(Monkeywrench/Republic, 2024)

A Pearl Jam is azon zenekarok közé tartozik, akik túl vannak „bűnön-bánaton” (ha „börtönön” nem is), emellett pedig a grunge A-listás gárdái közül a legstabilabb karriert mondhatja magáénak. Ez vonatkozik a zenei koncepcióra ugyanúgy, mint a felállásra: itt még nem történt aranylövés, vagy más, 100%-os sikerességű önpusztító kísérlet, és a főkolomposok is éppúgy megtalálhatók soraikban, mint 1991-ben. Mindössze a szinte kötelező doboscseréket bonyolították le még a 90-es években, de már ez is szinte történelem, hiszen Matt Cameron 99-től szünetmentesen velük játszik.

Egy ilyen csapat esetében jobbára törvényszerű, hogy a zenészek/dalszerzők állandósága okán a stílus keveset változik a pályafutás mentén, és a kreatív csúcspontokat meghaladva a színvonal kisebb-nagyobb meredekségű leszállóágra kerül. Nos, mindannyiunk szerencséjére itt ez a leszállóág igen enyhe lejtőn halad előre, hiszen a zenekar korrekt lemezek egész sorozatát produkálta az elmúlt 25 évben, amelyeken rendszeresen akadtak hátborzongatóan ihletett, mágikus pillanatok, amelyek mellé alkalmasint még tölteléknóták is odafértek.

Nagyjából a Backspacer lemeztől ritkultak meg csúnyán ezek a bizonyos mágikus pillanatok; persze jól összerakott és abszolút hallgatható albumokat kaptunk, de az utolsó két anyag már inkább olyan levezető jellegű volt, és a Dark Matter sem különbözik ettől számottevően. Itt hiába is keresnénk egy Brain of J-t, Insignificance-t vagy Do the Evolution-t. Első hallgatásra olyan benyomást kelt, mint amit kár volt kiadni, vagy példának okáért mint amit az AI csinálna, ha direkt ezt kérnénk tőle. Fogalmam sincs, hogy a tagság miből merít még motivációt a lemezkiadásra ebben a cudar világban és az ő anyagi helyzetükben; persze nyilván el kell tartani egy sereg embert, no meg az üzlet önismétlő, kényszeres pénzbesöprési folyamatai is kíméletlenül működnek. Akármi legyen is a mögöttes hajtóerő, immár sokkal több a rutin, mint az ihlet – amit, ha szívünkre tesszük a kezünket, nem is lehet tőlük annyira rossz néven venni.

Többször átnyálazva az anyagot azért nem ennyire sötét a helyzet. Sok érdekes zenei megoldás húzódik meg itt, csak nehéz rájuk bukkanni, mert a dallamok nem túl emlékezetesek, és nem adnak sok kapaszkodót a hallgatónak. Eddie Vedder elképesztő tehetsége továbbra is eltéveszthetetlen, de kissé olybá tűnik, mint egy lassacskán fényét vesztő TV-képernyő, amin látjuk még, amit kell, de a régi műsorok ragyogásának emlékét nem a nosztalgia szépíti meg.

Mindjárt a lemeznyitó Scared of Fear az eltalált darabok közé tartozik dúr-mollos játékával és a teljesen elütő bridge-zsel, ami már jól bevált fegyver az arzenálban.  Igazán kár, hogy a dal okozta felcsigázódás nem tart túl sokáig, mert a monoton React, Respond többedszerre is nélkülözi a vonzerőt, a tipikus Pearl Jam-naiva Wreckage sem valami acélos (bár aranyos darab, el lehet hallgatni, csak épp ezer ilyet hallottunk már tőlük), nem beszélve az ezt követő, a csapvíz érdekességével vetekedő címadóról. Ez az album homályos szakasza, és nagyon nem tesz jót az elkötelezett végighallgatásnak. Aki itt nem vág eret magán és mégis továbbvergődik, jutalmul kap pár szép pillanatot: a Won’t Tell csodaszép kvázi-lírája, a meghökkentő harmóniaváltással operáló, ám túlnyújtott bevezetőjű Upper Hand, és a régi idők himnikusságát felidéző Waiting for Stevie egyaránt méltó a figyelemre. A punkos Running címéhez méltóan elszalad mellettünk, a Something Special viszont megint olyasmi, amiről legkevésbé ez a cím jutna eszembe – hacsak nem olyan vonatkozásban, hogy különlegesen unalmas.

Akkor már inkább érdemes szkippelni egyet és máris ott a Got to Give, ami trivialitásában is sokkal lélekdúsabb, s még egy klassz, inferior harmóniaváltást is élvezhetünk benne a versszakok végén. S mert a Pearl Jam a lemezek végére szokott tenni valami ütőset, sokat vártam a Setting Sun-tól, ami ehhez az elváráshoz nem ér ugyan föl, de azért egy korrekt, nyugodt, léleksimogató nótát kapunk, ami nem hagy maga után kellemetlen emlékeket.

Egynek elmegy – tápászkodtam föl végül a harmadik meghallgatás után, és ez a benyomásom azóta sem módosult, noha már túl vagyok a tizedik etapon is. Ahogy az lenni szokott, a zenei profizmus sok mindent elad ezen az anyagon is: változatos sound-ok, sok rétegű és minőségi megszólalás, kis agyafúrt harmonizációs megoldások, amikbe azért bele lehet kapaszkodni. De azért ez egy levezető lemez. Messi Miamiban. Vagy Ronaldo az araboknál. Akadnak klasszis megoldások, de leginkább csak a lapos mezőnyből tudnak kiemelkedni.