Helikon Kiadó 2022
2023. július 28-án már a tizenegyedik koncertjét adta hazánkban a basildoni gyökerű angol együttes. Mely annak ellenére is az eddigi legnagyobb magyarországi fellépésük volt, hogy anno ’88-ban simán dupláztak a BS-ben. A Népstadion új verzióját jelentő Puskás Aréna pedig nem csak, hogy simán megtelt, de sokan már eleve úgy érkeztek az előadásra, hogy már Memento Mori turné következő budapesti állomására, a 2024. március 26-i MVM Dome koncertre is megvolt a jegyük.
A minden korábbinál nagyobb közönség, illetve a szűnni nem akaró rajongás nem csoda, hiszen Martinék eddig mindig, mindenkor, minden kor minden trendjére és meghatározó irányzatára jól tudtak reagálni. Úgy maradtak állócsillagok, hogy közben azért folyamatosan változtak is. Ügyesen alkalmazkodva a környezethez, de megtartva a kívülállás érzetét, egyben reflektálva is a korszellemre.
DM sorozatunk harmadik részében Ian Gittins Faith & Devotion című Depeche Mode könyvét, annak is a kivitelét, illetve a legelejét vesszük górcső alá, melynek magyar fordítását tavaly ősszel adta ki a Helikon.
A zenei vagy zenés kötődésű köteteket tartalmazó Trubadúr sorozat többi darabjához hasonlóan ez a kiadvány is egy nagyalakú, formalakkozott, keménykötésű, impozáns album. A papír- és festékminőség egyaránt kitűnő, a gazdag fotóanyag pedig külön is kiemelendő. A képek gyönyörűek, így a kötet akár még különösebb belemélyedés nélkül, lapozgató fényképalbumként is használható.
Egyedül talán a betűméreten lehetett volna elgondolkodni, mert az ötven körüli célközönség javarésze már akkor is egy-másfél dioptriás olvasószemüveget használ, ha egyébként kutya baja a látásának, ez viszont így a még épphogy csak olvasható kategória. Határeset, elmegy. De lehetett volna kényelmesebb is.
A kéthasábos elrendezés szép és hasznos. A korrektúra is rendben van. Leszámítva, hogy itt is és máshol is alapvető koncepciós hibának tartom a sorvégeken árválkodó magányos „a” betűket, mint névelőket. Hiszen önmagukban értelmetlenek, úgyis következik utánuk még legalább egy szó. Hát könnyebb az olvasás és egyben az értelmezés is, ha inkább konzekvensen egy sorba kerülnek.
A külcsín és a belső megjelenés hűen követi az angol nyelvű eredetit, így a vörös-fekete-szürke-fehér színekkel operáló, egységességre törekedő arculat is az angol eredetiből lett átemelve. Ennek ellenére vitatható, hogy ez vajon tényleg ennyire passzol-e a Depeche Mode-hoz. Mert a csapat albumról-albumra változó logói, éppen aktuálisan domináns színei és formavilága, valamint egymással is szöges ellentétben álló grafikai arculatai ugyanúgy sokkal színesebb összképet adnak ki ennél, miként az életmű sem sorolható be pusztán egyfajta birodalmi vagy birodalomellenes koncepcióba. Illetve az azokkal kéz a kézben járó világvége hangulatba. Márpedig az apokalipszis lovasait megidéző, illetve a totalitárius diktatúrákra jellemző alapszínek módszeres és kitartó használta önmagában is üzenetértékkel bír. De az inkább író úr üzenetéé, mint a csapat tagjaié.
A magyar változatot ugyanaz a Fehér Tamás /lapunk munkatársa/ fordította, aki a Rockinformban már recenzált kiváló ABBA (at 50) könyvet is. De Tamás ezúttal némileg másfajta nyelvezetet használ, aminek több oka is lehet. Talán így kívánta érzékeltetni az angol szövegben szereplő szlengeket, ki- és beszólásokat. Vagy esetleg azért hozta vissza a ’80-as évek végének hazai hangulatait, az akkori jellemző külvárosi vakert, illetve a vidéki nagyvárosok mára már kissé letűnt dumáit, mert a magyar rajongók tömegei, a máig is hűséges törzsgárda tagjai akkoriban csatlakoztak a Mode rajongótáborához. Esetleg egy Basildon – Dunaújváros (vagy Komló, vagy Kazincbarcika) párhuzam dolgozott benne, tán csak tudat alatt. Mindenesetre Tamás ezúttal is kitűnő munkát végzett. A magyarra ültetett szöveg pontos és olvasmányos. Azok számára sem okoz nehézséget, akik nincsenek képben az alapvető zenei fogalmakkal vagy a ’70-es, ’80-as évek nyugat-európai politikai-, gazdasági- és kultúr-viszonyaival.
A törzsszövegben mindösszesen egyetlen kirívó hiba maradt, de az elég durva, mert pont az egyik főhős szavai kaptak furcsa gellert. Ugyanis abban a részben, mikor a könyv az Alan Wilder kilépését bejelentő sajtónyilatkozatot idézi „1992-es(!!!) csatlakozást” közöl. Ezt az elütést(?), mint sült baromságot nyilván minden zenével foglalkozó szakember azonnal zsigerből kiszúrja. De ha egy-egy ilyen blődség esetleg át is csusszanna elsőre, egy történeti kötetben minden művész, minden szó szerinti idézetét illik többször is alaposan ellenőrizni.
Mindezekkel együtt a magyar kiadást még mindig bőven 90% fölötti munkának értékelhetjük, ami ritka jó teljesítménynek számít az elmúlt egy-másfél évtized fényében, az elrettentő fércművekkel elöntött hazai pop-rock piacon.
I. Basildon, Boys’ Brigade & New Wave 1977-1980
Ian Gittins művének talán a legeleje a legértékesebb. Különösen a hazai közönség számára, akik vélhetően jóval kevesebbet tudnak a háború utáni Angliáról, Basildonról vagy a BB-ről, mint brit társaik. Márpedig a Depeche Mode esetében roppant fontosak a gyökerek és az előzmények.
Ugyanis csak így értelmezhető a maga teljességében és kezelhető a maga helyén, hogy például miért maradtak továbbra is szociálisan érzékenyek az aránylag gyorsan szupersztár státuszba kerülő milliárdos aranyifjak. Miért van, hogy negyven év munka után továbbra is nyitott a csapat, ha élére kell állni valamilyen ügynek, ha példát kell mutatni az aktív társadalmi felelősségvállalás témájában. Például akik ott voltak a legutóbbi budapesti koncertjükön, mindannyian láthatták-hallhatták, hogy a sok hasonló program után Dave Gahan és Martin L. Gore most éppen a The Conservation Collective nevű környezetvédelmi jótékonysági szervezetet támogatják.
De a későbbi fejlemények szempontjából legalább ilyen fontos, hogy Andy Fletcher és Vincert Clarke fiatalkorukban tagjai voltak a Boys’ Brigade nevű keresztény ifjúsági szervezetnek, melybe nemcsak sportolni és kikapcsolódni jártak, de konkrét ifjúsági evangelizációs munkát is végeztek.
„Én és Vince afféle prédikátorok voltunk – próbáltuk megtéríteni a hitetleneket.” – Andy Fletcher
Ez részben magyarázatot nyújthat az együttes későbbi hitkérdéseket feszegető szövegeire, vallásos jellegű megnyilvánulásaira, sőt belső vitáira is. Részint pedig az első Depehce Mode lemez némely évtizedek óta vitatott dalszövegét is képes értelmes kontextusba helyezni, az egyik lehetséges megfejtésként a sok közül.
Ha pedig a DM témában egy eddig csak felszínesen tájékozott zenebarát ezek mellé pluszban még azzal is szembesül, hogy a fiúk korai zenekarai, a No Romance In China, a The Dragons, a The Plan, a Norman And The Worms, a Dafne And The Tenderspots, a Real To Real és a Composition Of Sound egyaránt hangszeres zenét játszottak -olyan előadók hatása alatt, mint mondjuk a Gerry And The Pacemakers, az Ultravox vagy az OMD-, akkor azonnal érthetővé válik a tánczenével ötvözött alteros gondolkodásmód is. Meg a punkos attitűd is. Meg a produkciós szinten mindvégig rock logikájú tálalás is. Vagy, hogy miért volt törvényszerű a hagyományos hangszerekhez történő lassú, de biztos visszatérés. Az a Török Ádám megfogalmazta ösztönösen különutas hozzáállás, hogy: nem elég a fekete gép, hogy a bőrdzseki a jó kabát.
II. A Vince Clarke korszak 1980-1981
Az írás második szakasza megint kellően részletes, pontos és fontos. Az átalakulástól a teljes koncepciós átrendeződésig, a Dave Gahan által javasolt névváltozástól az első demókazettáig, Stevo Pearce Some Bizzare víziójától, a Mute főnök, Daniel Miller-rel való találkozásig minden fontosabb állomás tényszerűen ki van fejtve. Melyek egyeznek a korabeli forrásanyagokkal, alátámaszthatók a korábbi zenekari nyilatkozatokkal.
A debütalbum és az első három kislemez szintén a súlyuknak megfelelően vannak kezelve. Bár már ebben a szakaszban is maradt némi hiányérzet, hogy nem minden esetben elég részletes a dalok és a szövegek ismertetése. Illetve kissé egyoldalú, hogy mik kerültek kiemelésre és mik maradnak homályban.
A Speak & Spell album esetében például ebből a könyvből sem fogjuk megtudni a címválasztás okát. A megjelenésük óta vitatott dalszövegekkel kapcsolatban sem közöl Ian semmi konkrétumot. Csak azt a Clarke idézetet, hogy „nagyon bugyuta szövegek voltak”.
Épp ezért itt érdemes megállni egy pillanatra és felidézni, hogy miután semmiféle épkézláb magyarázat nem érkezett az olyan dalszövegek értelmére, értelmezésére, mint a New Life, a Boys Say Go!, a Nodisco vagy a What’s Your Name?, hát mindenféle spekulációk láttak napvilágot a rajongók között. Melyek közül némelyik az évtized végéig is kitartott, mint megfejtendő talányról szóló beszédtéma.
Ezek közül az egyik, a szelídebb, szolidabb irányzat Vince Clarke Boys’ Brigade-os múltjával magyarázta a furcsának gondolt sorokat. Melyekben megjelennek a jó és rossz emlékek, örömök és csalódások is. A másik magyarázat szerint viszont éppen az attól való eltérés élménye lehetett a fő mondanivaló. A „modern szerelem”, így például orgiák, szexklubos tapasztalatok, esetleg homoerotikus vágyak és biszexuális gondolatok, elutasítások, sértettségek és sértődések ihlették a komplett A-oldalt. Beleértve a lelkiismeret furdalás okozta szomorúságot és halálvágyat is.
Biztosat nyilatkozni persze most sem lehet, de azért egy ilyen jellegű referenciamunka esetén azért az ember mégiscsak igényelne valamiféle albumismertetőt. Legalább némi támpontokat, hogy aztán legyen honnét elindítani egy-két kapcsolódó baráti beszélgetést, gondolatmenetet.
Gittins szintén meglehetősen szűkszavúan bánik Martin Gore zeneszerzői, illetve szövegírói debütálásával kapcsolatban is. Pedig a későbbi fő zeneszerzőnek, az életmű jelentős részének megalkotójának első szárnypróbálgatásairól van szó, melyek nagylemezen is megjelentek. Ráadásul mind a háborús tematika, mind pedig a dallamok szerkesztési módja visszaköszön a későbbiekben, tehát még csak nem is olyan ifjonti tévutakról van szó, amik mellett csak úgy lazán, nyugodt szívvel el lehetne menni…
A második blokk komoly erőssége viszont, hogy érthető és világos magyarázatot ad Clarke kilépésére. Ráadásul több oldalról is megvilágítva a helyzetet, a főszereplők szó szerinti nyilatkozatait is idézve.
„Úgy érezte, köztulajdonná váltunk. Nem tetszett neki, ami a Depeche Mode-dal történik, nem akart sem híres lenni, sem turnézni.” – Andy Fletcher
III. Trióban 1981-1982
Az egyik legizgalmasabb korszakról, az átmeneti trióról szinte semmi érdemleges közlés nincs a könyvben. Marad a száraz tananyag, a legfontosabb történések felsorolása, tömören. Néha már szinte távirati stílusban. Az persze ezredszerre is poén, hogy Alan hazudott a korát illetően. De hát önmagában is groteszk, hogy az életkor volt a legfőbb kritérium, nem pedig a rátermettség…
Ennek ellenére a DM akkori csapata egy darabig még nem jött rá, hogy mekkora kincsre is akadtak Wilder személyében. Így a második nagylemez és a hozzá kapcsolódó kislemezek elkészítéséhez nem is igényelték a segítségét. Megelégedtek azzal, hogy a koncerteken teljes a létszám, tehát továbbra is elő tudják adni a dalaikat. És a könyv ennél a résznél siklik először nagyon félre, de tényleg alaposan. Mert onnantól már csak a mintavételezésről, az akkori szintetizátorok programozásának bonyolultságáról és a felvételek nehézségeiről számol be. A második albumot pedig letudja annyival, hogy mennyire vegyes, illetve, hogy Martin mennyivel borongósabb dalokat szerez, mint a pályafutását a Yazoo-ban folytató Vince.
Pedig A Broken Frame LP dalai cseppet sem sokszínűbbek vagy változatosabbak, mint amit a ’80-as évek többi Depeche Mode albuma esetében tapasztalhatunk. Az alapvető tónus, a hangzás és megszólalás pedig kifejezetten összeszedettnek és egységesnek mutatja magát. Martin valóban sötétebb, borongósabb útra lépett. Mely nem csak művészi melankóliát jelent, hanem a világ egyre romló állapotából és a magánéletben szerzett sebzettségekből egyaránt táplálkozó világfájdalmat, bezárkózást és búskomorságot is. Kissé Karinthy Frigyes Előszó című versének szellemiségében: „Elmondom hát mindenkinek…”
Ian nem tér ki a nem sokkal később dominánssá váló DM szövegvilág alapelemeinek megjelenésére sem. Pedig, mikor Martin a szerelem értelmét keresi, konkrétan Istent szólítja meg a kérdéssel.
Tell me the answer, my Lord high above
Tell me the meaning, the meaning of love
Mikor pedig a világban történt borzalmak eredetét firtatja, akkor a politikust jelöli meg a menetelő erőszakszervezetek okaként és irányítójaként. A politikust, úgy általában. Nem pedig kettős mércét alkalmazva csak az egyik brancs kipécézett politikusát, oldalfüggően.
Leaves school to follow his ambition
Knows what he wants to be a politician
Shouldn’t have done that
Miközben a Satelite-ben a gyűlölet okát boncolgatja, hogy vajon minek, miknek a hatására lesz valakiből a szeretetlen és sötét személyiség.
Disillusioned, I was disenchanted
Forgot the love that had been implanted
Heard the lies and I felt the cold
It broke my heart and I lost control
A tevékenységüket sok tekintetben értelmetlennek tartó nyugati munkások is könnyen tudtak azonosulni a mi Kőműves Kelemen balladánkra vagy az ógörög mitológia Sziszüphosz (Sisyphos) királyának büntetésére emlékeztető Monument üzenetével.
Work all of my days for this kind of praise
Work all of my days for this kind of praise
It fell down
Work all of my days
It fell down
Mindezek a témák egyaránt fontos alapelemei a nem sokkal később hatalmassá lett Depeche Mode kánonnak, így aztán nem igazán érthető, hogy vajon miért maradt ki a könyvből ezen fontos lépcsőfoknak, a második albumnak a részletesebb ismertetése…
Ugyanez igaz a zenei részek alaposabb kibontásának, illetve hiányának esetében is. Pedig A Broken Frame önmagában is érték és a Depeche Mode karrierje szempontjából egy nagyon fontos pillanat. Vince Clarke már-, Alan Wilder még nincs. Tehát ami itt dallamérzék és még inkább dal- és dallamszerkesztés tetten érhető, az 100%-ban Martiné. Gore sajátos kompozíciós elgondolásai pedig néhány év leforgása alatt szintén uralkodó elemekké, illetve sokszor használt alapsémákká váltak.
Az ilyen hiányosságok miatt viszont sajnos az amúgy sok szempontból jó és fontos írás értéke is devalválódik. Ugyanis mit lehet azzal a helyzettel kezdeni, ha valaki zenei íróként, újságíróként nem látja meg, és nem láttatja meg másokkal is, mondjuk a The Sun And The Rainfall zenéjében, szövegében és hangulatában egyaránt jelenlévő nagyfokú költőiséget? Aki nem érzékeli, és nem közli tovább a szerzeményben szinte kitapintható ihletettséget, a dalban megnyilvánuló ösztönösen hűvös magaskultúrát. Ráadásul a The Sun And The Rainfall egyben a későbbi hasonló remekművek egyik, ha nem egyenesen a legfontosabb prototípusa. Mind az európai, mind az amerikai áttörést egy-egy hasonló mintázatú Martin darab, nevezetesen az Everything Counts és a People Are People hozta meg a zenekar számára.
Puskás István Pusi, a Depehce Mode tribute műsorral is rendelkező Apokrif együttes gitárosa a következőképpen nyilatkozott a The Sun And The Rainfall jelentőségéről: „Számomra furcsa, hogy magukat igényes zenehallgatónak, akár hozzáértőnek tartott emberek sem ismerik fel akár ebben a kiváló dalban rejlő progresszív zenei gondolkodást. A sok apró téma egymásba kapaszkodása egyszerűen zseniális. A The Sun And The Rainfall végén az összes énektéma egymásba úszása pedig egyenesen korszakalkotó. Kifejezetten a Depeche Mode-ra jellemző, egyéni, máshol nem alkalmazott megoldás.”
Tegyük még hozzá, hogy záró darabról van szó, ami nem csak, hogy nem áll önmagában, de az előző dalok összegzéseként, levezetéseként is remekül funkcionál. A világban tapasztalható sokféle gond, baj és szenvedés ecsetelése után Martin és az album végül arra jut, hogy valaminek változnia kell. Majd egy vallomást intéz, ami egyaránt vonatkozhat egy szerető társra vagy a Megváltóra vagy akár a Teremtőre is. Ez is egyfajta első megnyilvánulás abban a tekintetben, hogy a fogalmazás nem egyértelmű, így többféle hallgatói értelmezés is belefér.
You’re the one I like best, you retain my interest
You’re the only one
If it wasn’t for you, don’t know what I’d do
Unpredictable like the sun and the rainfall
De még ezzel sincs vége a szerkesztés nagyszerűségének. Ugyanis a The Sun And The Rainfall és az előtte elhangzó Shouldn’t Have Done That Pink Floyd szerűen egymásba folyik a menetelős tényeffekt által, miközben zeneileg és szövegileg is kiválóan, már-már waters-i magasságokat hozva ellenpontozzák egymást. A felhasznált zenei elemek és a kiváltott hangulatok annyira egyértelműen mutatnak be egyes jellemző korszakokat, hogy szöveg nélkül is simán átjön a mondanivaló. Mindezt Ian mégis letudja annyival, hogy szinte csak és kizárólag az album felvételi nehézségeire fókuszál.
A történetmesélés is sántít, sokszor megbicsaklik. Gittins nem tud, vagy nem akar tudomást venni A Broken Frame és a Construction Time Again borítóinak és arculatának összetartozásáról, sarló-kalapácsos, vörös-kék szimbolikájáról. Vagy, hogy a kettő között megjelent Get The Balance Right valójában mit is jelentett a nyugat-európai fiatalság balos érzelmű tömegeinek annakidején, a szintén munkásmozgalmi jellegű borítóváltozatok erős vizuális hatását is beleértve…
Szintén kihagyott ziccer, a talán egyik legérdekesebb Depeche Mode sztori, mikor a meghibásodott és elhangolódott berendezés miatt Alan-ék leégtek a közönség soraiban helyet foglaló Kraftwerk tagjai előtt. Márpedig annál olvasmányosabb sztorit elképzelni sem lehet, hogy mikor az ifjú titánok lehetőséget kapnak, hogy bemutatkozhassanak a zenei atyáik előtt, de a technika ördöge meghiúsítja a műsort.
„Tegnap a bochumi koncerten valami hihetetlenül kínos dolog történt velünk. Mindig is reméltük, hogy egyszer találkozunk a Kraftwerk-kel. És most, hogy [végre] ott voltak a bochumi előadásunkon, pont a valaha volt legrosszabb koncertünket adtuk [előttük]. Mind az enyém, mind Martin szintetizátora rettenetesen szóltak és állandóan elhangolódtak, szóval ez az este tényleg szánalmasra sikerült. Így hát ennek következtében minden esélyét elrontottunk, hogy elnyerjük a Kraftwerk rokonszenvét…” – Alan Wilder
Folytatjuk!
