Klasszikusok Rockritmusban IV.

Baroque ’n’ Roll I.

A 4 évszak és az égből jött gitár története

Vivaldi: Négy évszak vs. Uli Jon Roth

„Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.” (Karinthy)

A fenti idézet azokat a félelmeimet próbálja kifejezni, amelyek a mostani témával kapcsolatosak. Zenész énem két oldala ugyanis komoly csatát folytat egymással és még most sem tudom, hogy a cikk végére felülkerekedik-e valamelyik, és ha igen, vajon melyik. Ugyanis a tényállás szerint, valamilyen titkos sugallat arra kényszeríti a rock gitárosok egy részét, hogy hódolatát fejezzék ki a régi mesterek, különösképpen a nagy barokk zeneszerzők (Bach, Händel, Albinoni, Vivaldi) előtt. Valóban van egy olyan megállapítás a zenetudósok közt, hogy Bach-ig fejlődött a zene, aztán már csak visszafelé ment. Talán ezt érzik a nagy húrnyűvők; Blackmore, Malmsteen vagy például az ebben a cikkben főszerepet játszó Uli Jon Roth is. A kérdés csak az, hogy ténylegesen tisztelgés vagy pedig megszentségtelenítés történik valójában. Ez a „két macska” játszadozásának oka.

Kezdjük az elején! Ha az utca emberét megkérdezzük, mi az első (vagy egyetlen) klasszikus zenei mű, aminek a címe eszébe jut, valószínűleg 90%-ban a Négy évszak lesz a válasz. Az nem biztos, hogy Antonio Vivaldi nevét is rögtön társítják mellé, de ez akkor is óriási dolog, hiszen a mű három év híján éppen 300 éve van velünk. Vagy mégsem?

Vivaldi legnépszerűbb műve, a 4 évszak 1725-ben jelent meg 8-as opus számmal Amszterdamban, az Il Cimento dell’ Armonia e dell’ Inventione – vagyis A harmónia és a találékonyság erőpróbája- című 12 hegedűversenyből álló sorozatban. (Ebből természetesen csak négy hegedűverseny az, amit az évszakok neveivel azonosítunk.) A cím egyrészt jelölheti képletes módon a Harmónia és a Találékonyság közötti küzdelmet, másrészt a szerző képességeinek megcsillantását is, amennyiben számára mindez próbatétel, egyfajta vizsga. A műveket Vacláv Morzin cseh grófnak ajánlotta a szerző, az alábbi szavakkal:

„Nagyméltóságú Úr, esdekelve kérem, ne csodálkozzék Fenséged, ha e kis létszámú és szerény concerto-k közt megtalálja A négy évszakot, amely már sok idővel ezelőtt Fenséged türelmes nagylelkűségét élvezhette. Higgye el nekem, hogy azért találtam őket kinyomatásra méltónak – noha minden tekintetben ugyanazok a darabok-, mert a szonettek mellett immár minden bennük ábrázolt dolog pontos magyarázatával láttam el őket. Bizonyos vagyok abban, hogy Ön úgy fogja megítélni őket, mintha újak lennének.”

Zárójelben jegyezném meg, hogy bizony a zenészek abban az időben (is) a kiszolgáló személyzettel voltak egy sorban a nemesi rétegek szemében és ha szerencséjük volt, némelyik fogékonynak mutatkozott a művészetekre és mecénásként lépett föl a kiválasztott zeneszerző felé.

Ennek köszönhetően valószínűleg elhangoztak a művek egyszer-kétszer, aztán nyomuk veszett, de ezt igazából senki sem sejtette, mivel nem is keresték őket. 1926-ban kerültek elő a nevezett mű egy olasz családi hagyatékból, tehát csak az elmúlt 100 év hatása a mai népszerűség. (Valójában még kevesebb, mert 1942-ben vették először lemezre.) De minek is köszönhető ez a popularitás?

Antonio Vivaldi 1678-ban született, s bár apja – hegedűs lévén – hegedülni tanította, igazából a szülei papnak szánták és egyházi tanulmányait 1688-ban kezdte el. Mivel azonban koraszülött volt, és beteges maradt, nem adták be a velencei szemináriumba, hanem otthon taníttatták. 1703-ban áldozópappá szentelték, de papi hivatását nem sokáig gyakorolta, saját elmondása szerint egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy rendszeresen misézzen. A furán vörös hajszíne miatt azonban később ráragadt a „rőt pap” becenév.

1704-ben a velencei Pio Ospedale della Pietà árvaház tanára lett, és bár a későbbi évek alatt többször került összetűzésbe az intézmény vezetőségével, állását élete végéig megtartotta. A Pietà hangversenyei és zenés miséi a korabeli velencei és külföldi nemesek kedvelt szórakozásai voltak és gyanús, hogy nem csak a zenei színvonal miatt, hanem mert a Pietà növendékei leginkább fiatal hölgyek voltak. Nem lenne tisztességes dolog élcelődni azon, vajon Vivaldi miért ragaszkodott szinte élete végéig ehhez az álláshoz, de az tény, hogy például 1726-tól kezdve operabemutatóinak állandó női főszereplője az az Anna Girò lett, aki valószínűleg szintén a Pietà növendéke volt. A lány nővére Vivaldi ápolónőjévé lépett elő, és mindkét nő a mester velencei házában lakott. Ez számos pletykára adott okot. Végül ezért Tommaso Ruffo kardinális Ferrarából ki is tiltotta Vivaldit.

Mindezek mellett, ami zeneileg tényleg fontos volt és unikum lehetett abban a korban, hogy a mester nyugodtan kísérletezhetett a hangszerekkel, hangszínekkel és dinamikákkal, hiszen a lányokból álló zenekar állandóan rendelkezésére állt.

„A négy évszak” négy hegedűversenye szinte kiapadhatatlan tárháza a leleményességnek és szerzői invencióknak, valamint a korai hangfestés (jelen korunkban: soundscape) alapműve. A partitúrában (amely egyfajta vezérkönyv és az összes szólamot tartalmazza) nem csak hangok vannak, de különböző kiírt utalások is, hogy mely rész milyen módon játszandó és hogyan kapcsolódik a szöveghez. Szöveg? Igen. Vivaldi nem elégedett meg a hangok által nyújtott információkkal. A közönség négy teljes szonettet (lásd a cikk végén) is kapott a pénzéért, amely még inkább egyértelműsíti, mikor, mi történik a színpadon.

Így fordulhat elő az, hogy a Tavasz első tételében madarak csicseregnek, a 2. tételében a brácsák ugatnak, mint a pásztorkutyák. A Nyár harmadik tételében kitör a vihar, de előtte még szúnyogok és legyek gyötrik az amúgy is tikkadt népeket. Az Ősz első tételében a szüreti mulatság lerészegedő közönsége a második tételben már horkol, valamint a Tél nyitó tételének fogcsikorgató hidegét a második tételben a kandalló mellett pihenjük ki és még a tűz ropogását is halljuk. Zsenialitás a köbön! Hegedűk-brácsák-csellók-nagybőgő-csembaló, esetleg lant – ebből a 6 hangszercsoportból jön létre a varázslat és itt kezdi el kiereszteni a karmait az általam megálmodott macska, amely a klasszikusokat képviseli.

Történt ugyanis, hogy, kb.280 évvel a mű születése után egy német gitáros elhatározta, átdolgozza/átváltoztatja a művet. Uli Jon Roth-nak Metamorphosis néven jelent meg a Vivaldi hegedűversenyeket – és még pár másik klasszikus művet – újraálmodó lemeze. Roth már anyabandájában a Scorpions-ban is kitűnt az ezotériához való vonzódásával és Hendrix, valamint a klasszikus zene nagyjaihoz való feltétlen ragaszkodásával. A hetvenes években ráunt az addig bálványozott Fender Stratocaster-re, amely véleménye szerint nem biztosított (sem szó szerint, sem elvont művészi értelemben) elég teret az igazi égi varázslatoknak. A 80-as évek elején tervei alapján elkészült a Sky gitár, amely már hat és héthúros formában, a normál 22-24 bund helyett 36-42 bundot tartalmaz, hogy egyéb újításairól ne is beszéljünk. Szavaiból kiviláglik, hogy mélységes tiszteletet és valami különleges kötődést érez az olasz barokk mester iránt, ugyanakkor azon a véleményen van, hogy Vivaldi a mai kor embere számára is ugyanolyan frissességgel hat, mint a saját korában.

Látszólag tehát minden adott volt a Mester örökségének értő és alázatos gondozásához. Éppen ezért csalódás számomra a lemez és maga a feldolgozás is. Mert mit hallunk? Gyönyörű gitárhangot, kamarazenei kísérettel. Elképesztő a virtuozitás és a művészi attitűd. Ez rendben is van, de hol vannak a madarak, a kutyák, a vihar, a fagy és minden egyéb, ami a műben benne van. Az igazi történés marad a vonósoknál és mintha a szólóhangszer lenne testidegen a hangzásban. Tovább is van, mondjam még?

Vájtfülűek kiszúrhatják, hogy a zenekar és/vagy a szólista, nem is ugyanarra a frekvenciára hangolt, így a gitár mindig picit alacsonyabbnak tűnik.

A drámai hangzást fokozandó Roth kiegészítő hangszereket is bevet, megszólalnak a harangok, az üstdobok, ezek azonban szerintem, ha elolvassuk az eredeti szöveget, akkor nem igazán lennének szükségesek, gyakran úgy tűnik, hogy csak a nagyobb cirkuszt szolgálják.

Ha a kedves olvasó belehallgat a cikk végén lévő linken található Il Giardino Armonico (Harmóniák kertje) vonós kamarazenekar előadásába, akkor nem véletlenül találhatja úgy, hogy az bizony sokkal inkább rock’n’roll, mint bármi, amit Uli Jon ebben a témakörben előad. Hangsúlyoznám, hogy egy megkerülhetetlen gitárosról van szó, de talán a suszter és a kaptafa ebben az esetben… Nos, tudjuk. Roth mentségére szolgáljon, hogy a Nyárból, Patrick Rondat (francia gitárvirtuóz) Jean-Michel Jarre-ral is előadott egy trance-es elemekkel megbolondított változatot. Igaz, hogy az eredeti stúdió felvétel ott sokkal energikusabb, mondhatni viharosabb. Ha végigböngésszük a „TeCsövet”, láthatjuk, hogy Dunát lehet rekeszteni a mű rock és metal feldolgozásaiból. Mi ez, ha nem a népszerűség tetőfoka?

Halkan jegyezném meg, hogy nekem is volt szerencsém játszani a darabot többször, mint hegedűs szólista és a gitár átdolgozást is jól ismerem. Jelen esetben azt kell mondjam, hegedűn sokkal nehezebb jól eljátszani – pontosan a sokszínűség és a hangszínek ábrázolása miatt. Szóval azt hiszem, szegény rockos macsek most alulmaradt. Ez azonban a kisebbik baj.

Az igazi probléma, hogy egy olyan szerző, mint Antonio Vivaldi, sok-sok év tanítás és számtalan mű megkomponálása után, szinte koldusszegényen halt meg 1741-ben Bécsben, miközben kompozícióiból számtalan művész és impresszárió tömte és tömi a zsebét azóta is.

Persze ez még gyakran előfordul majd a zeneszerzők között. Éppen ezért folyt.köv.

A Négy évszak szonettjei, Vivaldi tollából:

Tavasz:

Allegro
   Megérkezett az új tavasz, vidáman
   köszönti őt az ujjongó madárdal,
   s a csermelyek a szellő sóhajában
   frissülve futnak, édes suttogással.
   Villám és mennykő súlyos gráciával
   jelenti be sötét-libériásan,
   s hogy elcsitul az égzengés – madárdal
   hallik megint, benne zengő varázs van.

Largo
   Virágos réten sugdosón lehelget
   a fű, a lomb és mély álomba bódul
   a kecskepásztor, hű kutyája mellett.

Allegro
   S furulyaszó csendül az álmokon túl:
   a tündöklő tavaszban táncra kelnek
   a pásztorok s a nimfák csapatostul.

Nyár:

Allegro non molto
   A nap hevétől elgyengülve tikkad
   a nyáj, az ember, ég a cserje is,
   elomlik hangja a kakukk-madárnak,
   a gerledal merő szín és merő íz.
   Szellő piheg, de már tarolva támad
   reá észak szele, mindent söpör, visz,
   a pasztorál a védtelen magánynak
   partján zokog, vihart rettegve ő is.

Adagio e piano – Presto e forte
   Mozdul a pásztor félve, izgatottan,
   dörög az ég, rajta villám cikáz át,
   legyek köröznek megbolydult rajokban.

Presto
   Fenséges félelem, amit a nyár ád:
   vadul villámlik, az ég szinte robban,
   lefejezi a délceg búza szárát.

Ősz:

Allegro
   Vigad a szegény, táncolva, énekelve,
   a bő termést örvendezőn fogadja,
   ma még Bacchus borától víg a kedve –
   holnap álomba hamvad majd vigalma.

Adagio molto
   Mindenki vigadjon, dalra, táncra kelve!
   Legyint a langyos légtenger fuvalma,
   a gazdag évszak mintha integetne:
   édes álomból szép gyönyörbe csalna.

Allegro
   A vadászok hajnalban útra kelnek,
   kürttel, puskásan, alvó falvakon túl
   vadat hajszolva jó nyomot követnek.
   A megriadt vadállat puskaportul
   prüszköl, rohanna, ám futása sebzett,
   bukdácsol még, aztán a fűre fordul.

Tél:

Allegro non molto
   Küszködni, fázva, csikorgó havakkal,
   csikaró, fájó, rettenetes szélben,
   topogni sűrűn, meg ne fagyj a télben,
   jeges világban, vicsorgó fogakkal.

Largo
   Húzódni tűzhöz, terített víg asztal mellé,
   míg ott kinn az eső csak úgy szakad.

Allegro
   Majd síkos úton, jaj,
   elesőfélben továbbhaladni, mindig egy arasszal:
   vigyázz, megcsúszol!
   Lábad nem szaladhat: No kelj fel, indulj
   hanem aztán jó kis roppanás: jég volt, beszakadt alattad!
   Sirokkó, bóra, ezerféle kófic
   rohama csap rád zúgó szél-hadaknak
   ilyen a tél hát, de van benne jó is.