Dark Side Of The Moon 50 – 4. rész – A szvit tartalma I. – Az ember

2023-ban ünnepli ötvenedik évfordulóját a Pink Floyd és egyben talán az egész progresszív rock színtér leghíresebb koncept-albuma a Dark Side Of The Moon. A teljes lemezt kitöltő rockszvit zenei része itthon is közismert, azonban a tartalmi rész már messze nem ennyire egyértelmű, dacára a tonnányi szakirodalomnak és a szerzők gyakori interjúinak. A jubileumi kiadványok értékeléséhez és Roger Waters új verziójához azonban nem árt képbe kerülni, legalább a szvit tételeinek legfontosabb részleteit egymáshoz rendelni.

Sorozatunk negyedik részében a szvit első felének tartalmi összefoglalása következik, egyfajta gyorstalpaló formában, mely a Dark Side Of The Moon tételeivel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat idézi fel dióhéjban.

A helyzet ugyanis változatlanul az, hogy bár több, mint ötven éve elérhető az album, de még mindig sokan vannak, akik azt gondolják, hogy a Dark Side Of The Moon valami könnyed slágerzene vagy valami egyszerű, de nagyszerű tesztlemez, amivel belőhetik a házi hifijeiket, de semmi több, semmi komoly. Ezt a tévhitet pedig a csak tovább erősítik a Pink Floydról szóló felszínes irományok. Pedig ennél távolabb semmi sem állhatna a valóságtól.

Ugyanis a Dark Side Of The Moon szvit, turné és lemezalbum fő mondanivalója és egyben főpontja a halandóság. Melynek tételei pedig leginkább azt boncolgatják, hogy miként tesszük pokollá egymás és saját magunk számára is, az eleve rövid életidőt. Mindezt pedig minden korábbinál egyszerűbben, szinte már-már szájbarágósan fogalmazta meg 1971 telén a szerző, a dalszövegek mellett a komplett koncepciót is kidolgozó Roger Waters rockideológus, zeneszerző, szövegíró.

1. Speak To Me

A mű keretét egy szívverés adja, aminek zenei felhasználásával már korábban is kacérkodott az együttes. Gondolhatunk akár a Zabriskie Point című film nyitányában elhangzó Heart Beat, Pig Meat experimentális darabra, vagy a két évvel később rögzített Live At Pompeii film intrójára. Vagy akár a legalább kétszeri nekifutás ellenére is befejezetlenül maradt Household Objects albumra. A Pink Floydnál azonban nem létezik elhagyott ötlet, hát idővel a szívdobogásos intró is megtalálta a maga helyét az életműben. Méghozzá a legsikeresebb rockszvit kereteként.

A Speak To Me egy hagyományos értelemben vett nyitány, melyben a nagy mű, az opus magnum összes későbbi tételének apróbb részletei, valamint az azokat narráló beszédfoszlányok hallhatók. A nyitó tétel ugyan Nick Mason nevén fut, de egyértelműen Waters ötlete volt, amit Rick Wright-tal dolgoztak ki, hogy ezúttal a klasszikus zene bevált módszere legyen az új szvitjüknek a mintája. A konkrét felvétellel kapcsolatban már megoszlanak a visszaemlékezések.

Mason kitart amellett, hogy ő állította össze, 1972 nyarán, az addig elkészült felvételek darabkáiból. Amit 1973 januárjában módosítottak, Clare Torry vokáljának hozzáadásával és Paul McCartney szövegének kivágásával. Utóbbit állítólag azért, mert McCartney mondandóját túlságosan is modorosnak, kimódoltnak értékelték az alkotók a mű egészéhez viszonyítva. Mindegy volt, az egykori Beatles tag nélkül is tartolt a lemez.

Fontos információ, hogy a Dark Side Of The Moon albumon hallható szívverés jóval lassabb, mint ami egy normál egészséges embernél megszokott. Amit egy beavatatlan kardiológus egyenesen ijesztőnek tarthatna. Mindezt a módosítást azért ejtették meg, mert ez a lelassított változat egyrészt jobban passzolt a zenéhez, annak üteméhez és hangulatához. Másrészt pedig mégiscsak egy haldokló utolsó perceiről van szó. Aki előtt lepereg az élete, mielőtt elhagyja az árnyékvilágot, mielőtt kifújja az utolsó lélegzetét. Egy idős beteg fekszik a betegszoba homályában és magában beszél, mielőtt meghal. Ezáltal tökéletesen vezeti fel a halandóságról szóló művet és a korai halált előidéző nyugati kapitalista berendezkedés fogyasztói társadalmának frusztrációit és rohanó életmódját bemutató tételeket.

I’ve been mad for fucking years
Absolutely years, been over the edge for yonks
Been working me buns off for bands

I’ve always been mad, I know I’ve been mad
Like the most of us have
Very hard to explain why you’re mad
Even if you’re not mad

Az illető egy cseppet sem tűnik sem boldognak, miként megelégedettnek sem. Maga alá gyűrte az önpusztító életmód és az emberi életet nem sokra becsülő világrend. Az átélt dolgokat kidobott időnek minősíti. A összeomlást részben Syd Barrett tragédiája ihlette, valamint az egykor szintén a zenekar mellett dolgozó, de már kidőlt, lebetegedett, meghalt roadok és technikusok is. Azonban míg a művészi szűrőn átengedett élmények valóságosak, addig a probléma globális. Mindenkit érint, akit elkapott a gépszíj, húz a daráló foga…

2. Breathe (In The Air)

Az intrót követő tényleges első tétel elsőként magát a születést, majd az azt követő pillanatokat mutatja be. Méghozzá a baba szemszögéből, aki kemény munka árán kikerült az addigi megszokott védelmező közegéből és csak csodálkozik rá a kinti világra. Nem tudja, hol van, nem tudja, miért van itt, még az édesanyját is újra meg kell ismernie. Van-e élet az anyaméhen túl?

Ezt pedig a szívverés vezeti fel, köti át. Mert míg a Speak To Me végén egy Breathe akkord hallható visszafelé, addig a Breathe konkrétan a Speak To Me-ből, a szívverést hallva indul útjára. És ez így formál egy kerek egészet. Ezért van, hogy a ’80-as, ’90-es évek CD újrakiadásai rendszerint egy trackként tartalmazzák a nyitó kettőst. Hiszen az első dolog, amit egy emberi lény hall, az egy embrió korabeli élmény, egy meghatározó élmény, az édesanyja méhében is jól hallható szívverés. Az édesanyja szívverése, az első élmény, ami hamarosan biztonságérzetet is nyújt. A Breathe elején hallható kiáltás pedig a születés gyötrelmeinek és az első felsírásnak a művészi kifejezése. Ami után a csemete már nem hallja a szívverést. Nem véletlen, hogy az úgynevezett „aranyórában” a tisztába tett babát az édesanyja mellkasára fektetik, hogy meghallja és felismerje a jól ismert szívritmust.

Máté Péter Szívhangok című koncept-albuma is pontosan ezt vette alapul, mikor a saját életút szvitjét kezdte komponálni. Péter bevallottan Pink Floyd rajongó volt és le sem tagadhatta volna, hogy a Dark Side Of The Moon volt az egyik alap inspirációja. A két album indítása szinte teljesen azonos. Csak a későbbi dalok, tételek mentén válik ketté.

Részint, mert eltérő életélmények inspirálták, így némileg eltérő kicsengésű következtetésre is jutottak a művészek. Részint pedig, mert Péter eredeti koncepcióját megcsonkították, így egy rövidebb és eltérő dalsorrendű anyag került a lemezre, mint amit eredetileg eltervezett.

(Látszólag nem ide tartozik, de a gyakorlatban nagyon is a témához kapcsolódik, hogy az elmúlt két évtizedben több alkalommal is megpróbáltam a Szívhangok eredeti, a hanglemezgyár által meg nem csonkított változatát kiadatni CD-n, de minden alkalommal megfúrták a tervet. Illetve legalább három alkalommal pedig a kiadást vállaló cég vagy a finanszírozást beígérő személy hátrált ki a projektből, miután  korábban már igent mondtak rá. Lám-lám, nemcsak az átkosban volt veszélyes egy gondolkodó művész gondolatébresztő műve, de bizony a sok esetben korrupt, idegenszívű és belterjes popszakmában még jelenleg is jobban örülnek egy fesztiváldalokat éneklő szerelmes trubadúr emlékének, mint egy bármely műfajban remekműveket alkotni képes zseni fajsúlyos közléseinek.)

A Breathe indításaként hallható kiáltás, mint a felsírást imitáló pillanat az egész mű egyik legfontosabb kulcsmomentuma. A felsírás az önálló élet első aktusa, az első önálló lélegzet, egyben az első érzelmi reakció is. Válasz arra a sokkra, amit az anyaméh elvesztésének és egy ismeretlen helyre való érkezésnek együttes élménye okoz. A lassú tempójú, meglehetősen egyszerű dallam még kétszer tér vissza a mű során, mint az alapélményre rakódó egyéb rétegek kifejezéseként.

A nagyszerű Rick Wright bevallottan a számára nagyon szeretett jazz műfajhoz fordult inspirációért, mikor Waters ötletét elkezdték közösen kidolgozni. Richard már a munka dandárjában emelte át Miles Davis máig kötelező alapműnek számító King Of Blue albuma egyik alapdalának, az All Blues című klasszikusnak egyik akkordját vagy akkordmenetét. Ugyanis a D7(#9) alkalmazásával vált olyanná a Breathe zenei lezárása, ami a leginkább összerímel a dalszövegek üzenetével. Mindezt be is mutatta a 2003-as The Making Of The Dark Side Of The Moon filmben, melyet mindannyian sokszor láthattunk már a témában szintén megkerülhetetlen alapműnek számító DVD-n.

A téma már akkor sem számított idegennek Pink Floyd berkekben, hiszen az Embryo című számukban már bemutatták a hangokat halló és anyja bőrén keresztül piros fényt érzékelő embrió élményeit.

All is love, is all I am
A ball is all I am
I’m so new compared to you
And I am very small

Warm glow, moon bloom
Always need a little more room
Waiting here seems like years
Never seen the light of day

All around I hear strange sounds
Come gurgling in my ear
Red the light and dark the night
I feel my dawn is near

Warm glow, moon gloom
Always need a little more room
Whisper low, here I go
I will see the sunshine show

Ráadásul a Music From The Body című filmzene-albumon szintén szerepel egy Breathe című Waters szerzemény, hasonló tartalommal, mint amikkel a későbbi Dark Side Of The Moon, illetve Animals és The Wall lemezeken találkozhatunk.

Breathe in the air
Make for the meadow and savour the grass while it lasts
By and by
Spidery fingers of industry reach for the sky
Brick upon brick, stone upon stone they grow
Choking the atmosphere, oh, so incredibly slowly
Sulphur and carbon and hydrogen sulphide and lime
Fever, corrosion, and cover your cities with grime
Something is killing the land before your eyes
And the sunshine
Is not to blame
Could be the insane, inhumane games we play
Day by day

Összességében az első tétel egy intelem az újszülötthöz, hogy lehetőleg ne járjon úgy, mint az emberek többsége, akik elhitték a sok hazugságot, akiket bedarált a rendszer. Roger Waters egy figyelmeztető jellegű vörös zászlót lobogtat, hogy az újszülött csecsemő még csak véletlen se hallgasson azokra a sikerekre trenírozó gurukra, akik gyors és egyszerű megoldást kínálnak az élet gondjaira, mert az egész egy lósz.r, ami nem segít. Egyik 2023-as videójában Tony Robbins írót nevezte meg példaként, akivel ellentétben nagyon nem a szuperhős létet, a trendek meglovaglását vagy a nagy siker és sok pénz hajszolását tartja fontosnak. Mi több, pont attól a hajszától és száguldozástól óv, ami sok esetben pont, hogy a korai halált oka.

For long you live and high you fly
But only if you ride the tide
And balanced on the biggest wave
You race towards an early grave

3. On The Run

A következő tétel a hiábavaló, agyatlan rohanásról szól. Amit a nyugati életmódot követő ember fontosnak tarthat, főleg, ha a vagyon gyarapításáról van szó.

A felvételt Roger az első olyan szintetizátorral készítette, melyben már volt szekvenszer, így olyan hangsorokat is meg tudtak szólaltatni, ráadásul ciklikusan és egyre gyorsabban, melyekre a korábbi hangszerekkel még nem volt lehetőség.

A tétel így ennek megfelelően a végtelen folyamatosság érzetét adja, mely visszatükrözi az egyre betegebbé váló életmódunk vég nélküli rohanását. Egyre gyorsabban és gyorsabban. A sírgödör felé.

A darab korai változatában ez a rész még Traveling Section vagy The Travel Sequence címen futott, és zeneileg jóval közelebb állt a Breathe harmóniáihoz.

Később, a turnézás és a stúdiózás előrehaladtával már nem érezték elég kifejezőnek ezt a részt, így az akkori legmodernebb szintetizátorok felé fordultak. David Gilmour úgy emlékezett vissza, hogy az On The Run futurisztikus járművek hangját kívánta megjeleníteni. Ez utóbbi főleg a 2023-as surround mixben érhető tetten, ahol valóban könnyen lehet egy Autobahn szerű érzete a hallgatónak. Míg Richard Wright szerint az utazás, különösen a légi közlekedés nyomásával foglalkozik, mely gyakran halálfélelemhez vezet. Márpedig a kapitalista világrendben minél sikeresebb valaki, az annál több utazással, illetve repüléssel jár.

A dal végi zuhanás és robbanás is többször megjelent már a Pink Floyd életműben. Elsőként az 1968-as Point Me At The Sky kislemez címadó dalában. Ami szintén erőteljesen kritizálja azt a lehetséges jövőt, disztopikus társadalmi katasztrófát, mely felé az önmagát felemésztő kapitalista tábor már akkoriban is erősen tartott.

4. Time

A rohanás egyik mozgatórugója az idő, melyből jóval kevesebb áll rendelkezésre, mint amennyi teendőt mi halandók a nyakunkba vettük vagy mások ránk kényszerítettek. És még jóval kevesebb, amennyire gondolnánk.

„És monda nékik egy példázatot, szólván: Egy gazdag embernek bőségesen termett a földje. Azért magában okoskodék, mondván: Mit cselekedjem? mert nincs hová takarnom az én termésemet. És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom, és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat. És ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél! Monda pedig néki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; a miket pedig készítettél, kiéi lesznek? Így van dolga annak, a ki kincset takar magának, és nem az Istenben gazdag.” – Jézus Krisztus, Lukács evangéliuma, Károli Gáspár fordításában, 12. fejezet, részlet.

Igen gyors a folyamat, hogy az édesanya szívverése ütemének helyét az óraketyegés veszi át. Már az óvodába vagy bölcsődébe is időre kell beérni és szigorú időbeosztás szabályozza a napirendet. Az iskoláskor elérésével pedig csak tovább súlyosbodik a helyzet. Még a világ elől való menekülésünk függőségei is csak az idő fogságában értelmezhetők és működtethetők. Ideig-óráig. Tik-tak. Tik-tak…

Maga kompozíció egy életközépi krízis művészi megfogalmazása, mikor is az akkor húszas évei vége felé járó Roger Waters hirtelen rádöbbent, hogy már jóval túl van azon, hogy az élete elindult. Hogy embrióként hallotta a mamája szívverését, hogy megszületett, hogy beszívta az első levegőt. Egészen addig úgy érezte, hogy még csak készül valamire, ami az életében csak később kezdődik, mert az iskolák elvégzéséig minden le volt fektetve, adta magát az út. Majd csak a harminchoz közelítve ébredt rá, hogy nem készül semmire, ez már az élete, aminek egy jelentős része gyorsan el is telt. Ki tudja, egyáltalán lesz-e még egyszer ennyi ideje?

Ezzel a témával is foglalkozott már korábban. Méghozzá a Dark Side Of The Moon szvit közvetlen elődjének számító The Man & The Journey első részének Afternoon című tételében. Mikor is az otthon töltött szerelmes délután ellensúlyozta a napi gürcölés fáradalmait, majd ellenpontozta az éjszaka zajló rémálmot. A darab később Biding My Time címmel került felvételre, de végül mégsem használták fel az Ummagumma albumhoz, csak az 1971-es Relics válogatáson kapott helyett, nagyjából a Dark Side Of The Moon fejlesztésének kezdetével egyidőben.

Wasting my time
Resting my mind
And I’ll never pine
For the sad days and the bad days
When we was workin’ from nine to five

5. Breathe reprise

Nem véletlen, hogy ez után az elemi erejű felismerés után érkezik újra a Breathe zenei témája. Hiszen az otthon melegéről szól, a hazaérkezés öröméről. Ami hasonló biztonságérzetet nyújt, mint az édesanya hasában töltött időszak. A tétel eredeti címe Home volt és ugyanúgy kapcsolódik az előtte lévőhöz, mint az első Breathe. Otthon meleg van, ahová be lehet gubózni, szemben a kinti világ sötét és hideg jellegével, ahol veszélyek ezrei leselkedhetnek a földi halandóra. Mindez szellemi értelemben is igaz. Sőt, talán úgy még inkább.

A távoli harangzúgás pedig térdre és imára hívja a hívőket, akik többségében inkább varázsolni kívánnak, (értsd: a maguk akaratát a Teremtőre és a teremtésre erőltetni), mint alávetni magukat az isteni törvényeknek és a Mennyei Atya akaratának. Ez a rész egy cinikus összegzése az összes szervezett vallás összes dogmájának, melyekkel kapcsolatban Roger már akkor is erősen kritikus volt. Majd a vallási visszaélések hírére idővel még inkább összehúzta a szemöldökét.

Home, home again
I like to be here when I can
When I come home cold and tired
It’s good to warm my bones beside the fire
Far away across the field
The tolling of the iron bell
Calls the faithful to their knees
To hear the softly spoken magic spells

Waters szerint az összes nagy vallás ígér valamit a híveinek, de leginkább csak a túlvilágon. Ami az ateista beállítottságú művész számára kellően gyanús. Így inkább csak a hatalomtechnika egyik ágát látja benne, nem pedig a valós útmutatást, segíteni akarást. Ennek fényében pedig nemcsak az átlag hívőt tartja képmutatónak, hanem a vallási vezetőket is. Ugyanis Roger Waters úgy véli, hogy a vallási szervezetektől kapott metafizikai üzenetek nem mások, mint halkan kimondott varázsigék és csendes, sunyi varázslatok. A valódi hívők által hiányolt erkölcsi iránytűt pedig az empátiában, a lelkiismeretben és az emberi történelem tanulmányozásában találta meg, hiszen sok-sok tanulság vonható le az előző évtizedek, évszázadok és évezredek tragikus történéseinek körülményeiből.

6. The Great Gig In The Sky

Ennek ellenére vagy éppen ezért, az égben tartott nagykoncert a túlvilág lehetőségéről szól. A tétel hosszú evolúción esett át, mire a lemezre préselt változat kialakult és még utána is módosult kissé a koncerteken. Az eredeti koncepcióban még csak simán Religion néven futó tétel idővel The Religion Song, The Mortality Sequence vagy Morality Sequence címmel is futott a turné 1972-es előadásain és az azokat megörökítő bootlegeken.

A tétel evolúciója, hogy először csak egyszerű orgonadarabként hangzott el, melyhez magnóról játszottak hozzá vallási témájú szövegeket. Próbálkoztak többféle megoldással, például bibliai-és egyéb idézetekkel. Már akkor megjelentek a későbbi Animals birkái, akik mindent készséggel bevesznek. De a próbák és koncertek során elhangzottak még további vallásos szövegek, vallási vezetők, térítők, írók, újságírók gondolatai. Melyek közül a legnagyobb port akkoriban Malcolm Muggeridge beszédeinek részletei verték fel. Pro és kontra.

Waters még korábban, a hatvanas évek végén rágott be az idős íróra, mert Malcolm nyíltan kritizálta az akkoriban Swinging Sixties, illetve Swinging London néven futó kulturális forradalmat. Aminek viszont a Pink Floyd nemcsak, hogy része volt, de az 1967-es Tonite Lets All Make Love In London című film és soundtrack lévén annak egyenesen fő reprezentánsai és reklámarcai is lettek.

A floydok nem komálták a veterán író általuk maradinak és begyöpösödöttnek gondolt értékrendjét és üzeneteit. Malcolm viszont a szexuális forradalom ellenzőjeként hevesen ostorozta a modernitás köntösébe bújtatott hedonizmust, különösen a promiszkuitás, az antibébi tabletták és a droghasználat káros, sőt társadalomellenes hatásai miatt. Az ellentét kibékíthetetlenségét csak fokozta, hogy míg ifjan Muggeridge a fiúkhoz hasonlóan szintén baloldali beállítottságú volt, de moszkvai tudósítói állása során szerzett tapasztalatai, valamint a moszkvai kommunisták által mesterségesen okozott tömeges ukrán éhhalál, az úgynevezett holodomor hatására előbb kiábrándult, majd meggyőződéses konzervatív lett.

Direktben persze nem lehetett támadni, mert többször is az életét kockáztatta. Először, mikor a szovjet hatóságok engedélye nélkül utazott el Moszkvából, hogy maga vizsgálja ki a szándékos halálra éheztetéssel kapcsolatos pletykákat. Majd, mikor a kommunisták embertelenségét leleplező iratokat egy diplomáciai csomagban jutatta ki a Szovjetunióból, amiből a híres-hírhedt leleplező cikksorozat készült. A tapasztalatait összegző Tél Moszkvában (Winter In Moscow) című regény pedig erős egyezést mutat George Orwell Állatfarm-jával, Waters egyik kedvenc művével. Mi több, Malcolm Muggeridge volt Orwell temetésének egyik szervezője.

Másodszor pedig a II. világháborúban tette kockára az életét, mikor is MI6 hírszerzőként és összekötő tisztként teljesített szolgálatot Mozambikban, Algériában és Franciaországban. Messze nem véletlen, hogy érzékletesen kommentálta Ian Fleming kémes tematikájú műveit… Malcolm kitüntetett háborús hősként tért vissza a háborúból. Ráadásul ugyanazt vallotta az egészről, mint Roger. Csak éppen a többszörös csalódottsága folytán nem a füves cigik és rock and roll világába menekült, hanem gyakorló keresztény lett, aki gyakran tartott előadásokat és kifejezetten sokat publikált a témában.

A konfliktus tehát adott volt, de finoman kellett tálalni. Hát a Pink Floyd azt az utat választotta, hogy Malcolm Muggeridge beszédeiből szemezgetett, méghozzá kommentár nélkül – Richard orgonajátékára. Arra apellálva, hogy a fiatalok maguktól is dühbe jönnek, ha valamelyik maradi öreg kritizálja a szabados életvitelüket. Főleg, hogy Malcolm maga is támadható volt, mert a BBC-s éveiben zaklatási botrányba keveredett. Így hát hiába tért meg és hagyott fel a kolléganőinek a tapogatásával, tömegek voltak, akik képmutatónak tartották az erkölcsről, különösen a nemi erkölcsről szóló szövegeit, dörgedelmes intelmeit.

Ez persze semmit sem mondott a vasfüggöny túloldalán élő rock rajongónak, főleg, hogy a Pink Floyd akkoriban el sem jutott a keleti blokk országaiba. Nyugaton azonban nemcsak, hogy értették, de komoly vitákat is gerjesztett az ügy. Mi több, egy idő után az együttesnek is kezdett kínos lenni, mert persze nekik is a fejükhöz vágták a drogos múltjukat.

Mindenesetre a lemezre került változat már egészen más irányból közelíti meg a témát. Elsőként alaposan áthangszerelték a témát. 1972 szeptemberétől már a zongora lett a vezető hangszer. Különféle hangeffektusokat próbáltak ki, köztük felvételeket a NASA űrhajósairól, akik küldetés közben kommunikálnak.

Akkora már biztossá vált, hogy Dark Side Of The Moon címen adják ki a nagylemezt. Hiszen a Medicine Head azonos című albuma nem sok vizet zavart. Hát adta magát a Hold sötét oldalán tartandó égi koncert, mint a túlhajszoltság és a rossz alvás miatti korai halál metaforája.

De 1973 januárjában ismét új ötlet merült fel. Arra gondoltak, hogy felkérnek egy énekesnőt, hogy bánatosan sírjon a zenére. Egy olyan improvizációt képzeltek el, ahol a szomorú zene hatására feltörő érzelmek szavak nélkül is meg tudják majd jeleníteni a nyugtalan alvás, a halál és a gyász stációit. Néhol kis narrációval rásegítve a hallottakra.

„És nem félek a haláltól. Bármikor megteszi, nem bánom. Miért félnék a haláltól? Nincs rá okom – valamikor menni kell.” – Gerry O’Driscoll

Ami végül be is talált. Mi több, annyira jól sikerült, hogy még a stáb várakozásait is messze felülmúlta. Történt pedig, hogy Alan Parsons hangmérnök Clare Torry-t ajánlotta, aki el is ment és idővel ráérzett a dologra. Hát úgy tett, mintha a hangja is csak egy hangszer lenne, majd csodálatosan megkoronázta a tételt. Pedig összesen csak két és fél felvétel készült abból a bizonyos improvizációból, amiből a végső változatot később összevágták. Majd a hanglemeznek köszönhetően évtizedek múltán, már mint egységes kompozíciót jegyezték be, Torry társszerzőségével. Azonban a klasszikus Pink Floyd felállás koncertjein még sokáig maradt az esetlegesség, az aktuális vokál-énekesnők aznap esti improvizációja.

„A Great Gig In The Sky és az Us And Them zongoraszólama szerintem a legjobb dolog, amit Rick csinált – mindkettő nagyon szép. Alan pedig Clare Torryt javasolta. Fogalmam sincs, kinek az ötlete volt, hogy valaki sírjon rajta. Clare egy nap bejött a stúdióba, és azt mondtuk: „Nincs dalszöveg. A halálról szól. Énekelj egy kicsit róla!”” – Roger Waters

Folytatjuk!

A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!