Tizenegyedik koncertjét adta hazánkban a basildoni gyökerű angol együttes. Mely annak ellenére is az eddigi legnagyobb magyarországi fellépésük volt, hogy anno ’88-ban simán dupláztak a BS-ben és a Puskás Stadionban is koncerteztek már 2009-ben. A minden korábbinál nagyobb közönség, illetve a szűnni nem akaró rajongás nem csoda, hiszen Martinék eddig mindig, mindenkor, minden kor minden trendjére és meghatározó irányzatára jól tudtak reagálni. Úgy maradtak állócsillagok, hogy közben azért folyamatosan változtak is. Ügyesen alkalmazkodva a környezethez, de megtartva a kívülállás érzetét, egyben reflektálva is a korszellemre. Nem volt ez másképp idén, a Puskás Arénában és a Memento Mori turné többi állomásán sem.
Sorozatunk első része az előzményeket veszi sorra.
Soha nem volt még ekkora szünet két Depeche Mode stúdióalbum, miként két turné között sem. Nem volt elég a Covid és az annak ürügyén hozott intézkedések gátló ereje, 2022-ben Andy Fletcher halálával a csapaton belül is egy merőben új helyzet alakult ki. Onnantól fogva már Fletch, a fő szervező, az összekötő, békítő és közvetítő jó barát nélkül kell e világban boldogulniuk az ideiglenesen még maradóknak.
New Life
A Depeche Mode története 1980-ban indult, amikor is az addig Composition of Sounds néven játszó együttes radikális változáson ment át. Az átkeresztelés mellett jó időre száműzték a hagyományos hangszereket, így az addigi basszusgitáros Andy Fletcher, a gitáros-énekes, Vince Clarke és a billentyűs-gitáros, Martin Gore egyaránt szintetizátorra váltottak, miközben Dave Gahan énekes lett az egyedüli frontember. Bár Clarke a színpadon a háttérbe vonult, továbbra is biztos kézzel tartotta kézben a csapat dolgait. Mivel az addigi repertoárt kukázták, Vince hamar megírta még az új műsor oroszlánrészét is. A szervezés mellett pedig szinte egymaga játszotta fel bemutatkozó album és a korai kislemezek zenei alapjait. Majd miután sínre tette a bandát, kilépett…
1981-ben a Depeche Mode hasonló dilemma előtt állt, mint annakidején a Pink Floyd. Vajon hogyan tovább, ha a sikeres debütáló LP megjelenése után nem sokkal elveszítik egyik tagjukat, ráadásul éppen a fő dalszerzőjüket? Mint anno Waters-ék, a Mode maradék legénysége is megrázta, majd újraszervezte magát. Dave maradt a mikrofonnál és a frontemberségnél. Vincent feladatait pedig szétosztották. Andy-é lett a szervezés. Martin lépett elő fő dalszerzővé. Daniel Miller, a kiadójuk tulajdonosa pedig a legújabb szintetizátort programozta a stúdióban. Lévén, hogy a méregdrága monstrum annyira új és bonyolult volt, hogy szinte egyszerre próbálták megtanulni a használatát a telefonkönyv vastagságú ismertetőből. A koncerteken pedig az újsághirdetés útján toborzott Alan Wilder állt az egyik billentyűzet mögé, egyelőre csak kisegítő turnézenészként.
Master and Servant
Martin egyre sötétebb, elvontabb, elborultabb dalvázlatait egy darabig jól ellensúlyozták az időközben teljes jogú taggá avanzsált Alan kifogyhatatlan ötletei, a legkülönfélébb hangokból, jellemzően hétköznapi zajokból kialakított mintavételezős hangszerelési bravúrjai. Valamint az a néhány kiadásra is került Wilder szerzemény, társ-szerzemény másfajta szemlélete és szövegvilága is jelentősen árnyalta az összképet, kifejezetten jót téve a korai kis- és nagylemezeknek.
A teljességre sosem jutott törékeny egyensúly azonban végkép felborult, mikor Gore felfedezte a berlini éjszakai élet dekadenciáját. Miután a szexklubokat látogatva átlépett egy rakat társadalmi konvención és elkezdte bepótolni a kamaszkorában kimaradt züllést, részegeskedést és szabados nemi életet, a dalszövegei is követték a változást. Egyre több Martin Gore kompozíció szólt különféle perverziókról, valamint az erkölcsi határok feszegetésével együtt járó lelkiismereti- és hitkérdések elnyomásáról, illetve kimagyarázásáról. Ami azzal együtt is a közönség egy részének megváltozását okozta, hogy Vince Clarke a homoszexuális közönség egyik ikonjaként már a kezdet kezdetén is kétértelműen egyértelmű csacskaságokat írt a kiváló zenei ötletei szövegéül.
Miközben tehát Martin ténykedése egyre inkább elburjánzott, idővel már senki másnak nem hagyva teret a dalszerzésre, addig Alan a stúdióban vált egyfajta helyi mindenhatóvá. Egy kicsit úgy rakva helyre társa dalkezdeményeit, mint Karl Bartos is a maga helyén, a Kraftwerk hőskorában. Vagy a bakancsos Edda zenészei a Slamo gitárakkordjaira építkező hangszerelést. Andy Fletcher pedig egyre inkább kiszorult a zenélésből, viszont a szervezés mellett alaposan belevetette magát a promócióba is. Interjúkat adott, talkshow-kba járt, fotózásokat intézett, valamint a csapat üzleti és jogi ügyeit kezelte. Sőt, idővel kiadót alapított és a turnék közti szünetekben DJ-ként is járta a világot, Depeche Mode remixekkel tartva köztudatban az egyre inkább terebélyesedő életművet.
Mivel a felszerelés és hangszerelés is egyre jobban terebélyesedett, külsős producerek és hangmérnökök bevonása is szükségessé vált. Néhány évig a fémeké volt a főszerep. Majd, miután a Kraftwerk és az Einstürzende Neubauten hatására kimerítették az összes indusztriális és mintavételezős ötletüket -amibe a sínek, vaskapuk és egyebek kalapálásától a gépkocsi gyújtáshangjának rögzítéséig minden is belefért-, a szekvenszerek és a szintetizátorok mellé lassan, de biztosan kezdtek visszatérni az egyéb, hagyományosabb hangszerek is. Előbb csak a stúdiókban, de aztán a színpadon is újra megjelent a gitár, különféle billentyűs- és fúvós hangszerek, köztük gyerekjátékok is, valamint a dob, illetve sokféle ütőshangszer is. A tematika pedig kibővült és egyre több drogos szleng és utalás került a dalszövegekbe. Nem csak magáról a szerhasználatról, hanem a függőség mibenlétéről és a valóság előli menekülésről is.
Hosszabb távon Martin fő instrumentuma egyértelműen az elektromos gitár lett, mivel pedig szólóban is énekel, egyfajta másod-frontemberré vált az évek során. Andy pedig egy ideig még indítgatott szekvenciákat, kíséreteket és hangmintákat, de egyre inkább haladt a színpadon ácsorgó, örülő, tapsoló, tapsoltató nem hangszeres szerepkör felé. Még mindig viták tárgya, hogy vajon mikortól szűnt meg teljesen zenélni, de a Depeche Mode Schuster Lórijaként élete végéig fix helye volt a koncerteken, a közönség szeretetétől körülölelve.
A Vince távozása utáni albumok szinte mindegyike komoly művészi előrelépést hozott, még ha egyiknek, másiknak vitatható is a kohéziója. Vagy nehezen összeegyeztethető a néhol egymásnak is ellentmondó, különféle témákról szóló szövegei összessége. A munkásmozgalmi jellegű, társadalomkritikus daloktól a testi szerelemig, a média cinikus kigúnyolásától a mindenütt jelenlévő halál misztériumáig sokféle üzenet érkezett tőlük, elsősorban Martin tollából, de elég egyenetlen színvonalon. Melyeket viszont szinte csak a rá jellemző borongós hangulat és sötét tónusú mélabú fogott össze, nem pedig egy kiérlelt világlátás vagy egységes és egyértelmű eszmerendszer.
A Broken Frame, a Construction Time Again, az amerikai piacra szánt People Are People, a Some Grat Reward, a Black Celebration és a Music For The Masses nagylemezek dalai egyre nagyobb sikereket arattak világszerte. Lassan, de biztosan szupersztár státuszba emelve a bandát. Csak utóbbi esetében lehetett érezni komolyabb megtorpanást az előző albumhoz képest a szerzemények terén, de azokat is megmentette a temérdek új ötlet, Alan zsenije, széleskörű zenei műveltsége és zseniális stúdiómunkája.
Death’s Door
A második klasszikus felállás, tehát a Fletcher-Gahan-Gore-Wilder formáció az 1990-es években jutott el a művészi csúcspontra a Violator és a Songs Of Faith And Devotion albumokkal, melyek minden egyes dala egy-egy zenei remekmű. Ráadásul, mint utóbbi koncertkiadása is mutatja, az Alan kifogyhatatlan ötlettárából táplálkozó egyedi stúdiómegoldások után olyan élő hangszerelési bravúrokkal tálalva, melyek bármelyik kortárs rockzenekarnak is a becsületére váltak volna.
A szövegeket illetően viszont Martin továbbra is rendszeresen és alaposan belecsapott a lecsóba, a hit és az áhítat, vallási ihletésű kifejezéseit a tömeges bálványimádás szolgálatába állítva. A Teremtő helyett teremtmények felé fordulva az imádat bensőséges és egyben teátrális aktusaival. Mindezt a különös párosítás szülte dalcsokrot a banda két legzüllöttebb turnéja mutatta be, féktelen bulizással, a legkülönfélébb pszichoaktív szerekkel és perverzióktól sem mentes orgiákkal töltve el a koncertek közötti időszakokat.
Az önsorsrontó, hedonista, istentelen életmód persze idővel törvényszerűen megbosszulja magát, így 1995-re a Depeche More gyakorlatilag atomjaira hullott. Akkoriban tényleg csak nagyon kevesen fogadtak volna arra, hogy hallunk még tőlük valaha bármi újat. Martin az alkohol démonával küzdött, majd maradt alul. Dave felett a drogok vették át az irányítást, ami nem csak a hangját és az emberi kapcsolatait tette tönkre, de szívrohammal, klinikai halállal és öngyilkossággal is járt. Nem kis csoda, hogy egyáltalán túlélte. Andy-t pedig a társai viselkedése miatt elszenvedett stressz és az egyre jobban elhatalmasodó szorongása és depressziója késztette pihenőre.
Mindeközben Alan Wilder a távozás mellett döntött. Nemcsak a fékevesztett tombolás bosszantotta, mely a legfőbb gátja lett a közös művészi munkájuknak, de az is, hogy nem érezte megbecsülve a szerepét és a produkcióhoz adott hatalmas munkáját. Továbbá azzal sem volt kibékülve, hogy bár Fletch nem sokat tett hozzá a zenéjükhöz, sem a stúdióban, sem a koncerteken, Andy-nek mégis ugyanolyan státusza van, mint a többieknek. Hát Alan besokallt, majd fogta magát és kilépett. Onnantól már főállásban is a Recoil projektre koncentrálhatott, mellyel akkor már közel egy évtizede adogatta ki a saját szerzeményeit és felvételeit.
The Bottom Line
Miután a trióvá olvadt zenekari tagság minden tagja felgyógyulva távozott a kórházból, elvonóból, pszichiátriáról, a szinte lehetetlennek tűnő visszatérést egy igazán ütős albummal abszolválták. Az 1997-es Ultra zeneileg talán mindközül a legjobb kiadványuk. Úgy tűnik, nagyon meg akarták mutatni Alan-nek és úgy általában a világnak. Hát ismét megrázták magukat és egy minden korábbinál ütősebb mesterművet alkottak.
A szövegekkel pedig kis időre visszatértek a normalitás mezejére. Persze ismét súlyos dolgokat énekeltek meg. Csak ugye óriási különbség van a jó dolgában elkényelmesedett, a mindennapok realitásától eltávolodó, egyre önzőbb életmódot folytató aranyifjak borgőzös elméjű kocsmafilozofálása és a függőség, tehát a halál torkából visszatáncoló egyén művészi formában megfogalmazott kijózanodása között. Ráadásul nem cinikus megközelítésből, hanem valódi reményt éltetve. Martin a megrázkódtatások és az átélt szenvedések hatására minden korábbinál őszintébb és hitelesebb dalokat alkotott, melyeken még évtizedek távlatából is átsüt, hogy mennyire a szakadék szélén is táncoltak az azt megelőző súlyosan züllött években.
Első alkalommal fordult viszont elő, hogy ha csak egy dal erejéig is, de visszakacsintottak. Akkor, abban a helyzetben persze szükségük volt egy klasszikus Depeche Mode slágerre, hogy a létezésüket, az életképességüket, a folytonosságot és az Alan elvesztése utáni működőképességet prezentálják. De azért a vájtfülűeknek már akkor is intő jel volt az It’s No Good. Ami akkor akár azt is előrevetíthette, hogy lehet, hogy hamarosan vége úttörő szerepnek, a folyamatos innovációnak és a DM is belemerevedik a jól bevált sémák biztonságába… Ezt a fajta értelmezési lehetőséget persze a csapat is érzékelhette, mert a klipben haknizó kifakult sztárok megformálásával gyakorlatilag elébe mentek és egyfajta hanyag, laza fityiszt mutattak az ilyenfajta kritikáknak.
(Ha az Ultra valamelyik újrakiadásáról egyszer csak lehagynák az It’s No Good-ot, majd beszúrnák valahová, az album első harmadába a Painkiller teljes verzióját, vélhetőleg azzal lehetne kimaxolni a DM életmű legerősebb daltermésének, legjobb lemezét. Nem feltétlen ördögtől való az ilyesmi. Roger Waters is beszúrta utólag a When The Tigers Broke Free kislemezdalt a The Final Cut lemezre, a maga helyére. Az Iron Maiden is rászánta magát végül, hogy a Number Of The Beast 40. évfordulós újrakidásán lecseréljék a Gangland-et az addig szintén csak kislemezes Total Eclipse-re.)
Surrender
Ezt a kitűnő, ultramagas zenei színvonalat még egyszer utoljára hozták az Only When I Lose Myself maxin, beleértve a B-oldalas Surrender-t és a rendkívül fantáziadús remixeket is. Miközben persze a Headstar akár a Painkiller kistestvére is lehetne. De az önismétlés mellett újabb figyelmeztető jel volt a korábbi „strange love” jellegű tematikához való sokadszori visszatérés is.
Az időnyerésként is felfogható The Singles turnéra megszilárdult a Depeche Mode koncertfelállása is. Az úgynevezett Ultra Partikon alkalmazott Dave Clayton helyét onnantól Peter Gordeno billentyűs, vokalista vette át. Christian Eigner dobos pedig nemcsak, hogy stabilan maradt, de a későbbi lemezfelvételeken is rendszeresen részt vett néhány dal feljátszásakor.
Wrong
Aztán az Exciter albumnál már egyértelműen érződött a masszív visszarendeződés. Az első alkalom volt, hogy egy vadiúj szerzeményeket tartalmazó albummal mennyire nem mernek kilépni a komfortzónájukból. Ráadásul az Exciter dalainak körülbelül csak fele hozta a ’90-es évek művészi csúcsidőszakának megoldásait, azokat is karcsúbb hangszereléssel és könnyedebb hangzással.
A lemez másik fele még korábbi és még populárisabb dallamokat és felépítéseket hoz, de már ihlet és ötlet nélkül, egyfajta kiüresedett prüntyögéssel kísérve a kliséhalmazt. Úgy tűnt, hogy Martin úgymond kiírta magát, de már nincs mellette sem Alan, sem Vincent, sem bárki más, aki másfajta szerzeményekkel ellenpontozná az unalomba fulladó önismétlést. Vagy legalább tisztességesen felöltöztetné a felerészt csak ötletszinten maradt, kidolgozatlan dalvázlatokat, kvázi demókat.
További furcsaság volt az ismételt nyílt kiállás a promiszkuitás mellett. Nagyon furcsán vette ki magát az első néhány meghallgatáskor Freelove szövege, nem sokkal egy Insight vagy egy The Bottom Line után… De persze semmilyen módon nem lehet visszalépni az időben. Bármennyire is vágynak rá egyesek, sosem jön már vissza a ’80-as évek Nyugat-Berlinje. Miként Alan sem volt már a fedélzeten, hogy szépen felöltöztesse az egyszerű dalocskákat.
És ez még mindig csak a kezdete volt a mélyrepülésnek. A második stációként érkező Playing The Angel egy szinte minden tekintetben kifulladt és tanácstalan Depeche Mode-ot mutat, mely főleg a maga idejében lepte meg alaposan az ősrajongókat. Mivel maguk a művészek is érezhették, hogy nem adhatnak ki még egy Exciter-t, mert nem süllyedhetnek önmaguk emlékzenekara szintre, hát elkészítették az első olyan lemezüket, melyen nemcsak, hogy semmi eredetiség nincs, de konkrétan a pályatársak után kullog. A körülbelül húsz másodpercnyi reménykeltő bevezető után a csapat átmegy az aktuális trendek meglovagolásába, eletro pop és alter rock epigonkodásba. Ami sajnos annyira jól sikerült, hogy DM még a legjobb pillanatokban is csak korábbi önmagát plagizálja.
Mindez megfejelve azzal, hogy Martin ismét elkezdte két kézzel és tiszta erőből rázni a pofonfát. Kikérve magának a Jelenések könyvében szereplő bűnlajstromot, illetve a megbánás nélküli vétkes életmódért járó büntetés kilátásba helyezését. Pedig attól, hogy valaki egy prófétát gyaláz, vagy az öklét rázza az ég felé, még semmi sem változik. Mindannyian felelősek vagyunk a döntéseinkért, különösen lelkiismereti és erkölcsi téren. Előbb vagy utóbb, de kivétel nélkül le fogjuk aratni a viselkedésünk gyümölcsét.
Furcsamód a legjobb pillanatok a szerzőként is előlépő Dave Gahan, Christian Eigner és a programozó, Andrew Phillpott trióhoz köthetők. De még ezzel együtt is csak annyit sikerült elérniük, hogy az akkor elpártolt rajongók helyett sikerült megszólítaniuk egy olyan zeneszerető réteget, akik a brit pop és light alter rock felől érkeztek. Mindezzel együtt a Playing The Angel tipikusan egy olyan album, amit jóra lehet hallgatni. Csak minek? Mikor ott vannak az R.E.M., a Placebo, a Radiohead vagy a Coldplay felvételei. Azoké az előadóké, akik ezt a fajta zenei világot sokkalta jobban csinálják.
Végül, harmadjára elérkezett az abszolút mélypont is. Nehéz a végtelenül unalmas és még rajongói szemmel nézve is abszolút érdektelen Sounds Of The Universe albumról akármit vagy bármit is nyilatkozni. Annyira arctalanok a szerzemények, hogy még megbántani vagy felháborítani sem tudnak, nemhogy érdemben megérinteni. Annyira szemérmetlenül semmilyen, hogy szinte még a ráfordított idő is kidobottnak tűnik. Copy, Paste, Money.
Sok rajongót és gyűjtőt ismerek, akik a Sounds-szal fejezték be a Depeche Mode hallgatást. Megvenni még megvették ugyan a három CD-s díszdobozt, de hallgatni már nem szokták. Maximum a harmadik korongon szereplő, korábbi demókat, néhanapján. Bár az is igaz, hogy úgy tűnik, a csapat viszont továbbra is kedveli, mert azóta is műsoron tartják a Sounds Of The Universe dalait.
Érdekes módon a ’10-es években, az új évtizedben érkezett lemezeken legalább újra volt egy-két emlékezetesebb dallam vagy dalötlet. Martin mellett a Gahan-Gordeno-Eigner trió, illetve a Dave és Kurt Uenala programozó duó hozott pár szerzeményt. Azonban az albumszinten felemás végeredmény továbbra is csak felszínen maradáshoz volt elég. Nyilván sosem lesz még egy Construction Time Again vagy Black Celebration, miközben a folyamatos lecsúszás okán a Violator vagy az Ultra pedig végképp elérhetetlen magasságokba kerültek, de legalább újból érződött némi erőfeszítés, hogy létrehozzanak valami újat. Amire aztán a szokásos világturné promócióját felépíthetik. Még a rajongók által korábban oly annyira áhított Gahan-Gore közös szerzemények is csak unalmas önismétlésekig jutottak. Az ezerszer lerágott csontok felmelegítése persze nem is rázta meg a zenei világot. Nem véletlen, hogy a maguk turnéi után igen hamar ki is koptak a koncertprogramból a Delta Machine és a Spirit albumok dalai.
Ettől függetlenül is igen beszédes, hogy a korszak messze legjobb dala az eredetileg még a Songs Of Faith And Devotion albumhoz íródott Martin Gore szerzemény, a Slow. Amihez persze egyből elkezd kopogtatni a fejünkben a kisördög, hogy Alan vajon milyen ütős hangzással és hangszereléssel dobta volna fel ezt az egyszerű bluest?
Memento Mori
Az idén márciusban érkezett Memento Mori album dalai a Covid és a lezárások alatt születtek, így nem csoda, hogy minden korábbinál erősebben emlékeztetnek a halandóságra. Amire inkább csak ráerősített a tragédia, alapító társuk és legfőbb ügyintézőjük váratlan halála, minthogy alakította volna. Hiszen Fletch sosem volt szerző és már jó ideje nem vett részt a stúdiózásban sem. Viszont mivel még a turnéra sem szerződtettek a helyére egy újabb tagot, idén már az eddig hitetlenkedők és úgy általában a szélesebb nagyközönség számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Andy színpadi jelenléte leginkább az arculatnak szólt. Meg, hogy a közkedvelt Fletcher is learathassa a jól végzett munkája után maximálisan kijáró tapsokat.
A távozása miatt duóvá olvadt csapat továbbra is megmaradt az indusztriális és elektronikus elemekkel dúsított egyedi stílusuknál, mely DM műfaj valahol az art rock és az igényes pop határán egyensúlyoz. A koncertjeik pedig sok-sok éve már, hogy ugyanabban a felállásban és felfogásban folynak le. Vagyis az albumverziókhoz és kislemez-változatokhoz képest letisztultabb és rockosabb formában adják el a szerzeményeik javarészét, a Gahan-Gore-Eigner-Gordeno ténylegesen is zenélő turnéformáció tálalásában. Melyet mindig ellenpontoz egy akusztikus-szerű, csendesebb, líraibb blokk, Martin énekével.
A visszatérő albumhoz minden korábbinál több társszerző szállította a dalokat. De Richard Butler énekes vagy James Ford és Marta Salogni producerek sem tudtak különösebb csodát tenni. Egészen egyszerűen azért, mert már nincsenek meg azok a kreatív energiák, melyek az első húsz év diadalmenetét kiváltották és végig is kísérték. Viszont talán a nagyobb eresztésnek vagy hosszabb érlelésnek köszönhetően még így is sikerült az Exciter óta a legjobb dalcsokrot a gyászoló rajongók elé tárni.
Folytatjuk!
Fotó: Dávid Zsolt
