Ismét hazánkban koncertezett a progresszív rock szintér egyik legpatinásabb bandája, a lengyel Riverside. Igazából ennyivel is el lehetne intézni egy Riverside beszámolót, hiszem, aki volt már valaha a koncertjükön az nagyjából tudja, hogy mindig, mindenhol a legmagasabb szintű zenélést nyújtják – már több, mint 20 éve. Azon kevés bandák egyike a RS, akiknél kizárt a csalódás, már az első albumukkal, az Out Of Myselffel nagyon magasra tették a lécet és az azóta sem került lejjebb.

Számomra közel 15 éve kezdődött az ismerkedés a prog rockerekkel, szinte egy időben Steven Wilson varázslatos világával. Nagyon sok a közös a két történetben zeneileg, de van egy nagyon nagy különbség kettőjük között: amíg Wilson esetében alapvetően maga a főhős zsenije vitte sikerre az ő történetét, addig én a Riverside esetében az egységes csapat erejében látom a zsenialitásukat. Ezt Mariusz Duda szóló törekvései tisztán megmutatták, hiába alkották kivételes zenészek a bandát, a Riverside ereje az egységben, a csapatban van és ezt estéről estére be is bizonyítják. Sajnos Wilson az egyre növekvő sikerrel fordított arányosságban utat tévesztett pár albummal korábban (hosszasan lehetne ecsetelni, hogy miért) és hiába hívta újra életre a Porcupine Tree-t és úgy néz ki, az új lemeze is már a helyes útra való visszatérés jegyében készült, de a zsenialitás még nem tért vissza és számomra (és azt hiszem, mások számára sem, akik csalódtak Wilson utóbbi pár lemezében) jelenleg a Riverside adja azt a fajta utazást a prog rock világában, ami csontig hatolóan elvarázsol. Persze Wilson élőben még mindig zseniális, de az albumain már nyoma sincs a zseni faktornak. Többek között ezért is sajnálom, hogy a lengyelek tavalyi Track-es koncertje kimaradt, idén viszont már kötelező volt a jelenlét. Abból a szempontból is különlegesnek ígérkezett a koncert, hogy nálunk kezdődött a januárban megjelent ID.Entity album turnéjának legmasszívabb európai köre a nyári fesztiválozás után. Általában felkészülten érkezem egy-egy koncertre, de ezúttal nem néztem utána, hogy mi lehet a műsor, vártam, hogy utaztasson a banda.

Előtte viszont még hátra volt az előzenekar, a hazai prog rock mezőny egyik legnagyobb erőssége a Bátky „BZ” Zoltán (korábban Wendigo, After Crying, Stonhengde stb) vezette At Night I Fly, akik elég szerencsétlenül indították pályafutásukat. Első lemezük megjelenése egybeesett a Covid indulásával, így évekig nem tudták magukat megmutatni úgy, ahogy azt kellett volna. Állítólag kanyarban van a második album, talán most jobban sikerül nekik a dolog, megérdemelnék, mert egészen magas színvonalon dübörög a banda. Értő közönség előtt mutatták meg magukat, láthatóan sokan képben voltak a bandával kapcsolatban. Engem is meggyőztek, a csapat teljesítménye messze túlmutat az átlag hazai rockzenén, de nem tudom, hogy maga a minőség mennyire lesz elég, ez a fajta zenei világ eleve nem vonz tömegeket, de a feladat adott…

Sajnos a Riverside sem akkora név, hogy tömegek induljanak meg a koncertjeikre, a kezdésre egészségesen megtelt a Blue Stage, de ennél jóval többet érdemelnének a lengyelek. Ahogy korábban említettem, nem tudtam mi a program, így némileg meglepett, hogy egy nóta híján eltolták a teljes új albumot, ez még az ő szintjükön (ahol bármit, bármikor játszhatsz, nincsenek kifejezetten kihagyhatatlan tételek az életműben, talán csak a Left Out) is merész dolog volt, de működött, nem is akárhogy. Amikor az új album nyitó dalát (Friend Or Foe?) először meghallottam igencsak kikerekedett a szemem. Az a fajta szinti-pop, ami ott megjelenik nagyon messze áll tőlem, de aztán a teljes album helyre rakta a dolgokat. Élőben viszont ez a nóta volt a koncert egyik csúcspontja, most is döbbenten konstatálom ezt a tényt, de tényleg így volt, élőben iszonyatosan működött a nóta, ahogy a szintén kakukktojás, erősen Ghost ízű Self-Aware is.

A kétórás koncert maradék egy órájában mondhatni nem nagyon volt már meglepetés. Volt Left Out, ami szerintem a Riverside esszenciája, minden benne van, ami miatt szerethető a banda, a teljes skálát felvonultatják benne. Volt zseniális Panic Room, még zseniálisabb We Got Used to Us, és katarzis a végére a Conceiving You képében. Valahol sajnáltam, hogy az első albumról semmi sem került elő, egy I Believe-ért vagy egy Loose Heart-ért (igaz, 2019-ben megkaptam az A38-on) régóta fáj a szívem, de ettől függetlenül egyáltalán nem volt bennem hiányérzet, úgy volt zseniális ez a koncert ahogy kaptuk. Irgalmatlanul magas szintű együtt zenélés, 10 pontos dalok, top hangzás. Megint eszembe jutott az az egyre kevesebbszer elhangzó mondat részemről egy koncert kapcsán, hogy: vagy így, vagy sehogy…

Fotók: Polgár Péter