Tizenegyedik koncertjét adta hazánkban a basildoni gyökerű angol együttes. Mely annak ellenére is az eddigi legnagyobb magyarországi fellépésük volt, hogy anno ’88-ban simán dupláztak a BS-ben és a Puskás Stadionban is koncerteztek már 2009-ben. A minden korábbinál nagyobb közönség, illetve a szűnni nem akaró rajongás nem csoda, hiszen Martinék eddig mindig, mindenkor, minden kor minden trendjére és meghatározó irányzatára jól tudtak reagálni. Úgy maradtak állócsillagok, hogy közben azért folyamatosan változtak is. Ügyesen alkalmazkodva a környezethez, de megtartva a kívülállás érzetét, egyben reflektálva is a korszellemre. Nem volt ez másképp idén, a Puskás Arénában és a Memento Mori turné többi állomásán sem.
Sorozatunk második része a koncertet taglalja.
Az új lemezhez tartozó turnén nem sokban különbözött a többitől a Puskásban bemutatott budapesti program. Az alaposan kidolgozott dalsorrendbe, mint mindig, ezúttal is belekalkuláltak váltószámokat. Maradt hát ezek izgalma, illetve a Magyarországon még sosem látott méretű koncerthelyszín hozhatott még némi meglepetést. Sajnos hozott is…
Az új Puskás megnyitása óta számtalan koncertlátogató panaszkodott már a finoman szólva is felemás hangosításra. Red Hot Chili Peppers, Rammstein vagy Guns N’ Roses, sokan számoltak be egyenetlen hangosításról, gyatra hangzásról vagy éppen túlzott hangerőről. Mely ráadásul egyes koncerteken szektoronként is erősen eltérő volt. 2023. július 28-án, a Mementro Mori Tour első budapesti állomásán sem volt másként.
Az estet nyitó Hope zenekar amolyan pszichedelikus, atmoszférikus, depressziós akármi akar lenni, női énekkel, de valahogy nagyon nem állt össze az egész. Nyilván egy ilyesmi súlyos, elszállós, belassulós (betépős?) muzsika egy nyitott aréna helyett inkább sötétben tud érvényesülni. Mondjuk egy klubban, lehetőleg már hajnalban, mire mindenki kellően leharcolta magát némi kis merengéshez.
De itt bizony nem csak a világosban való kezdéssel és a stadionmérettel volt gond, hanem magával a produkcióval is. Pontosabban annak elemeivel, melyek önállóan talán mind működőképesek is volnának, de a színpadon küzdő muzsikusok nem hoztak révedést, a végig mesterkélten szereplő modoros énekesnő pedig totálisan kilógott az egészből. Így művészi beborulás helyett, nézőtéri kiborulás lett, méghozzá tömegméretekben. Tegyük hozzá, és innentől jönnek az igazán nagy bajok, hogy a sajnos botrányos hangosítás sem segítette a dolgukat. Feltéve, ha azt az összevissza csattogó, bongó közepeket, az alig hallható magasakat, a viszont elviselhetetlen hangerővel érkező basszust egyáltalán hangosításnak lehet nevezni…
Már ekkor, az előzenekar műsora alatt éreztem, hogy baj lesz. Ami sajnos a főműsor alatt be is bizonyosodott. Továbbra is túlvezérelt, dohogó basszus, késő és el-elvesző közép, valamint szinte hallhatatlan magasak jellemezték a szektoromat. Hát, másfél dal után fel is pattantam a helyemről és elkezdtem keresni az új Népstadionban valami jobb pozíciót. Azt gondoltam, és kis naiv, hogy talán középtájt jobb lesz. De nem lett. A My Cosmos Is Mine-től egészen A Question Of Lust-ig gyakorlatilag egy élvezhetetlen kásás borzalom szólt a mélyebb frekvenciákon. Csak a torzulás mértékében volt kevés differencia. Hangosítás tekintetében csak Martin akusztikus blokkja alatt, illetve a Ghosts Again után javult némileg a helyzet, de sajnos nem sokat. Már akkor hálát adtam magamban azért, hogy a következő, 2024-es Memento Mori előadás már az MVM Dome-ban lesz, mert ennek a traumának még egyszer biztosan nem teszem ki magam.
„Modern világ, rohanó élet, információs zűrzavar…” Hát a szenvedések közepette hamar lecsekkoltuk egymást a baráti körrel, a kollégákkal és haverokkal. Az általunk lefedett nyolc szektorból mindösszesen kettőből nem érkezett panasz. A két bolyban bulizó küzdőteres komák közül pedig csak az egyik csapat jelzett vissza, hogy nálunk minden rendben. Értem én, hogy egy koncert mégsem orosz rulett, meg vannak, akiknek sokkal nagyobb problémáik is vannak az életben, de akkor is. Ötszámjegyű belépőért hadd ne kelljen már hangminőséges zsákbamacskát játszani. Főleg azoknak, akiknek tényleg komoly gondjaik vannak és az utolsó filléreiket kuporgatták össze, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak e világ mókuskerekéből…
Egyes korábbi állomásokat is megjárt magyar mode-osok szerint nagy valószínűséggel nem Gahan-éken múlt a dolog. Mert alapvetően mindenhol rendben volt a hang. Nagy kár, hogy nem Roger Waters stábja járta körbe az idei pesti helyszínt, egy normális hangminőséget alkotva, mert maga a turnéprogram szokás szerint ezúttal is vérprofin lett összeállítva.
Először is, a Depeche Mode nem szokott kamuzni. Ezért a Memento Mori turné esetében is tartják magukat ahhoz, hogy ez valóban egy lemezbemutató. Jelen esetben is öt dal hangzott el a friss albumról, csak az eleve váltódalként használt Soul With Me maradt ki. Pontosabban cserélődött az eleve betervezett váltásra.
Másodsorban az eddig megjelent tizenöt stúdióalbumból tízről válogattak dalokat, beleértve ritka akusztikus és kislemez-verziókat is, ami így együtt elég átfogó képet nyújtott a Depeche Mode jelenleg már negyvenhárom évet átölelő gazdag életművéből. Náluk szerencsére még mindig nem divat a csak és kizárólag az unalomig nyúzott slágerekre épülő abszolút biztonsági játék. Mivel pedig a számos korszakuk sokféle stílusú és hangulatú dalaiból összeállított vegyes műsorral koncerteznek, így továbbra sem fordul át kiégett cinikus haknizásba, vagy szimplán unalomba az aktuális élő műsoruk.
Utóbbi hozzáállás azért is örvendetes, mert ezek az emberek jól láthatóan még mindig nagyon élvezik, amit csinálnak. Ráadásul a „kísérőzenészek”, Christian Eigner és Peter Gordeno, a két „új fiú” ugyanolyan hévvel és elánnal vetik magukat a muzsikálásba, mint az alapító, ős-tagok. Ez pedig nagyon is fontos, hiszen újból és újból bebizonyosodik, hogy a Depeche Mode esetében nem csak a dalok nagyobbik része jó, nem csak az újabb és újabb koncertekre alkalmazott áthangszerelés zseniális és hangulatos, de bizony ezek a fazonok valóban egytől-egyig, mindannyian a színpadra termettek.
Dave Gahan még olyan távolságokat is képes áthidalni, mint ami az új Népstadionban van. Mondjuk a színpad és az aréna másik oldalának legtetején lévő legolcsóbb helyek szektorai között. Még úgy is fel tudja hevíteni a buli hangulatát, ha a rajongók számára szó szerint akkorának látszik, mint egy hangya. Ezt az istenadta karizmáját pedig még a minősíthetetlen hangosítás ellenére is stabilan tudta működtetni. Bár objektíven értékelve semmi haszna nem volt, hogy olyan messziről is felelgettek neki a közönségénekeltetéskor, vagy csápoltak jobbra-balra a Never Let Me Down Again szokásos koreográfiája szerint. És mégis, jöttem-mentem és mindenütt az volt tapasztalható, hogy Dave magabiztosan vonja hatása alá a közönséget. A régi-új rajongókat és a kíváncsiskodó zenebarátokat, akik egyaránt örömmel mentek bele a játékba.
Martin Gore pedig olyan hitelességgel és áhítattal – talán még némi ön-áhítattal is- adja elő a saját szerzeményeit, hogy lehetetlen nem figyelni rá. Mintha csak egy daltulajdonos bárd, egy modernkori Tinódi Lantos Sebestyén énekelné meg a modernkor modern vétkeit, azok ősidők óta állandó következményeivel egyetemben. Amolyan önsorsrontók klubja jelleggel. Máig nem tudtam eldönteni, hogy mennyiben gondolja komolyan a szövegeit, illetve mennyiben provokálja azokat, akik hajlandók felülni a provokációnak. De mivel az évtizedek óta változatosan állandó ruházata, a hetvenes évek glam rockjából és a nyugat-berlini szexklubok egykori stílusából merítő androgün, transzvesztita külseje is lehet egyfajta provokáció, hajlok arra, hogy inkább csak tudatosan feszegeti a határokat. Így aztán a megosztóbb dalszövegek is inkább csak művészi túlkapások, költői túlzások, mint egy valóban kiforrott, egységes és önazonos eszmerendszer kinyilatkoztatásai. Több benne a hatásvadászat, mint a valódi bálványimádás, esetleges istenkáromlás.
A koncert főműsorának közepén tartott szokásos szólóénekesi blokkjában Gore mindenesetre egy olyan variációt adott elő a lehetséges váltódalokból, mely kifejezetten kedvezett a magyar közönség ízlésének. Míg Dave levonult pihenni, a hazai publikum repesett az örömtől, hogy idén Budapesten A Question Of Lust, Strangelove párosra esett Martin választása. Bár a teljes koncertműsornak valószínűleg Magyarországon is jobbat tett volna a Home, de ne legyünk telhetetlenek, így is nagyon jó volt.
A műsorszerkesztés egyéb nézőpontokból is parádés volt, hogy tényleg tanítani kéne. A blokkokban és a váltásokban is. Egymást ellenpontozva a régi és újabb dalok, az ismert és még kevésbé bevezetett kompozíciók, a slágeres, bulizós, könnyen befogadható nóták és a keményebb, súlyosabb, tartalmasabb szerzemények.
Ami zenei program hatását csak tovább erősítette a vizuális körítés. A Depehce Mode mindig is erős volt a látványban, de erre most tényleg komoly szükség volt. Olyan távolságokban is tömegek buliztak, hogy nem csak a bántóan késő vagy az össze-vissza csengő-bongó visszaverődő hangokat kellett ellensúlyozni, hanem azt az adottságot is, hogy a közönség jelentős részének túl messze voltak a főhősök. Azt, hogy egy bizonyos távolság után egyáltalán nem látszott a zenészek arckifejezése és mimikája. Így maradtak a kivetítők, melyeket szokás szerint ezúttal is kreatívan használtak fel, az előadás szerves részeként.
A Memento Mori színpadképe egy, a zenészek mögötti óriáskivetítőt részekre bontó óriási M-betűre épül. Mely a kezdetektől fogva roppant látványosan uralja a színpadképet. Majd, mikor a fokozatosság elvét betartva a műsor előrehaladtával egyre fényesebb, színesebb, látványosabb és bonyolultabb vetítési megoldásokkal bővült az előadás, akkor derült ki csak igazán, hogy mennyire jó ötlet és működőképes is ez a megoldás. Részint, mert akik a színpadhoz közelebb állnak, bármelyik részletére tekintve ki tudják venni a részleteket. Viszont, akiknek távolabbi hely jutott, azoknak is teljes élményt ad, már maga az elrendezés is, az adott dal alatt felhasznált színek, fények és árnyékok dinamikájával megbolondítva.
Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy az elején szépen lassan „kiszínezték” az M-betűt, amit virtuálisan megismételtek a két oldalkivetítőn is. Majd az egyre erőteljesebb képi anyagok alatt egyre többször vált a nagy M és környezete egyfajta osztott képernyős multimédia felületté. Egy ablakos videó-csomag, kép a képben rendszerű vizuális showjának vázaként, kereteként. A normál és inverz, a natúr és modulált, a fekete-fehér és színes, valamint a hasonló ellentétpárokkal operáló okos szerkesztés pedig egyaránt dolgozott az élő koncertvideó effektezésével és a legkülönfélébb manipulálásával, továbbá a „konzerv” videó-felvételekkel, mozgó- és állóképekkel. Valamint mindezek, a lehető legkülönfélébb variációival. Ezt, a sok esetben a hőskorszakbeli Pink Floydot idéző pompás háttérvetítést bizony még sokáig fogjuk emlegetni.
Másrészt az egész hátteret és a két oldalt egészében betöltő erőteljes motívumok pedig a Kraftwerk multimédia előadásait idézték néha. No, nem szó szerint, hanem inkább a felületek kihasználásának módját, illetve az összképet illetően. A koncertet multimédiás összművészeti üzenetátadásként, illetve annak lehetőségeként felfogó kreatív megfejtésekkel egyetemben.
A csúcspont mégsem valami rendkívül egyedi vizuális megoldás volt, hanem a World In My Eyes elhangzása, mialatt Andy Flechter arcképe megjelent a háttérben. Mely egyszerre volt szívszorító és felemelő. Különösen, hogy a banda sem tolta túl a dolgot, Dave csak az utolsó hangok lecsengése után említette meg Andyt, röviden. Viszont ütött, mint a vídia, az egyszerű, de nagyszerű dramaturgia, hogy előbb csak egy szimpla kép Fletch-ről, majd utána már egy hasonló, de szemüveges fotó, majd még egy szemüveges, már csukott szemmel, a dal vége felé pedig már az egyik becsukott szemét is eltakaró kézzel, végül, mikor már mindenki a másik kézre számítana, hirtelen kihunynak a fények…
Megrendítő élmény volt. Főleg, hogy minden résztvevő és jelenlévő tudhatta, hogy a néhai Fletch nélkül biztos, hogy nem maradt volna fenn ennyi ideig a Depeche Mode. Mert még mindig olyan közeli a halála, hogy muszáj róla megemlékezni. Mert maga a Memento Mori is arra emlékeztet, hogy mindannyian az elmúlás felé menetelünk…
Fotók: Dávid Zsolt, Jozé – TTT Nemzeti Rockarchívum
