Ha az underground Lowland fesztivált nem számítjuk – akiknek igaz, hogy idén már sikerült behúzni a programba egy Vadert, azért még bőven underground státuszban vannak-, akkor jelenleg nincs metal fesztiválja hazánknak… A FEZEN nevezhető az utolsó bástyának e tekintetben, de ugye a fehérvári csemburi sosem volt csak rock vagy metal fesztivál. Viszont jelenleg csak ők kedveskednek valamilyen szinten a rockrajongóknak. Nem tudom megváltozik-e valaha a helyzet, ahogy már korábban is írtam, felnőtt egy új, fiatal generációja a rock rajongóknak, akik már nagyon mennének egy jó kis metal fesztiválra és ha záros időn belül nem honosodik meg egy masszív metal feszt az országban akkor elvándorolnak majd, és ha megtapasztalják a külhoni felhozatalt, félő, hogy nem is nagyon tartanak majd igényt egy hazai rendezvényre…
E tekintetben a FEZEN sem nyugtatott meg eléggé, hiszen a tavalyi csak rock/metal előadóknak helyet adó szabadtéri színpad megszűnt és a nagyszínpad is csak egy napon kedvezett a műfaj kedvelőinek, a maradék nap fémzenéje egy sátorba és a megszokott FEZEN klubba szorult vissza. Ehhez mérten csak a záró szombati nap adta az igazi metal fesztivál hangulatot, a korábbi napokon a hozzám hasonló old school rock arcok fekete bárányként bolyongtak a Halott Pénzre, Azahriah-ra, Majkára és ki tudja még mire bulizó tinédzserek között… Megváltoztak az arányok a korábbi Fezenekhez képest és nem lepődnék meg, ha ez a helyzet még rosszabb lenne legközelebb…
Mindezek ellenére viszont még sosem éreztem ennyire összeszedettnek a Fezent elrendezés, design stb. szempontból, mint most. Sosem volt ilyen szép és profi nagyszínpada a fesztiválnak, mint most, igazi nyugati színvonal minden tekintetben. Nem elhanyagolható tény, hogy messze a legmegfizethetőbb fesztivál a FEZEN, nem szálltak el az árak, mint máshol, remélem ez is így marad!
Na de nézzük, mit is adott a rock/metal rajongóknak a Fehérvári Zenei Napok. Személy szerint csütörtökön kezdtem az ismerkedést az idei felhozatallal. A rock rajongók helyszíne a záró nap kivételével a Fehérvár színpad (illetve a FEZEN klub) volt, ami egy sátorban kapott helyet – komoly fény és hangtechnikával üzemeltetve. Mindjárt az elején a Deák Bill Blues Band tette magasra a lécet, hiszen hiába a puritán színpadi megjelenés Bill alakja, a legendás dalok, amiket évtizedek óta tol mind megkerülhetetlen tényezők a hazai könnyűzenei műfajban, csak a legnagyobb tisztelettel tudok közelíteni a témához én is. Bill sem a régi már, de még mindig megindító, ahogy egy-egy dalt elénekel, remélem még sokáig bírja és sokszor láthatjuk még színpadon! Az utána következő Lord is a nosztalgia útján jár már jó ideje, fanatikus rajongótáborral, kirobbanthatatlan szetlistával. Életem első rock bulija egy Lord koncert volt még 1987-ben, így számomra mindig ez a nosztalgia faktor tartja fenn a lelkesedést a banda iránt, hiszen tényleg ugyanazt kapjuk már jó ideje, ha elmegyünk egy Lord koncertre. Az idő, és az a tény, hogy még mindig tömegek mennek egy-egy Lord koncertre viszont őket igazolja, 45 éve sikeresen üzemeltetni és életben tartani egy bandát nem kis teljesítmény…
Ezzel viszont még közel sem volt vége a nosztalgiának hiszen a Lord után színpadra lépő Totális Metál igaz, hogy egy friss név a piacon, de ennél kevés nosztalgikusabb metal buli nem létezik jelenleg, lévén egykori Pokolgép tagok játszanak Pokolgép dalokat a banda első öt albumáról, sőt még az első lemez előtti kislemezről a Maszk is műsoron van. A sztori sokaknak megvan: tavaly augusztusban tartotta Kalapács Józsi az életműkoncertjét a Budapest Parkban Totális Metál címen, amire összeboronálta a klasszikus Gép korszak minden tagját (kivéve Kukovecz Gabit), kiegészítette a formációt Nagy Dávid gitárossal, aki közel 10 évig volt Pokolgép tag, és persze nem maradhatott ki Józsi nagy cimborája Rudán Joe sem, aki szintén huzamosabb ideig volt Gép frontember. Az egyszeri alkalomnak szánt fellépés persze már akkor sem volt az, érezhető volt, hogy van ennek a fajta nosztalgiázásnak létjogosultsága. Azóta is viszonylagos rendszerességgel elcsíphető a banda itt-ott, utoljára idén áprilisban zúzták meg a Barba Negra nagyszínpadát. Hogy Kukó ennek a felállásnak mennyire örül azt nem tudom, de tény, hogy a jelenlegi Pokolgép hiába játssza kiválóan ezeket a régi dalokat, ennél közelebb senki sem tud kerülni az eredeti Gép érzéshez, talán pont emiatt működik ennyire sikeresen ez a formáció. A Fezenen is borítékolva volt a siker, ezzel a felállással, ezekkel a dalokkal nem lehet tévedni, metal történelem a köbön.
A pénteki nap is a nosztalgia jegyében telt, sőt így végig gondolva számomra az egész fesztivál minden egyes fellépőjével, akiket láttam. Ez valahol jó, de távol is tartja az újabb generációkat, akiknek semmit sem mondanak az olyan nevek, mint példálul a pénteki húzónevek az Ugly Kid Joe vagy a Guano Apes. A sort viszont a Cadaveres búcsú bulijának utolsó pár nótájával kezdtem. Körmiék mindig a klubban szoktak fellépni a fesztiválon, most a záró akkord már a nagysátorban érte őket. Sajnálom, hogy véget ér ebben a formában a dolog, kiváló koncertzenekar a Cada, nyugati hozzáállással, de valahogy sosem sikerült kitörniük a klub közegből pedig megérdemelték volna. Most is lebontották a színpadot, és az eseménynek megfelelően rengeteg egykori tag is tiszteletét tette a műsorban, hogy együtt ünnepeljék a bandát.
Az egykori kaliforniai szörfös banda, az Ugly Kid Joe a ’90-es évek első felének egyik nagy reménysége volt, a bemutatkozó EP-t, rajta a mindent vivő slágerrel az Everything About You-val, valamint az első albumot akkoriban mindenki rommá hallgatta. Beégtek a tudatalattiba az olyan dalok, mint a Neighbor, a Panhandlin’ Prince, a Goddamn Devil és a Cats In The Cradle, ami ráadásul nem is az ő daluk volt. Aztán szép lassan ellaposodott a történet és a ’90-es évek vége felé el is halt. Mivel akkor esély sem volt rá, hogy élőben elcsípjem őket, így belekerültek ők is abba a képzeletbeli kosárba, amin az a felirat áll: na, ezeket sem látom élőben soha. Aztán 2010-ben újjáéledt a banda, jöttek a lemezek, melyek bár nyomokban tartalmaznak jó dalokat, a régi fílinget messze elkerülik, viszont a csapat egyre többet jött át Európába, aminek az lett a vége, hogy a mostani fezenes koncertjük már a harmadik volt kis hazánkban. Na, erre mondják, hogy soha nem mond azt, hogy soha! Ráadásul ezt a három bulit az elmúlt öt évben prezentálták, ami már majdnem olyan, mintha hazajárnának. Nálam mostanra ért be igazán a produkció, ezt a bulit bírtam a legjobban mind közül. Az elsőnél nem tetszett Whitfield Crane erőltetett arcoskodása, a voltos bulit kicsit haknira vették, de a mostani valahogy top koncert lett – pedig turnéstartként akár gyengébben is elsülhetett volna. A koncert elvileg a tavalyi Rad Wings Of Destiny album promója volt, de csak két nótát kaptunk róla, nyitásnak egyből a lemezt is indító That Ain’t Livin-t, valamint a buli közepén a kiváló Dead Friends Play-t. A műsor nagy részét azonban az első két album dalai tették ki, a 16 dalból 6 volt az elsőről, 4 a másodikról, a Motel California-ról semmi. Mi ez, ha nem nosztalgia… Azt azért meg kell említenem, hogy igazán akkor robbant fel a sátor, amikor elővezették a Motörhead klasszikus Ace Of Spades-t. Nagyságrendeket lépett előre a koncert lendülete pedig a közvetlenül előtte elhangzott Goddamn Devil sem egy visszafogott darab. A feltüzelt hallgatóságnak aztán az elmaradhatatlan Everything About You tette be a kiskaput, szem nem maradt szárazon. Whitfield-ék tudatában vannak, hogy ennél feljebb sosem jutnak már a ranglétrán, az a hajó már elment, de talán jobb is ez így, ez a fajta lelazult rockzene kisebb helyen, netán klubban hibátlanul működik – még jó sokáig.
Ami az Ugly-ra igaz, az a Guano Apes esetében hatványozottan helyén való. Volt idő, amikor nagyon ment a szekér, a Lords Of The Boards-tól és az Open Your Eyes-tól volt hangos a világ, aztán a sztori szép lassan elhalványodott és mostanra egy a múltjából kiválóan elvegetáló banda lett belőlük. Bő 10 éve nem adtak ki albumot és a bulik gerince is évtizedek óta ugyanaz. Közel 15 éve láttam őket egy külföldi fesztiválon először, főzenekarként, akkor még díszletekkel, nagy apparátussal járták a világot, aztán 2015-ben, a második találkozásunkkor a Nova Rockon már a délutáni sávban pőrén kiállva, mindenki csak a nagy slágert várta tőlük. Az én lelkesedésem is megkopott, a tavaly decemberi Akváriumos bulit már nem is akartam igazán, pedig Sandra-t mindig is az egyik legenegikusabb női előadónak tartottam. Most is megtett mindent annak érdekében, hogy jól szórakozzunk. Sosem volt az a kosztümös előadó, de nőként a kinyúlt, bő pulóvert (30 fokban) a hasi tasival megbolondítva kiállást még így sem értettem… A végére már a közönség idegeivel is játszottak, hiszen érezhetően már mindenki a Lords-os nótát várta, ám csak nem jött. Volt ráadás ráadása, instrumentális időhúzás miközben Sandra elvonult az öltözőbe pizzát enni…, és amikor végül megjött a nóta annak is a felét a közönséggel énekeltették el… Hangra ugyanazt a műsort tolták le, mint az Akváriumban, így, aki csak az egyiken tudott részt venni ne búslakodjon, nem maradt le semmiről.
A fesztivál eklektikusságára tipikus példa a zárónap sátras programja, ahol a veterán New York-i hardcore banda a Cro-Mags nyitotta a programot, de kettővel később már a Kozmix, majd a Village People végül még Korda Gyuri bácsi is megfordult ugyanazon a színpadon… A Harley Flanagan vezette négyes fogat tisztességgel elvégezte a dolgát, volt is rá értő közönség, de láthatóan ez nem az ő közegük és napjuk volt. Egy klubban ez szintekkel nagyobbat ütött volna, de ettől függetlenül jó volt látni őket, Harley meg egy ikonikus figura, már a kinézete miatt is, full HC fazon. A zárónap aztán végre elhozta a friss levegőt a rockereknek, kiszabadulhattunk, irány a nagyszínpad. A délutáni hőségre meg is érkezett egy kis eső, aminek a Fish örült a legjobban, hisz megtelt a sátor a koncertjük alatt, majd jött egy teljes szivárvány és a hűvös levegő, tökéletes metal nap. Ennél már csak akkor lett volna tökéletesebb, ha az eredeti terv szerint alakul a program, ugyanis eredendően a Totális Metál nyitotta volna a szombati nagyszínpadot, de végül nem jött össze a dolog és két nappal korábbra került az ős Pokolgép műsor. Pedig biztos vagyok benne, hogy a Hammerfall-os srácok is előkerültek volna egy kis Hol van a szóra… Ez egy elpuskázott lehetőség volt, a buli felénél Joacim kapott is egy Pokolgép pólót a közönségből, volt is nagy ováció amikor felmutatta. Na, de ne menjünk ennyire előre hiszen a Totális Metál helyett a Depressiónak örülhettek a rockerek. Kövezzetek meg, de én valahogy sosem tudtam megkedvelni a Depit. Vannak/voltak jobb pillanataik, de nekem valami nagyon hiányzik a produkcióból, ami berobbantja a bulit. Meggyőződésem, hogy egy banda élőben olyan, amilyen a frontembere, Halász Feri pedig nem egy David Lee Roth, hogy egy ilyen szélsőséges példával demonstráljam a Depi hiányosságait. Értem, hogy gitárral a kézben nem egyszerű énekelni stb., de ismerünk azért ellenpéldákat – azt hiszem. Viszont, hogy tovább fokozzam a dolgot, szerintem ez a koncert magukhoz képest sem volt emlékezetes, valahogy olyan laposra sikeredett az egész. Láttam már jobbat is tőlük. Mentségükre legyen mondva, hogy szerintem a nagyszínpad halk volt, jól szólt, de mindenki jóval halkabb volt, mint kellett volna, én még bírtam volna bőven a hangerőt, de az is lehet, hogy én vagyok már félig süket a sok koncert miatt…
A Hammerfall-ról őszintén szólva nem sokat lehet írni, egyszerűen a megtestesült metal buli, ami mindig, minden közegben működik. Tele vannak metal himnuszokkal, igazi true arcok, működik mögöttük a gépezet, csalódás kizárva. Így volt ez a Fezenen is és így volt közel egy éve a Papp Laciban is – szintén a Helloween elé ékelődve. Mondhatni megismétlődött az akkori metal buli, szinte ugyanaz a műsor, ugyanaz a díszlet, a banda kiállása, minden. Talán csak ezt tudom felhozni negatívumként, az állandóságot, Joacim csillagos mellényét, (ami tök fasza) például már közel 10 éve nézegetem… Ettől függetlenül minden alkalommal jól szórakoztatnak. Még sok ilyet!
A fesztivál záró nagy dobása maradt már csak hátra, a 2016-ban újjászerveződött Helloween. Velük kapcsolatban azért némileg biztonsági pályán mozgott a Fezen, hiszen a Covid előtt már egyszer tarolt ez a felállás Fehérváron, ugyanakkor némi kockázati faktor is volt a buliban – lévén, hogy közel egy évvel korábban önállóan is jártak már nálunk, pont a Hammerfall-al közösen. A placcot megtöltő embertömeg viszont azt bizonyította, hogy a rajongókat ez a tény cseppet sem zavarta, sőt a koncert végére a Helloween logós labdákkal és a konfettiesővel kísért I Want Out-ra igazi népünnepély alakult ki. Érdekes formáció lett ez a mostani Helloween, aminek Kai Hansen és Kiske visszarendeződésével már három énekese van. Ez egyrészt előny hiszen megoszlanak a feladatok, kevésbé fárasztó a tagoknak egy-egy koncert, de gitár fronton is van lehetőség lazábbra venni a zenélést bizonyos pillanatokban, hiszen Kai hozta a gitárját is a hangja mellé. Másrészt komoly feladat lehet úgy összerakni a műsort, hogy abból ne legyen vita. Ezen a téren Andi Deris a legnagyobb vesztes, hiszen az általa fémjelzett korszak (16 sorlemezből 10-en énekel…) szinte alig jelenik meg a műsorban, viszont így is sokat van színpadon, mivel több dalt is megosztva énekel Kiskével. Egyértelműen ő hozta a legnagyobb áldozatot a formáció érdekében. A helyzet nagy nyertesei viszont az ős-Helloween rajongók, akik amellett, hogy a műsor jelentős részét kitevő Keeper albumok nótáinak élvezetében dúskálhatnak, Kai énekével elővezetve a kultikus Walls Of Jericho album dalait is végig-tombolhatják. A medley résszel együtt ezen a koncerten konkrétan hat dal lett megidézve az első albumról, ami több, mint amire bárki is vágyhatott az elmúlt 30-40 évben. Persze ez sem újdonság, így van ez 2016 óta, de minden alaklommal megkönnyezem ezeket a dalokat, nagyon komoly időutazás ez, kedvenc Helloween nótám, a How Many Tears folyamatos műsoron tartásáért meg külön piros pont jár. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy ezeknél a daloknál érzek némi lanyhulást a közönség részéről, ezek aztán tényleg ősnóták, még a Keeper lemezeket ismerők között is sokan vannak, akiknek nem sokat mond a Gorgar, vagy a Metal Invaders. Ez már tényleg a true kategória. A Deris korszakban csatasorba álló rajongók meg eleve nem tudnak mit kezdeni a Kai érával szerintem – tisztelet a kivételnek. Koca Helloween-esből is akadt rendesen a bulin. Fültanúja voltam egy beszélgetésnek melyben először próbálták kitalálni, hogy melyik lehet Kiske, majd a Perfect Gentleman nótánál valaki bemondta, hogy menjenek ezek már az újabb nóták lesznek csak… A Gentleman csak közel 30 éves az utána érkező Keeper/I Want out meghát, na… Láttam is visszaszivárogni a csapatot a vége felé, talán valami derengett nekik, és ezek full (nem fiatal) rocker arcok voltak. De olyannal is találkoztam, aki végig tombolta a Hammerfall bulit majd elment sörözni mert a Helloweent nem ismerte… Kíváncsian várom hová fejlődik az a Helloween gépezet, sok lehetőség van benne – a rengeteg kreatív zenész miatt. Ősrajongóként nyilván a Skyfall vonalat erőltetném, de Deris miatt ez biztos nem az egyetlen járható út.
Jövőre újra FEZEN, remélhetően (nem csak a nosztalgia jegyében) még több metal bandával és sokkal több metal rajongóval. Stay True!
https://www.facebook.com/FEZENFesztival
Fotók: Polgár Péter
