Klasszikusok rockritmusban IX. - Gyilkos tréfák, avagy csak nem esett elég messze Mahler “Almája” a fájától?

Részletek Gustav Mahler és Jaz Coleman vadregényes életéből. I.rész

A mostani Azariah őrület, amely szintén megérne egy komoly tanulmányt, újra felszínre hozta a médiában (és bennem is) azt, a szinte filozófiai szintű problémát, hogy a tehetség és a népszerűség, illetve a művészi színvonal és a sikeresség, valaha is paritásba /egyenlőség, egyenértékűség, azonosság – a szerk./ kerülhet-e egymással, és ha igen, miért nem? (Karinthy után szabadon.) A klasszikus zenei – mert én le nem írom, hogy “komolyzene” – ikonokat és a rock klasszikusait elemző sorozatom eddigi részeiben, mindkét oldal valódi szupersztárjai kerültek kivesézésre, és persze tudom, hogy még így is maradtak betöltetlen hézagok, vagy stílusosan szólva, ki nem töltött vonalközök, én most mégis szeretnék egy svédcsavart belevinni a történetbe. Két olyan zenei géniuszról fogok mesélni, akik bár úgy tűnik, sosem lesznek egyértelműen közönségkedvencek, ám a szakma folyamatosan beszél róluk, hatásuk és zenetörténeti progresszivitásuk pedig tagadhatatlan.

Kezdjük hát történetünket valahol az Isten háta mögött, s ha nem is a jicini erdőben – ahol Rumcájsz és az ő szerető Mankája élt –, de legalábbis a Bohemia (ismertebb nevén Csehország) kellős közepén található Kalischt falucskában, ahol 1860. július 7-én, az Osztrák-Magyar Monarchia sokszínű védőhálója alatt megszületett Gustav Mahler, a 19. és 20. század fordulójának egyik legnagyobb zenei géniusza, s az utolsó igazi romantikusok egyike. Mielőtt bővebben taglalnám, hősünk miért és hogyan érdemelte ki ezeket a címeket, azt hiszem, kivételesen érdemes a sztori végével indítani, mert talán ez a történet jellemzi legjobban Mahler hihetetlenül bonyolult, mégis rendkívüli módon szerethető és rajongásra serkentő személyiségét. Sírkövén – saját kérésére – csak a neve található meg, mivel szerinte: “Aki megkeres, tudja ki voltam. A többieknek nem kell tudniuk.” Ez a fajta szerénység és vakhit egy eszményben – amit egész életében követett –, határozta meg művészetét. Meg persze sok minden más is.

Manapság rengeteg szó-, és sajnos egyre inkább más jellegű csata is dúl a kulturális sokszínűséggel, befogadással és kirekesztéssel kapcsolatban, holott az igazi nagyok, Bachtól Bartókig, szivacsként szívták magukba a különböző nemzetek zenei tradícióit vagy éppen néphagyományait. Mahler Iglauban, Morvaország kellős közepén (ugyanis hat hónapos korában, szülei ott telepedtek le), egy szinte csak németek lakta faluban felnőve, zsidóként, nem csoda, hogy kirekesztettnek érezte magát és később ekképpen vélekedett: “háromszorosan hontalan vagyok, mint Ausztriában született cseh, mint osztrák a németek között, és mint zsidó az egész világban. Mindenhol betolakodó, sehol sem szívesen látott vendég.” Ez a fajta életérzés keveredett aztán, az egyébként akkori mércével mérve nem is annyira kisváros (mintegy húszezer ember lakott ott, abban az időben) szokásos zenei sokszínűségével. Az alábbi történeteket hallva leginkább Hrabal írásai juthatnak eszünkbe, ami azért is hihetetlen, hiszen majdnem száz év választja el őket egymástól, és abban a száz évben látszólag semmilyen változás nem történt. A kicsi Gustav első zenei élménye, az utca végén található laktanyából hallható trombitaszó. Már három évesen ott totyogott (kezében egy pici harmonikával) a katonazenekar mögött, s mikor eltévedt, a “jóakaratú” ismerősök csak akkor voltak hajlandóak hazavinni, ha eljátsza/elénekli nekik a zenekartól hallott dallamokat. Nem véletlen, hogy kiváló hallása és zenei memóriája miatt hamarosan bajba is keveredett, amikor a zsinagógában ronda lármának minősítette a gyülekezet énekét, és üvöltve csendet követelt, majd előadott egy utcai kocsmadalt polkaritmusban.

Ekkor már zongorázott, és elmondása szerint a helyi iskolában semmit sem tanult, de a közelében lévő városi színház repertoárján lévő Mozart és Bellini operákból annál inkább. Hihetetlen, de hat-hét éves korában már zongoraleckéket is adott, s ha a növendékek melléütöttek, a “kis mester” bizony nyakon vágta őket.

Ez a fajta erőszakosság apjától eredeztethető, és Mahler későbbi életén is komoly nyomot hagyott, éppen úgy, mint az abban az időben szinte zsánerképként aposztrofálható állandóan terhes anya, és a koporsóban elszállított testvérek. Az idős zeneszerzőt végül – egy más ügyből kifolyólag, amire később még visszatérünk – nem kisebb név, mint Sigmund Freud analizálta 1910-ben. Mahler ekkor állítólag felidézte, hogy egy gyermekkorában történt csúnya családi perpatvart követően, amikor kiszaladt az utcára, futás közben meghallotta az ott álló kintornás előadásában az egyik akkoriban népszerű nótát, és valószínűleg ez a szürreálisnak mondható kép keveredett aztán zenéjében, mint a tragikum és a banalitás egészen fura elegye. Hogy ez mennyire igaz, valószínűleg csak Mahler és Freud tudja pontosan, az viszont biztos, hogy a zeneszerző idegrendszere nem volt teljesen stabil, és a személyiségében is legalább annyiféle meghatározó jegy keveredett, mint ahány nemzetiség volt jelen a Monarchiában, abban az időben. Mielőtt azonban megtudnánk, miképpen tudta ezt a sokszínűséget javára fordítani a zenei karrierjében, ismerjük meg a cikkünk másik főszereplőjét, akinek fiatalsága, sőt egész pályafutása sok tekintetben hasonlít a romantikus mesterére. Hölgyeim és uraim: Jaz Coleman!

Tudom, tudom, most sokan csak néznek maguk elé, és azon gondolkodnak, vajon kinek a készülékében van a hiba? Ki a fene az a Jaz Coleman, aki Mahler után pontosan 100 évvel látta meg a napvilágot? Nos, ha azt mondom Killing Joke? Még mindig semmi? És ha úgy folytatjuk, hogy Metallica The 5.98$ EP – The Wait című dala? Bizony, bizony, ez a dal az első Killing Joke lemezen jelent meg eredetileg, és nem csak Hetfieldékre volt hatással, de a csapat, amely hihetetlen arány érzékkel ötvözte a poszt-punk energiáját az indusztriális hatásokkal és a new-wave/alteres lebegéssel, hamarosan olyan rajongókat szerzett magának, mint Kurt Cobain, Trent Reznor (Nine Inch Nails), vagy éppen a Foo Fighters, a Faith No More és a Soundgarden legénysége. Ki más lehetett volna a cheltenham-i (Vicces dolog: itt született Brian Jones a Rolling Stones tragikus sorsú gitárosa) angol csapat vezére, az énekes/billentyűs/zeneszerző? Nem más, mint a fentebb említett Jaz Coleman.

Coleman indíttatása és iskolái is megdöbbentő sokszínűséget mutatnak. Indiai (bengáliai) és angol szülőktől származik. Tanulmányait olyan városokban végezte, mint Lipcse, Kairó (ahol arab zenét hallgatott, elmélyülve a negyedhangos intonációban is), Zürich (itt bankárnak tanult), és végül Új-Zélandon kötött ki, ahol egy helyi szervezetben még papnak is felszentelték (á la Liszt Ferenc).

Ez alapján azt hiszem nem is várhatunk mást, csakis egy olyan életutat, ami lépésről-lépésre haladt a zajos, de stílusteremtő poszt-punk zenétől addig a pontig, amíg Klaus Tennstedt, a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású karmestere, és egyben talán legjobb Mahler interpretátora ki nem jelenti Coleman-ról, hogy bizony ő az “új Mahler”.

Furcsa, hogy a rajongókban általában olyan kép él, hogy kedvenceik valamiféle zenei Parnasszuson ücsörögnek, és csak saját dalaikat, esetleg egy-két régi kedvencüket hallgatják, holott, ha ez így lenne, valószínűleg egyetlen dal sem született volna meg soha. Az igazság ezzel szemben az, hogy a valódi zenészek a legváltozatosabb forrásokból és stílusokból szedik össze morzsánként a tudást, és hogy ebből miként tudnak saját stílus alkotni, ott derül ki az igazi tehetség. Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Jaz Coleman kedvenc lemezeinek bűvös 13-as listáján csak egyetlen poszt-punk album szerepel, viszont emellett négy klasszikus mű is megtalálható. Talán nem véletlen, hogy a Killing Joke legelső albumának nyitó dala a Requiem címet kapta. Ami gyilkos tréfa és klasszikus utalás is egyben. A lemez dalaiban ott van egyfajta poszt-apokaliptikus hangulat, ugyanakkor érezhetően nagyon okosan vannak kigondolva a dalok, és a fiúk nem félnek használni az elektronikát sem. Jaz-nak azonban az első két albumon elkövetett alapvetések messze nem merítették ki a valódi kreativitás fogalmát, ezért 1982-ben hirtelen kilépett a bandából, és bejelentette, egy élete, egy halála, ő bizony karmester akar lenni.

Nyilván sokakat sokkolt a hír akkoriban, és talán így, olvasva is furcsa egy ilyen éles váltás, de azért jó, ha tudjuk, hogy Coleman és “bandája” olyan huncutságokra volt képes, hogy akár csak egy Wagner koncert miatt is Berlinbe utazzanak repcsivel, és megnézzék vezényelni Herbert von Karajant, akit azóta is a század egyik legendájaként tartunk számon /1989 júliusában halt meg – a szerk./. Az ígéret szép szó, és a poszt-punk frontember állta is, ugyanis amikor legközelebb találkozunk vele, már szép lassan beszivárgott a legnívósabb zenekarok holdudvaraiba, hogy produkcióihoz előadókat, karmesteri szenvedélyéhez pedig pulpitust szerezzen. 1990-ben aztán végre megjelenik egy új lemez Song from the Victorious City címmel (Anne Dudley közreműködésével), amely teljesen felrobbantja a Jaz Coleman-ról kialakult, addig valószínűleg túl kevés színnel megfestett képet.

Hősünk ekkor pontosan 30 éves volt, és ez az a pont, ahol ideje visszakanyarodni Gustav Mahler-hez, mert az ő élete sem volt kevésbé izgalmas eddig a pillanatig, és persze utána sem.

Klasszikusunk történetét ott hagytuk abba, hogy tehetsége egyértelműen kiderült önmaga és a világ számára is. Nem igazán volt tehát más választása, a prágai gimnáziumi évek után a bécsi Zeneakadémia zongora szakos hallgatója lett, ám történetünk szempontjából sokkal izgalmasabb, hogy magánúton zeneszerzést is tanult, nem kisebb névnél, mint Anton Bruckner. Róla gyorstalpalón annyit érdemes tudni, hogy olyan szintű Wagner fanatikus zeneszerző volt, hogy ma valószínűleg ő lenne a fan club vezetője. Nem csoda hát, hogy Mahler is teljesen a bayreuthi-i mester hatása alá került. Ugyanakkor Bruckner volt az, aki felhívta az ifjú Gustav figyelmét arra is, hogy aki legény, aki vitéz, és pláne zeneszerző, annak kötelező szimfóniát írni. Így történt az, hogy a szép lassan operakarmesterré váló Mahler (mindjárt kitérünk erre is), soha egyetlen operát sem írt (na, jó, egyet igen “A három Pintó” címmel, de az később valahogy eltűnt a katalógusából), szimfóniát viszont annál többet. Egy idő után ugyanakkor pontosan ez lett élete egyik legneurotikusabb pontja is. Miért? Mert annak a kornak is megvolt az a bizonyos babonája, amelyet a 20. század második felében a pop/rocksztárok között csak huszonhetesek klubjának hívtak. Tudjuk ugye? Hendrix, Morrison, Janis Joplin, vagy a későbbiekben Kurt Cobain, Amy Winehouse, és sajnos még sokan mások. A huszonhetedik év úgy tűnik vízválasztóként működött a túlélés szempontjából. A 19. században ez még a kilences szám volt (nem keverendő össze a hatossal, ahogyan ezt a Lottóshow-ból tudjuk), és a szimfónia műfaja. Beethoven kilencet komponált, majd meghalt, Schubert ugyanennyit és utána ő is elment. Bruckner dettó. Mahler egy idő után szinte rettegett attól, hogy egyszer odaér ahhoz a bizonyos számhoz. (Vicces dolog: Mozart 51 szimfóniát írt, és fiatalon halt meg, Haydn pedig 104-et és boldogan élt, amikor éppen nem kellett a felesége kibírhatatlan természetét elviselnie.) Ráadásul szegény Mahler ebben a kérdésben erősen hasonlított egy B kategóriás horrorfilm főszereplő családjához, akik, bár tudják, hogy az újonnan vásárolt házukban előzőleg mindenkit lemészároltak, de ők azért is megveszik, és azért is lemészároltatják magukat. Kivéve természetesen a legkisebb gyermeket, akinek még fel kell bukkannia a franchise többi részében is. Szóval zeneszerzőnk alkothatott volna esetleg más műfajban is, de akkor talán még ma is élne.

Visszatérve a karmesterségre, Mahler a zeneszerzés mellett ebben is komolyan képezte magát, és Bécsben szorgos operalátogatóként, éles szemével és főleg fülével hamar észrevette a művészeti és a menedzsment frontján meglévő hibákat. (Vicces dolog: pénze nem lévén, csak állóhelyet tudott szerezni, azért is barátja, Hugo Wolf, szintén zeneszerző, állt sorba naphosszat. Vajon milyen érzés lehetett ide 37 évesen, igazgatóként visszatérnie?) Egy biztos, Mahler kőkeményen dolgozott, és egy pillanatra sem engedett elveiből, semmilyen körülmények között.

Ezer százalékosan maximalista hozzáállásáról rémtörténetek keringtek, de nem is lehetett ez másképp, ha az egyik ars poetica-ja éppen az alábbi mondat volt: „Ahol a zene, ott legyen a démon”. Ezek után nem csoda, hogy előbb-utóbb mindig konfrontálódott a munkahelyein is. Iglau–Bad Hall–Laibach (a mai Ljubljana)-Kassel volt a sorrend, majd hihetetlen, de 26 évesen a nagyhírű lipcsei Opera főzeneigazgatója lett, és innen már csak egy lépés volt, hogy az 1888-ban éppen négy éve megnyílt, Európában a legmodernebb dalszínházként elkönyvelt intézmény élére állhasson.

Nem kell találgatni, hogy melyik városban lehetett ez, megmondom: Budapesten.

Mahler, ha viszonylagosan rövid ideig is állt alkalmazásban szeretett fővárosunkban, azért így is elképesztő dolgokat vitt véghez.

A legemlékezetesebb esemény mindjárt a bemutatkozásához köthető, ugyanis Wagner: A Rajna kincse című operájával debütált, és bármilyen megdöbbentő, de a darab elején, a víz alatt játszódó jelenet közben tűz ütött ki. Mahler-nek azonban eszébe sem jutott abbahagyni a vezénylést, és végül a tűzoltók vitték ki, a teljesen eksztázisban lévő karmestert. Szerencsére a tűz eloltása után az előadás nem csak folytatódott, de zajos siker lett.

Persze volt más is, például Mascagni Parasztbecsületét is ő vezette sikerre, és indította el a nemzetközi elfogadás felé, valamint például Mozart Don Giovanni-jának pompás színrevitele is örökre emlékezetes marad, legalábbis Johannes Brahms miatt mindenképpen. Az idősödő mesternek ugyanis az egyik Mahler rajongó páholy tulajdonos felajánlotta, menjen el megnézni az ifjú titánt, vezénylés közben. Brahms leginkább azért állt kötélnek, mert úgy gondolta szundíthat egy jót, mielőtt beül egyik kedvenc kocsmájába. Ehelyett azonban a darab első hangjaitól kezdve teljesen Mahler bűvkörébe került, és már a nyitány után így kiáltott (!) fel: “Egészen kitűnő fantasztikus – ördögi egy fickó!” Onnantól kezdve – bár zenéjével sosem tudott megbarátkozni – csakis szuperlatívuszokban beszélt a hihetetlen operakarmesterről.

Mint tudjuk, a politikát azonban semmi más nem érdekli, mint önmaga, és a Mahlert szerződtető Beniczky Ferencet az erősen antiszemita és nacionalista Zichy Géza gróf váltotta a kormánybiztosi poszton, akit nem túlságosan hatottak meg Mahler kétségtelen érdemei, és addig vegzálta a karmestert, amíg ő inkább a felmondás mellett döntött. Halkan jegyzem meg, nem ő volt az utolsó a sorban, akit nem hagytak dolgozni az Operaházban. Mahlert talán csak a kialkudott lelépési díj, és a közben elkészült két szimfóniája vigasztalhatta volna, azonban ez sem volt egyszerű téma akkoriban. Ahogy ezt majd a későbbiekben láthatjuk.

Egy évszázaddal később, Jaz Coleman dalai a győztes városról, jelesül Kairóról, teljes sikert arattak. Az egykori növendék hallhatóan otthon érzi magát az arab zene közegében, és a lemez egy pillanatig sem ragad le a jól bevált bővített szekund által fűszeressé tett muzsika sztereotípiáinál, valamint a témaválasztás látszólagos egysíkúsága sem teszi unalmassá. Ami viszont ezután következik, az minden eddigi erőfeszítését felülmúlja. Olyan lemez-triumvirátust pakol le a crossover műfajok asztalára, amelyeknél jobbat, ebben a műfajban azóta sem hallottam. Coleman lelkifurdalás nélkül megy neki három őskövületnek, és nem csak ízekre szedi zenéjüket, de aztán – megkockáztatom – sok helyen sokkal jobban rakja azt össze az eredetinél. Az Us and them – Symphonic Pink Floyd; a Kashmir – The Symphonic Led Zeppelin és a Riders of the Storm – The Doors Concerto valóban mahleri minőségben tárul elénk.