– BTK, Tizedes meg a többiek, Kretens, CPg – Dürer Kert, 2023. 09. 30.
2023. szeptember 30-án dupla punk fesztivál zajlott az új Dürerben, melynek apropóját az 1983-ban megtartott II. Magyar Punk Fesztivál és utóéletének 40. évfordulója adta. Ugyanis a Meggyfa utcában üzemelő egykori Mozaik Klub színpadán elhangzott szövegek miatt előbb komoly balhé kerekedett, majd az ügyet bírósági perek is követték. Felfüggesztett- és letöltendő szabadságvesztésekkel az ítéletekben. A diktatúra nem tűrte az eltérő véleményeket és a másként gondolkodást. Az elvtársak keményen odacsaptak, börtön várt a fiatal zenészekre.
Először is, essünk túl a nyilvánvalókon. A „Meggyfa utcai koncert” néven elhíresült 1983-as Mozaik klubbeli minifesztivál leginkább a punkperek miatt lett esemény és ügy. A hatóság figyelmét pedig elsősorban a Mos-Oi és a CPg szövegei keltették fel. De persze nem ott és nem akkor, hanem jóval korábban. Az indokot, hogy végre a bírósági apparátus teljes erejével is lecsaphattak, az aránylag jó minőségű hangfelvételek jelentették, mert így még utólag is tisztán és érthetően ki lehetett venni az önmagát szocialistának hívó rendszer számára botrányos dalszövegeket.
Ehhez képest, most bő negyven évvel később a Mos-Oi együttesről egy árva szó sem esett. Sem az előadásokon, sem pedig a kiemelt nagy buli promóciójában. Persze ne legyünk ál-naivak, jelen korunkban ugyanolyan, ha nem inkább még nagyobb botrányt okoznának a Ramon által elővezetett sorok. A hírhedt dalok ugyanúgy nem jutnának át a jelenlegi világrendszer állítólagos szólás- és vallás-szabadságán, miként az önmagát plurálisnak és toleránsnak beállító mainstream sajtó is darabokra szedné őket. A rendezvény helyszínével, szervezőivel és további fellépőivel együtt. A gyakorlatban tehát vajmi kevés változott a világunkban az 1983-as botrány körülményeihez képest. Sőt, ha a BLM által lerombolt szobrokat vagy cancel culture miatt kiherélt korábbi művészeti alkotásokat és az egyéb hasonlóan abszurd jelenségeket vesszük, akkor az 1984 című regényben előrevetített dolgok is egyre inkább valósággá válnak…
BTK
Molnár Lujó legendás csapata az 1982-es indulást és ’85-ös leállást követően bő harminc évig szüneteltette a működését. Majd csak 2018-ban tértek vissza. A következő két évet a régi dalaik új változatainak stúdiózásával töltötték, hogy 2021-ben végre megjelenhessen az első BTK CD és nagylemez: a Furcsa játék.
Az évek során többszöri átalakuláson átesett csapatnak jutott a nyitókoncert kevésbé hálás feladata. A még nappali fényben és gyatra hangzással induló fellépés azonban mégis kedvelhető volt. Amiben nyilván közrejátszik, hogy az első sorokban fotózó, videózó, csápoló és éneklő zenebarátok ismerik és szeretik a BTK dalait. De az olyan legendás arcok, mint Jerabek Csaba, Lujó vagy a később a Headbanger lemezbolttal szintén kultikus pozíciót betöltő Vörös Zoli, már a puszta jelenlétükkel is képesek voltak megidézni egy-két korábbi időszakot, mely a közönség javát kitevő ötvenes korosztálynak oly fontos volt a maga idejében. Talán csak a dobverőket időközben mikrofonra cserélő Szasza (Szendrey Zsolt – a szerkesztő) lógott ki egy kissé az összképből, aki úgy akart volna 1983-as punk korszakot idézni, hogy közben az azt részben feladó Sex Action-ös, Zorall-os attitűdjét sem hagyta a kapukon kívül.
Az idő múlását és a korok változását, váltakozását azonban még inkább az jelezte, hogy a BTK színpadán már Zoli fia, a gitáros Vörös Attila is tiszteletét tette. A koncert közben végeztem egy gyors fejszámolást, mely szerint alsó hangon is vagy ezer kazettát és egyéb hanghordozót vásároltam a KöKi mellett üzemelő Headbanger kockában. Mivel sokan mások is voltak így ezzel, Zoli sok szempontból nagyobb hatást gyakorolt a színtérre, mint a hosszúra nyúlt est folyamán fellépő művészek némelyike.
Mindenesetre jó volna a jelenkori BTK-t egy nagyobb színpadon, jobb hangosítással, hosszabb és önálló műsorral is látni-hallani. Mert ezek a dalok bizony még mindig jók és aktuálisak, megérdemelnének valamilyen komolyabb körítést.
Tizedes meg a többiek
Mivel ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik a középsuli után Bandanas, Leukémia, AMD vagy Trottel koncert felé vette az irányt, közben az új Bedlam, Slogan és Barbed Wire demókazettákat elemezgetve, még mindig elérzékenyülök, ha olyan jófajta muzsika jön szembe, mint Tiziék alapvetései. A maga korában leginkább csak crossovernek vagy hardcore thrashnek hívott műfaj persze itthon is kitermelte a maga klasszikusait. Így az Anthrax, S.O.D., M.O.D., C.O.C., D.R.I., Suicidal-emlőkön nevelkedett fővárosi kemény mag is örökké rájuk esküszik. Pedig Tizedes (Márton Attila gitáros – a szerkesztő), Papp Gyuri és Hadzsi (Hadzsi Imre – a szerkesztő) hamarább kezdték a zenekarozást, mint az említett bandák többsége. Ennek ellenére az 1985-ös Tizedes demó ugyanúgy a hardcore-punk egyszeregyének számít, mint a Marina Revue vagy a Leukémia demói.
A vasárnap esti bálon szerencsére Tiziék már sokkal jobban megdörrentek, mint előttük a BTK. A lendületesebb dalokra pedig beindult a pogózás is, ami persze 130 kilós bölényekkel kicsit más műfaj, mint amikor húsz-huszonöt évvel ezelőtt ötvenkilós tinédzserként stage divingeltünk a Fekete Lyukban. A srácok hozzáállásával tehát nem volt baj, a közönség is kitett magáért, miként a zenészek is rendesen odacsaptak. A színpadi dinamika működött, ki-ki mosolyogva vagy zordabban, a személyisége függvényében, de érzelmileg is beletették magukat az előadásba.
Még mindig furcsa Barangót (Bajtai Zoltán énekest – a szerkesztő) bárhol máshol látni, mint a QSS frontján. Pedig ezúttal is Gyuri posztját töltötte be, örökölte meg. Viszont abszolút hitelesen hozta ezeket a hardcore-punk alapvetéseket, rejtői fazonja szinte ordít a színpadért, miközben a hitelessége is megkérdőjelezhetetlen.
A buli közben azonban mégiscsak elkalandoztak kissé a gondolataim. Ugyanis, ha a Mos-Oi szövegek esetében bírósági ügy lett abból, hogy bizonyos etnikai kisebbség vagy az országot egy jó ideig megszállva tartó politikai erők ellen uszít vagy fogalmaz radikálisan, addig Barangó minden különösebb retorzió nélkül megúszta a szintén elhíresült „A legszívesebben kiirtanám az összes keresztényt!” mondatát. Pedig, míg Ramonék egy aránylag szűk körű koncerten, az egymást arcról, névről ismerő alter, punk, skinhead közönség előtti koncerten énekelték a felfüggesztetett érő dalaikat, addig Zolinak egy rádió mikrofonjába sikerült belemondania a többségi társadalom elleni gyűlöletkeltésre alkalmas mondatát. Furcsa világban élünk, az egyszer biztos.
Mindenesetre Barangó nélkül szegényebb volna a magyar kultúra. Ezt a bulit is olyan hitelesen vezette elő, amennyire csak lehet. Márpedig, aki Tizi mellé akar állni, annak nem csak a poklot kellett tudnia bejárnia, hanem az életet is.
Kretens
Kevés szerényebb és hitelesebb alakja van a hazai zenei életnek, mint Hemü (Horváth Attila énekes – a szerkesztő), aki bő negyven éve bizonyítja, hogy itt a normalitás, a normalitás melletti kiállás is lehet érdemi lázadás. Mi több, a Kretens által felvállalt attitűd az idő múlásával csak egyre aktuálisabbá vált. Hiszen az egyre furcsábbá váló világunkban lassan már napi húsz olyan esemény sem ritka, melyet a mi nemzedékünk inkább egy Monty Python jelenetnek gondolna, mint véresen komoly valóságnak.
Mindenesetre biztos, hogy nem véletlen, hogy a Kretens koncert volt a dupla fesztivál legkiegyensúlyozottabb fellépése. Nemcsak, hogy pontosan és jól játszottak, de tényleg minden különösebb sallang, probléma, hanghiba vagy a közönség általi atrocitás nélkül ment le a best of-nak is beillő programjuk. Mely mégis zsigereiben hozta a punk lényegét. Volt benne erő, energia és kiállás a maguk értékrendje mellett. Volt benne némi csináld magad, hiszen a fesztivál napjára készült a magyar underground fontos alapcsapatait gondozó Fucktone Records a 35 év című válogatás újrakiadásával, ezúttal fekete vinilen. Benne volt egy kicsi nincs jövő is, hiszen a Kretens tényleg negyven éve énekel arról, hogy nagyon nem jó irányba mennek a dolgok. Amit az egyre ördögibbé váló világrend sem cáfol, miként a csapat jelenlegi felállásának tagjai nem hazudtoltak meg.
Hemü a tőle megszokott habitusban énekelt és konferált. Ha úgy érezte, testileg is beleállt a dalokba, máskor önfeledten pörgött-forgott a nem túl nagy színpadon. Teljesen természetesen, lazán, a legkisebb mesterkéltségtől is mentesen adta át magát a bulinak. Csodás frontember, akit nem nyomott maga alá a rohamosan közelgő CPg ünnep súlya. Még mindig jó áll neki a rumba…
Szintén kiemelkedő volt, az idén már tizenöt éve a zenekart erősítő Doba Dani basszusgitáros pozitív kisugárzása, a frontemberéhez hasonló erős színpadi jelenléte. Élményszámba menő, mintaelőadás volt.
Valami ilyesmi jelenik meg a szemeim előtt, ha a punkról esik szó. Komoly üzeneteket rejtő, komolyan vett, kigyakorolt, ezért viszont már kellően laza, jókedvű örömzenélésről. A közönséggel közösen átélt együttes élményről. Az együvé tartozás és a közös értékrend nyilvános ünnepéről. Nem pedig egy rakat önsorsrontó valódi kretén arcoskodó kocsma-filozofálásáról. Vagy még a koncerteken is hangokat keresgélő fakezű tahók narkós nyavalygásáról.
CPg
Természetesen az est fő attrakciójának számító CPg vonzotta a legtöbb nézőt. Fizetőt és felírósat egyaránt. Mivel megkerülhetetlen adottság, hogy Magyarországon a kultúra tekintetében is egy vízfejű, pesti központú infrastruktúra érvényesül, muszáj volt már egy nagy tömeget megmozgató, áttörő erejű budapesti előadást abszolválni, hogy a CPg végre végleg a helyére kerüljön. Ugyanis hiába volt hasonló tömeg és történtek hasonló tömegjelenetek az idei Toxic Weekend-en, az mégsem számít akkora gólnak, mintha egy kurrens fővárosi helyszínen valósul meg ugyanaz.
Most viszont nemcsak, hogy megmozdult mindenki, aki él és mozog ezen a színtéren, de egy szélesebb körű, szakmai, gyűjtői, illetve zenebolond réteg is tiszteletét tette. Ezért bár a rendezvény az első sorok alapján akár még mindig csak egy szimpla punk, hardcore fesztiválnak tűnhetett, a hátsóbb sorokban, illetve Dürer Kert szerte már ott volt a hazai rockélet színe-java, rengeteg metalista, alteros és dark arc, valamint egy rakat zenei tótumfaktum, ami így együttesen azt jelentette, hogy a CPg minden szinten bekerült az elitbe.
Abba a nem túl széles magyarországi előadói körbe, akiket legalább egyszer látni kell, akiknek a hanghordozóit ki kell gyűjteni és tételesen alá kell íratni. Akiknek a fellépésén már csak azért is megjelennek a prominens arcok, hogy az esemény fontossága miatt önmaguk jelentőségét is prezentálhassák. Mindez így leírva szörnyen hathat, főleg egy vidéki punk csapat koncertje kapcsán, de egyrészt ez az igazság. Másrészt a gyakorlatban ez inkább arról szólt, hogy egy újabb, osztálytalálkozó jellegű fesztiválon vehettünk részt, ahol a szó legszorosabb értelmében háromlépésenként botolhattál valakibe, akivel már húsz-harminc-harmincöt éve is együtt ráztátok az öklötöket a Bombázás, az Egy kis anarchia vagy a Hősi halott veretes soraira.
Ennek a mostani, évfordulós fővárosi CPg koncertnek a jelentőségét nem lehet eléggé aláhúzni. Ugyanis a szegedi srácok anno nem csak a legbátrabbak voltak, akik a legkeményebb szövegekkel kritizálták a rendszert, de Benkő Zoltán „Güzü”, Haska Béla „Szidéc” és Nagy Zoltán „Kutyás” letöltendő börtönbüntetése, (és az akkor még kiskorú Varga Zoltán „Takony” felfüggesztettje,) mint lakmuszpapír mutatta meg a rendszert. A létező szocializmus igazi arcát. Melynek önző gonoszságánál csak a kettősmércéje volt nagyobb. Ezáltal a Pol Pot megyei (értsd: csongrádi) punkzenészek ilyenfajta mártíromsága egy komplett nemzedék számára volt szemnyitogató. Részint, hogy még mindig nem ért véget a vörösök keménykedése. Részint pedig, hogy ha a diktatúra még mindig képes versek és dalszövegek miatt letöltendőket osztogatni, akkor a tévében látható, rádióban hallható, évente lemezeket készítő, önmagukat sztároló, állítólagos nagy-nagy lázadókkal mi helyzet? Vajon mi lehet a valódi státuszuk?
A legenda tehát utat tört magának és négy évtized elteltével már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a CPg esetében egyértelmű a népítélet: nem ők, hanem az elvtársak voltak a bűnösök. Nem Güzüéket kívánta a nép a pokolba, hanem Erdőséket, meg az összes többi terület kiskirályként viselkedő illetékes elvtársait. Ahogy mára már a hírhedt iskolai tilalomfa is végképp a visszájára fordult: a CPg-vel barátkozni szabad!
Ez a barátkozás pedig minden képzeletet felülmúlt. Kétórás dedikálást, főleg új lemez nélkül, még a Kossuth-díjasok sem élhetnek át mindig. A kifáradásig tartó, valóban boldog, őszinte szelfizés pedig olyan visszajelzés lehetett a srácoknak, ami felért egy állami kárpótlással vagy Kossuth-díjjal. Sőt, talán még azoknál is értékesebb, mert ez a szeretetözön, mindenféle spekulációtól vagy hátsó szándéktól mentesen, spontán tört fel a közönség tagjaiból.
A nyitódal, a szokás magyar szöveggel előadott Bela Sljiva után pedig beindult a daráló és a legutolsó hangok lecsengéséig ki is tartott az őrület. Ilyen kemény zúzást és pogót utoljára 2005-ben a Kultiplexben éltem át, amikor a Leukémia The Reunion Show című visszatérő buliján olyan gyorsan kaptam egymás után vagy nyolcat a vesémre, hogy csillagokat láttam. Hát jó gyorsan, már az első szám után felmenekültem az első sorból a színpad szélére, hogy onnét folytassam a kamerával az események megörökítését.
Jelen esetben erről nem eshetett szó, mert valamilyen keveredésből más színű karszalagot kaptam, mint amivel egy fokkal nyugodtabb körülmények között tudtam volna fotózni és kamerázni. (Mint később kiderült, ráadásul csak egyet, a szükséges kettő helyett, de erről majd később.) Hát belenyugodva a kölyökkorunkat idéző kemény estét ígérő zúzdára, felkészülve az ütésekre és rúgásokra, valamint az első helyért történő borítékolhatóan kőkemény nyomulásra, felvettem egy, a telefont leginkább védő pozíciót és folytattam a videózást.
Nem kellett csalódjak, ilyen keményen ebben az évtizedben még nem rugdosták össze koncerten a bokám, miként a kékre-zöldre gimnasztikázott hátam is napokig sajgott még az emlékezetes punk-rock hangverseny után. De mindez semmit sem számított akkor, amikor a szemeink előtt írtak történelmet Ratiék (Zemkó Zoltán, az egyik CPg gitáros – a szerkesztő), mikor előttünk ment mennybe az immáron Csongrád vármegyei punkzenekar.
Különösen jót mosolyogtam az egyik tarajos rajongótárs teljesen kiszámítható tornamutatványain. Aki, miután kigolyózta a mellettem álló srácot, talán a csajának vagy valamelyik haverjának akart újabb helyet törni. Hát azokkal az ezeréves szakállas trükkökkel próbált eltántorítani az első soros pozícióból, melyeket már harminc éve is rutinosan mozogtam ki: könyöklős mutatvánnyal, a teljes testsúllyal rátehénkedős gyötréssel, meg hasonló sunyi, de kellően hatékonyan erőszakos dolgokkal. Szegénykém nem tudhatta, hogy sokezer koncerttel a hátam mögött már nehezen fog tudni meglepni, ha egyáltalán. Fél kézzel a telefont tartva is simán nekitámaszkodok valamelyik hasonlóan udvariatlan trónkövetelőnek, és míg a három-négy nyomulókirály egymást fárasztja ki, némi testsúlyáthelyezéssel, de lazán folytatni fogom a felvételt. Így bár mikor egy-egy testesebb koma nekünk verődött pogó közben, az sokat rontott a konformérzetemen, azért jól szórakoztam és a ráadások legvégéig kitartva, rendben befejeztem az archiválást, meglett a friss bootleg.
Újranézve, újrahallgatva, némileg reálisabban újraélve a bulit, azért elmondható, hogy ez a szeptember végi fellépés önmagában nem tartozna a legjobb CPg koncertek közé. A gitárok időnként bizonytalanul szóltak, mely még a nem túl izmos hangú videón is visszavet kissé az előadás erejéből. Talán a hangosítás rakoncátlankodott, vagy esetleg még több idő kellett volna a közös gyakorlásra. Ráadásul a nagy buli napján Béla torka is gyengélkedett, így az egész koncertet közösen énekelték Takonnyal, aki amolyan társ-frontemberként vitte a hátán a produkciót. Ő szólaltatta meg a múlt sötét árnyait szelíden poénra cserélő gumikacsát is, mellyel felvezette az Erdős Péterről szóló hírös slágerüket. Mellette Kutyi is remekelt, aki mostanra tényleg nagyon felszívta magát, így a ritmusszekció azért kellő feszességgel alapozta meg az össznépi bulizást. Mert maga az este, a beállástól, illetve az ítéletethirdetést felidéző intrótól fogva egészen a Fátyol Pistiről, a Főnökről szóló outróig maga volt nagy nagybetűs örömünnep.
Mert ezek a nóták tényleg népdalokká váltak. Négy évtizeddel a Meggyfa utcai buli után az összes CPg számot egy emberként üvöltötte a tömeg. És nem csak az 1979-1983 között született abszolút klasszikusokat, hanem az újabbakat is.
Az Erdős Péter pedig olyan szintű közösségi himnusszá vált, ami nem csak a zenekart fogja túlélni, de Erdős popcézár áldatlan tevékenységének elhalványulása után egyenesen ez a bizonyos CPg nóta lesz majd, amely által még akkor is túlél majd a neve, mikor mi már mindannyian befejeztük a földi pályafutásunkat.
Az édesapámék nemzedéke számára oly fontos üzeneteik mellett épp ez volt az egyik fő oka, hogy annakidején becsületbeli ügynek éreztem, hogy a CPg is szerepeljen az Emberek Emberekért című jótékonysági válogatás-sorozaton. 2006 és 2009 között, mikor az underground komolyabban megmozdult a leukémiás betegek megsegítéséért, és a jótékonysági fesztiválok szervezése mellett válogatásokat is készítettük. Mikor megkerestem Zolit, azonnal készséggel állt rendelkezésre, így az akkor épp inaktív szegedi együttes sem maradt ki a sorból.
Az új Dürer szabadtéri színpadán tartott CPg buli után ismét tudtunk pár szót váltani Takival. Mondtam is neki, hogy ezzel a budapesti diadalmenettel végre megtették az utolsó lépcsőfokot a szintlépéshez, innentől már egyenes az út a tankönyvekbe. Melyekben már Erdős doktor lesz a lábjegyzet, mint József Attilánál Horger Antal úr. Nem beszélve arról, hogy kishazánkban gyakorlatilag a CPg miatt került be és maradt a köztudatban a vajdasági Pekinska Patka.
Jelentem: a CPg sikerrel vette be a fővárost. A nagyszabású duplafesztivállá nőtt rendezvény közönsége leginkább rájuk volt kíváncsi, legjobban az ő dalaikat énekelte és toronymagasan a CPg trikókból és egyéb merch termékekből fogyott a legtöbb.
Mindez, kiegészülve azzal, hogy a legkomolyabb gyűjteménnyel rendelkező, legnagyobb tudású punk-, rock- és egyéb zenei szakértők is egytől-egyig jelen voltak, együttesen azt jelenti, hogy Come on Punk group végleg elfoglalta a maga helyét az egyetemes magyar zenei kultúrában. Bőven túl fogja élni őket a munkásságuk és a legendájuk. Come on, come on!
https://www.youtube.com/watch?v=aREpyGhjo1E
Fotók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
Folytatjuk!
