, mennyire jól tolja a Maiden, így csak ők tudják, az Adrian és Janick által egyszerre előadott szólót különösen élvezem. A tényleg kihagyhatatlan Iron Maiden című nóta is mindig nagy élmény, főként vizuálisan. Ezúttal a Senjutsu album kísérő képeként felbukkanó szamuráj harcos Eddie fej felfújható, világító szemű verzióját kaptuk meg, amit vizuálisan a Legacy turnéról már ismerős sétáló szamuráj Eddie erősített.

Aki felkészülten érkezett, az tudta, hogy a ráadás is tartogatott még csemegét. A Hell On Earth már a Senjutsu-n is húzónóta volt, biztosra vettem, hogy bekerül a programba. A lerövidített bevezetővel előadott 12 perces monstrum működött is. Vizuálisan is meg lett támogatva, az addig csak a kezdésnél, valamint az Iron Maiden alatt használt pirotechnikát ezúttal szinte az egész nóta alatt üzemeltették – baromi látványosan. A Trooper, valamint a záró Wasted Years mondhatni csak a koronát tette fel az estére.

Hibátlan koncert volt ez, amit a technikai rész is csak erősített, baromi jól, arányosan, erőteljesen szólt a banda, nagyon régen hallottam már őket így megdörrenni. Ahogy néztem az első bulin is így szóltak, valamit, valaki nagyon rendberakott. Új elemként bekerült a háttérvásznak két oldalára, két keskenyebb ledfalcsík is, amin hol az adott nóta klipje, vagy valami legyártott egyéb videó anyag ment, de sok esetben a háttérvászon mozgó meghosszabbításaként funkcionált. Minden ízében végtelenül profi az, amit a Maiden művel már jó ideje, így hatvan fölött (Nicko hetven fölött) nyoma sincs a befásulásnak, fáradtságnak. Elképzelésem sincs, meddig tudják még tolni ezen a szinten, de biztos vagyok benne, hogy még látjuk egymást…

Up The Irons!