2023. július 16-án tizennyolcadik koncertjét adta kis hazánkban a Deep Purple. Az Unleashed In Europe címen futó turnét kivételesen nem vezette fel egy új dalokból álló új stúdióalbum. Az indok csupán csak az öröm, hogy végre túl vannak, túl vagyunk a karantén időszak bezártságán, újra lehet normálisan koncertezni. Ennek ellenére mégsem maradtunk az arénakoncertre izgalom és újdonság nélkül, hiszen huszonnyolc év kiváló szolgálat után Steve Morse gitáros kilépett az együttesből. Akinek helyét egykori helyettese, Simon McBride vette át, aki ezzel a patinás brit rockcsapat ötödik szólógitárosa lett a sorban.

A Deep Purple előző nyolc formációjából korábban négy járt hazánkban. Az örök favoritnak számító Mark II, valamint a Joe Lynn Turner fémjelezte MK V, a Steve Morse belépésével kialakult MK VII és a Don Airey érkezése után jó időre megszilárdult MK VIII. Ezeknek a Deep Purple felállásoknak közös tulajdonsága, hogy többször is felléptek Magyarországon és mindegyik, mindig nagy sikert aratott. Tehát a gyakorlat már eddig is sokszorosan rácáfolt a múltban rekedt örök elégedetlenkedőkre. Mert míg van egy csőlátású, de annál hangosabban hangoskodó rajongói réteg, mely mindig, mindenhol örökösen csak a kilépett, kirúgott, sőt elhunyt zenekari tagokat kérné számon a jelenkor koncertjein, addig azok, akik hajlandók voltak felállni a fotelből és időt, pénzt, energiát áldozni az élő rockzenére, minden alkalommal elégedetten távoztak, hosszasan és hangosan ünnepelve kedvenceiket. Ian Paice-ék még az Operházban is kirobbanó sikert arattak, pedig egy sznobokkal, prominensekkel és celebekkel feltöltött zártkörű rendezvény mindig vékony jég, ahol bármi megtörténhet. De a Deep Purple aktuális legénysége még ott is simán csatát nyert.

The Mark IX Deep Purple

Steve Morse távozása után Simon McBride meghívása a zenekarba legalább annyira logikus és magától értetődő dolog volt, mint anno a Jon Lord – Don Airey váltás esetében. McBride ugyanis a 2022-ben indult állandó helyettesítés előtt is játszott már együtt Gillan-nel és a Don Airey Band-del, mely előadásokról hivatalos hanghordozók is készültek, így utólag is bárki meggyőződhet róla, hogy Simon, a relatíve fiatal kora ellenére is nagyon ott van a szeren. Ráadásul a Deep Purple koncertműsorának évek óta becsontosodott vázát is jól ismeri. A két-három cseredalt pedig a kisujjából is kirázza, a háta mögé tett gitárral, félkézzel, becsukott szemmel, közben Gary Moore riffeken elmélkedve…

Továbbá Simon McBride van annyira intelligens, hogy meg sem próbál elődei bőrébe bújni, vagy a négy korábbi szólógitáros másolata lenni. Eme hiábavalóságok helyett inkább egy teljesen egyedi arculatot hozott a bandába. Egy olyan képzett és magabiztos muzsikusét, aki saját fazonnal, gitárstílussal és gitár sound-dal rendelkezik. Aki saját jogon és saját ötletekkel száll be az örökzöldeket feldíszítő improvizációkba, dzsemmelésekbe, önálló vagy páros szóló-blokkokba.

McBride azért is volt jó választás, mert tényleg nagyon érzi azt a régisulis brit hard rock gitározást, amit a Deep Purple utolsó hat-nyolc turnéjának műsora, tehát a MK II sikerdalainak autentikus megszólaltatása megkíván. Minden elismerésem Steve Morse-é, akit tényleg nagyon megszerettem az évek alatt, míg a vele készült albumokat rongyosra hallgattam, illetve az ez előtti Mark VIII Deep Purple felállást is sokszor láttam, -egyszer még dolgozhattam is nekik,- és mindi g élményszámba ment a gitározása és a színpadi jelenléte. Így hát egyik szemem sír, hogy nem lesz több Morse improvizáció, Contact Lost vagy The Well-Dressed Guitar. A másik viszont nevet, mert a Mark IX formáció koncertműsora jóval kevesebb country elemet és amerikai jellegű gitárhős frazírt, gitártekerést tartalmaz, mint az előtte lévő két felállás programjai. Amikkel persze önmagukban semmi baj nincs, de az 1969 és 1972 között született slágerek nem feltétlen igénylik az ilyesmiket…

Unleashed in Europe

A Deep Purple műsora ezúttal is csodálatos volt. Persze egy erős hetvenesekből álló csapatról van szó, tehát leginkább az élvezhette a koncertjüket, aki reális elvárásokkal érkezett a Papp László Budapest Sportarénába. Nem érdemes csodára várni. Ian Gillan sosem fogja már úgy elénekelni a Child In Time című klasszikust, mint a hőskorban. Ha egyáltalán még bevállalja még egyszer ebben az életben, ami nem valószínű. Sztrókja után Ian Paice is kimértebben játszik, beosztva az erejét. Egy ideje már dobszóló sincs a programban. Ami viszont van, azzal nagyon is jól gazdálkodnak. A ritmusszekció továbbra is végig feszes, és ha kellett kőkemény alapot nyújtott. A Roger Glover – Gillan – McBride frontvonal rendesen belakta a színpadot. A jó öreg Roger kifejezetten jókedvűen, mosolygósan, élvezettel játszott. A két szólista Simon és Don Airey pedig hozták a hőskorszakbeli Deep Purple improvizatív, játékos vonulatát, a hozzátartozó zenei és előadásbeli gegekkel együtt.

Ezért aztán mégsem válnak unalmassá az elvben unalomig ismételt klasszikusok, akárcsak a Manfred Mann’s Earth Band koncertjein, mert mindig történik valami, ami érdekes, ami poénos, ami egyedivé teszi az aznap esti előadást. Az új, illetve váltódalok közül egyértelműen a No Need To Shout számított érdekes újdonságnak. Ugyanis a Whoosh! című, ezidáig utolsó, sajátdalos Deep Purple stúdiólemezről most először hallhatta élőben a magyar közönség ezt a kitűnő szerzeményt. Ráadásul vérprofi módon, okosan adagolva, a koncertet nyitó Prokofiev dallamokat követő négydalos blokk részeként. Három betonbiztos alapmű közé illesztve.

Anya tortája

Az estet a Mother’s Cake nevezetű osztrák banda nyitotta, akik nagy lelkesedéssel adták elő a ’60-as, ’70-es évek pszichedelikus rockjából valamint a későbbi időszakok agyasabb, kattantabb, zúzósabb műfajaiból táplálkozó dalaikat. A srácok műsorában sok mindent felfedezhetett magának az egyszeri zenerajongó. A Doors és a Hawkwind rockosabb, valamint a Led Zeppelin borultabb pillanatait. A korai Kraan hangsúlyosan lüktető basszusgitárjával támadó progresszivitását. Az első három-négy RHCP funkból táplálkozó őrületét. A Prong, a Primus, a Voivod vagy a Leukémia furcsa akkordjait, töredezett, szaggatott ütemeit. A RATM előtörő dühös indulatait. De az utolsóként elhangzó Toxic Brother tébolyult monoton részei bizony még az Art Of Ego korszakos Slogan együttest is eszembe juttatta, bár azt a szintet azért nem tudták elérni, mint anno a Wallachy testvérek csapata.

A Mother’s Cake műsora bár eredetiséget nyomokban sem tartalmazott, idővel magával ragadta az Aréna első részén gyülekező ifjabb és öregebb rockereket is. Volt tapsolás, ünneplés, közönségénekeltetés. A Purple közönsége meghálálta a srácok lelkesedését. Udvariasan, bátorítólag, de a publikum partner volt a buliban. Nagyjából, mikor úgy alakul, hogy a haverod gyerekének kell szurkolni egy iskolai rendezvényen.

Mégis, az előzenekar egész ideje alatt az járt a fejemben, mint anno 1992 májusában, mikor a Guns N’ Roses műsorára várakozva hallgattam a Faith No More dalait, vagyis, hogy mi szükség van egy ilyen legenda előtt support bandekre? Bemelegíteni a közönséget? Marhaság, a Highway Star első perce elég, hogy a hangulat a tetőfokára hágjon. Pénzért? Az sem túl életszerű, az ekkorára nőtt produkciók jóval nagyobb tétekben játszanak. Persze lehet, hogy egy turnémenedzser vagy helyi szervező lehajol az aprópénzért is, de a főzenekart illetően a dolog nem oszt és nem szoroz. Más a magyar piac, tízmilliós lakossággal és tizenötmilliós magyar ajkú közönséggel, és megint más az angolszász piac. Tehát, mikor Slash és az akkor újonc Gilby Clarke a húrok közé csapott és elindult a Nightrain, az nagyjából húsz másodperc alatt az egekbe repítette a hangulatot, zárójelbe téve a Faith No More és a Soundgarden addigi erőfeszítéseit. Valami egészen hasonló történt ezúttal is, mikor a Rómeó és Júlia intró alatt Roger Glover és Simon McBride besétáltak a színpadra…

Anya 

Mivel a Deep Purple koncertműsora sok-sok éve ugyanarra, ugyanazokra az MK II slágerekből álló füzérre épül, aki az ezredfordulót követően többször volt már Deep Purple koncerten, szinte magától is tudta már a dalokat. Már csak azért is, mert Gillanék még a sorrenden sem szoktak változtatni.

Tehát van a jól bevált, szünetek nélkül, egyben előadott nyitóblokk, melybe be szoktak szőni egy új dalt. Majd a már valóban koncertszerűen előadott további klasszikusok között mindig elsütnek még egy-két ritkábban játszott érdekességet, valamint további érdekes-vicces zenei idézetekkel teleszórt billentyű- és gitárszólókat, improvizációkat. Highway Star, Pictures Of Home, Into The Fire, Lazy, Perfect Strangers, Space Truckin’, Smoke On The Water, majd a ráadásban elővezetett Hush és Black Night. Ez a kilenc dal minden újkori DP koncert váza, ebben a sorrendben. És ettől halálosan boldog a közönség. Mert a koncerteket látogatók többsége ezt akarja hallani. Ötödszörre, tizedszerre, húszadszorra is.

Eme programot az utóbbi időben fixen kiegészíti még a When A Blind Man Cries című kislemezdal, valamint a modernkori Purple talán legnagyobb klasszikusa, az Uncommon Man. Előbbit a mindenkori törzsanyaghoz hasonló ováció fogadta. De az Uncommon Man esetében már kiütközött a baj. Az ember naivan azt gondolná, hogy a küzdőtéren, az első öt-tíz sorban azért már többségében mégiscsak olyanok foglalnak helyet, akik képben vannak a Deep Purple életművel, ha mást nem, legalább a sorlemezeket azért ismerik. De nem. Sajnos sokáig nem fogom tudni elfelejteni azt a sok érdektelen, fogalmatlan, látványosan unatkozó arcot. Pedig utóbbi nóta is megvan már tíz éves. Pedig Jon Lord emlékére írták és Gillan ezen az estén is az ő emlékének ajánlotta…

Még megdöbbentőbb volt az Anya alatti relatív csend és a többi kompozícióhoz képest minimális taps és csápolás. Pedig a 2022-es újraindulás előtt 1995-ben játszották utoljára. Pedig Mark II dal, a klasszikus felállással, Blackmore társszerzőségével. Pedig ráadásul még magyar vonatkozása is van. De hiába minden, pusztába kiáltott szó. Mert az átlag rockrajongó mindösszesen öt Deep Purple lemezt ismer (Deep Purple In Rock, Fireball, Machine Head, Made In Japan, Perfect Strangers) és nem is kíváncsi többre. Külföldön talán egy fokkal jobb a helyzet, de azért mindenütt megvannak azok az egyértelmű korlátok, mellyel a publikum kijelöli, hogy mik a kötelező darabok, hogy meddig mehet el a világsztár csapat a műsorszerkesztéssel. 

Így aztán nem csak a színpadi átlagéletkorral magyarázható, hogy sok éve változatlan a setlista javarésze. Hanem bizony Gillanék óvatossága is érthető, sőt értékelhető. Ugyanis ha valakit öt-tíz-húsz Deep Purple koncert sem indít arra, hogy figyelmesen végighallgassa a brit banda ötvenöt éves pályafutása alatt készült összes, -jelenleg éppen huszonkét stúdióalbumot,- az már nem is fogja. Mivel pedig ők vannak többségben a Deep Purple koncertek közönségében, marad hát a közismert dalok felturbózása. Valamint a nóták között elővezetett, néhol már jazz rockba zajlók szólók, improvizációk általi színesítés, és persze a lehető legváltozatosabb zenei idézetek becsempészése a saját dallamok közé.

Itt és ezzel ér körbe a történet. Hiszen Simon McBride karakteres fazonja és színpadi jelenléte már önmagában is garancia arra, hogy még a legismertebb slágerekben is lesz mire figyelni a színpadon. De aztán, amit Don Aireyvel váltásban és párban is művelnek szólistaként a színpadon, az tényleg az előadóművészet magasiskolája. Ezért aztán azok is megtalálják a számításukat, akik a kevésbé ismert albumokat is ismerik, valamint a pályatársak életműveit is szeretik.

A Deep Purple egy etalon, egy valódi legenda. Megtiszteltetés volt egy levegőt szívni velük. Remélem, sokszor láthatjuk még a fiúkat a színpadon! Remélem, hamarosan a hifikben pörgethetjük az Unleashed turné valamelyik állomásán rögzített koncertlemezt! Remélem, hamar elkészülnek az új stúdióalbummal is!

Fotók: Dávid Zsolt

Videó: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum