Idén 55 éve készült el és jelent meg a Pink Floyd egyik legjobb, egyben legmegosztóbb albuma, az Ummagumma. Az a rendkívüli dupla lemez, mellyel teljessé vált a csapat 1969-es mesterhármasa. A magnum opus már a borítójával is kimagaslik a mezőnyből. De a hatvanas évek legjobbjait felvonultató koncertlemezzel, illetve a pszichedelikus rockot kortárs komolyzenével ötvöző stúdióalbummal végképp olyan művészi magasságokba emelkedtek, ahová már csak kevesen tudták követni Richard Wright-ot és hasonlóan szupertehetséges társait az akkori pop- és rock-közönségből.

Az azóta eltelt évtizedek alatt pedig csak még tovább szűkült a Sysyphus szvit vagy a Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict befogadására képes közönségréteg.

A sorozat negyedik részében a stúdióalbumra került kompozíciókat járjuk körül.

Pink Floyd 1969

1-4. A Sysyphus szvit

Az Ummagumma stúdiólemeze egyből elkap: az album legjobb, egyben legsúlyosabb darabjával nyit. Egy olyan, négytételes kortárs komolyzenei remekművel, mellyel a Pink Floyd lehető legmesszebb került az addigiakban képviselt psychedelikus rock, brit pop, akusztikus folk és az egyéb, úgynevezett könnyűzenei stílusoktól. Persze elvont dolgokból az Ummagumma előtt sem volt hiány a zenekar háza táján. Játszottak atonális harmóniákat, erősen disszonáns, kakofóniától sem mentes fajsúlyos darabokat. A filmzenék és a The Man & The Journey című dupla art rock szvitjük esetében akár még a nem zenei eszközök bevonásától sem idegenkedtek a masszív zajongás érdekében. De az elektronikus hangszerek torzítására, a billentyűzet tenyérrel való gyötrésére vagy a zongorahúrok pengetésére is bőven volt már példa addigra. Nem véletlen, hogy pont A Saucerful Of Secrets-szel ér véget az Ummagumma koncertlemez.

Elég a Zee együttes Identity lemezére, vagy Rick Broken China című szólóalbumára gondolni. De a máig is csak részleteiben felhasznált, alapvetően még mindig befejezetlen Household Objects és The Big Spliff elnevezésű kísérleti és ambient Pink Floyd lemezek munkálatait is nagyban fűtötték Wright úttörő, útkereső ambíciói.

Ha hinni lehet a korabeli forrásoknak, ismerősöknek, közeli barátoknak, akkor Richard Wright a négyfelé osztott lemez ötletét is azért támogatta kivételesen lelkesen, mert módja nyílt egy komolyabb darab megkomponálására és felvételére, amit a Pink Floyd keretein kívül jóval nehezebben tudott volna megvalósítani. Így viszont nemcsak, hogy pénz, paripa és posztó volt meg hozzá, de ráadásul tömegekhez jutott el a kompozíciója.

Mindenesetre, ami az Ummagumma – Studio Album elején történik, az addig példátlannak számított a rockzenei lemezek világában. Egy, keretes szerkezetű, kortárs komolyzenei szvit nyitja a korongot. Amiről bár többen is azt írták vagy nyilatkozták, hogy készre komponált, szigorúan vett tizenkét fokú, dodekafonikus mű, de ha szigorúan zeneelméleti síkon vesszük a definíciók értelmét, akkor egy valójában nagyon is hagyományosnak mondható, részben tonális és részben atonális zenemű. Csak a rengeteg kísérletezés, illetve magának a sziszifuszi munkának, mint büntetésmódnak a zenei kifejtése miatt tűnhet egyeseknek mégis dodekafonnak, szeriálisnak, vagy akár itt-ott még hallgathatatlannak is. Pedig sem nem ez, se nem az. Csak kellő nyitottság, figyelem és türelem szükségeltetik hozzá. Miként az ógörög történelem és mitológia minimális alapismeretei sem feltétlen baj, ha a lemezhallgatáskor már fejben vannak.

Rick Mellotronnal kezdi a zenei főtémát, amit aztán a végén szépen meg is ismétel. Ami pedig a kettő között történik, javarészt zongorán és perkákon, az a szintén keretes jellegű Interstellar Overdrive középrészéhez hasonlóan esetleges, javarészt improvizatív, érzelmi muzsikálás. De azért ésszel és mértékkel. Úgy, hogy azért szépen sorban meglegyenek azok a hanghatások és hangulatok, melyek lefestik a kő legurulását, majd Sziszüphosz útját lefelé, végül a kegyetlen nehéz munkát, míg a kő újra feljut a kiindulási pontjára, majdnem a hegy tetejére, és a történet újraindul. Mert sosem juthat el a túloldalra, sosincs kiút az átkozott helyzetéből. Tehát a zenei gyötrelem mindannak a szenvedésnek a kilátástalanságát is megjeleníti, amivel sok-sok ember tud azonosulni, önnön helyzetének bizonyos hasonlatosságai miatt.

Mi több, ha többször figyelmesen végighallgatjuk a Pink Floyd 1969-es daltermését, az év eleji More soundtrack-től az év végi Zabriskie Point-ig, akkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy Rick ezúttal is csak a saját szokásos motívumait és harmóniáit játssza leginkább. Persze amolyan filmzeneszerűen, hiszen egy közismert történetet mesél el a muzsika nyelvén. De a Sysyphus sokkal inkább Richard Wright, mint Arnold Schönberg, John Cage vagy bárki más. Rick az Rick, és pont attól olyan jó a szerzemény, pont attól olyan erős és hiteles a felvétel, hogy önazonos. Avantgárdnak avantgárd, de nagyon nem epigonkodás, hanem önálló, érett, komoly kompozíció.

Ha van valami, amiben atipikus a felvétel, akkor az a hangszerelése. Ugyanis Rick sem nem énekel, sem nem orgonál és ezúttal fúvós hangszeren sem játszik. Viszont Mellotront használ, zongorázik és elvileg az összes ütőhangszeren is őt hallhatjuk. Ezzel a rocktól távoli hangszereléssel, filmzenés hangulatokkal és improvizatív kortárs zajongással pedig szép sorban mindent elmond, amit a témáról el lehet és el is kell.

Amúgy nagyon érdekes dolog a néplélek. Hiszen míg nálunk, magyaroknál Sziszüphosz egyértelműen a kilátástalan, mókuskerék-szerű helyzet, a végeláthatatlan küzdelem megtestesítője, addig máshol már megjelenhet mellé a fecsegő karaktere, illetve az örök büntetést szenvedő bűnös képe is. Miközben a görögök egy részénél továbbra is nemzeti hősnek számít, mint Korinthosz megalapítója, a tengerhajózás és a kereskedelem felvirágoztatója.

Mindehhez pedig ezer szállal kapcsolódik Richard Wright is, aki a mediterrán világ szerelmeseként különösen sok időt töltött a görög szigetvilágban. Mi több, Rick Wright és akkori kedvese, Juliette Gale pont egy görög utazás kedvéért hagyták ott a zenekart 1964-ben. Így a többiek Mike Leonard orgonista, a szállásadójuk és későbbi fénytechnikusuk bevonásával folytatták a zenélést, Leonard’s Lodgers néven. Wright később ugyan visszatért és vissza is vették a csapatba, de onnantól fogva már jóval gyengébbek lettek a pozíciói az újabb névváltozásokon áteső együttesen belül. Mire 1965 márciusában először léptek fel The Pink Floyd Sound néven, addigra Rick már abszolút a zenekari rangsor hátulján kullogott. Viszont a rendszeres görög utak, a szigetvilágban tett felfedezései és a földközi-tengeri vitorlázás oly annyira az élete részévé váltak, hogy szinte minden szabadidejét ott töltötte. Ingatlanokat is vásárolt és az első házassága felbomlása után oda is nősült.

Sajnos mára már oda jutottunk, hogy egy átlag rajongó szinte semmit sem tud a zenekarról. Így a Pink Floyd dalok hátteréről vagy a tagok preferenciáiról, életútjáról sem. A Gilmour imádat és a Waters politikai szerepvállalása körüli viták minden más egykori zenésztárs elöl elvonják a figyelmet. Ezért az Ummagumma fikázása is egy kortünet, melynek egyik fő oka a Sysyphus szvit a darab témájához illeszkedő karcos, tüskés jellege. Amiért valójában csak és kizárólag dicséret járna. Ez a jelenség pedig cseppet sem vonható ki a napjainkban általánosan tapasztalható felszínesség, szűklátókörűség és csőlátás káros hatásai alól. Mert nem elég, hogy a kompozíció nehezen adja meg magát, de ráadásul még instrumentális is, ráadásul még David Gilmour vagy Roger Waters sem működik közre benne. Hát miféle Pink Floyd ez? Kérdezheti az előítéleteibe ragadt egyszeri zenehallgató… Akkor meg mit érdekelje a konzumvilág konzumlétének, programozott robotként mozgatott konzumlakóit?

Az egész jelenség hasonlatos az egyik korabeli Móricka vicchez. Miszerint, mikor rákérdeznek a családtagjai, hogy mit tanult a hittanórán, a kissrác önérzetesen kihúzza magát és a következőképpen összegzi az ismereteit: „Tizenkét apostol van, mégpedig a következő három: Péter és Pál.”

5. Grantchester Meadows

Bár a fiúk úgy egyeztek meg, hogy az Ummagumma – Studio Album rá eső negyedére mindenki komponál valamit, de csak Rick Wright és Nick Mason vették kellően komolyan a dolgot. Mert Waters és Gilmour bizony a The Man & The Journey-ből, illetve a korábbi rádiós anyagokból is használtak részeket.

Roger a Daybreak tételt gondolta újra, ezúttal viszont már Grantchester Meadows címmel rögzítette. Viszont mivel csak egymaga dolgozott a stúdióváltozaton, kimaradt az orgona és értelemszerűen a többiek vokálja sem színesíthette a felvételt. Ami így egy sokkal szikárabb verziót eredményezett, mint amilyen a Pink Floyd koncerteken volt.

A címadó Granchester Meadows egy festői szépségű hely, Cambridge közelében. Konkrétan a Cam folyó árterületének egy része, mely gyakorlatilag már akkor is közparkként üzemelt a helyi diákok örömére, , mikor David Gilmour még a közelben, a Mill road-on lakott. Nagyjából olyasmit jelentett a városi kölyköknek, Nagyjából olyasmit jelentett ez a városi kölyköknek, mint Budapesten a Városliget. A természet szépségeit magasztaló pasztorál önmagában is szép darab, de az album szerkesztése folytán egyben kiváló ellenpontozása is az előtte és utána hallható avantgárd daraboknak.

Waters persze nem volna Waters, ha nem bolondította volna meg valamivel egy kicsit a felvételt. Így az Ummagumma kísérleti jellegének megfelelően már ebben a dalocskában is elhelyezett néhány térhatású hangeffektet. Melyek nemcsak a természeti környezetről szóló sorokat támasztják alá hatásosan, de önmagukban is érdekesek, hiszen a két mikrofon körüli események valós térben rögzített hanghatásai quadrofon vagy surround hangrendszer nélkül is megteremtik a mélység illúzióját. Egyfajta hangpásztázásról van szó, ami által mind a szabadban hallható állatok, mind a házban folyó légykergetés valóságos térélményt nyújt. Mai füllel ez persze lófüttynek számít, de a maga idejében, mikor a felvételek javarésze még monóban készült és a sztereózás is kimerült abban, hogy gitár jobbra, orgona balra, bizony ez is egy hatalmas előrelépést jelentett.

6. Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict

Roger Waters második tétele 1969 kora tavaszáig még az elsőnek számított. Aztán, ahogy letisztult a koncepció és biztossá vált, hogy nem lesz The Man & The Journey nagylemez, akkor a Daybreak / Granchester Meadows is bekerült az Ummagumma anyagába. Így az addigi Rogers Quarter – First Movement március 24-től már, mint Rogers Quarter – Second Movement futott a felvételi naplókban. Majd a lemezre már a végleges Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict címmel került.

Egy másik értelmezés szerint mindvégig a Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict-ről van szó, de akkor még külön tételként vették a végtelenített szalagokról összekevert, felgyorsított emberi hangokból álló első részét, majd a szintén Roger által előadott , eltúlzott középkori skót dialektusban elmondott, itt-ott szinte érthetetlen szónoklatot. A felvételen sem gitár, sem basszusgitár nem hallható, miként hagyományos ütőhangszerek sem. Mindent a szalagra rögzített, majd modulált emberi hangokkal és kézütésekkel oldottak meg a stúdióban.

A két darab mindenesetre biztosan összefügg, mert a Granchester Meadows középrészén is hallható, mintegy előzetesként,néhány halk részlet a Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict furcsa állat- vagy emberhangjaiból. Talán arra próbált utalni ezzel a szerző, hogy ott, ami manapság az idilli nyugalom szigetének, szinte mennyei béke oázisának számít, annakidején súlyos harcok színhelye volt. Így nem csak zeneileg, hanem a mondanivalóját tekintve is kitűnően ellenpontozná egymást Roger Ummagumma negyedének két darabja.

Mi több, pontosan ez az egyik olyan tipikus lemezoldal, amit abszolút tönkretesz az online tördelés. Mert egy olyan kötött hangprogram, mely együtt, egyben és az eredeti szünetekkel, átfedésekkel, illetve direkt váltásokkal fejti ki a teljes művészi hatását. Mert egy olyan komplex hanganyag, mely minimum kétszeresen is a mítoszok homályába burkolózó múltba kalauzolja a hallgatót. Tehát semmi sem szabad, hogy megtörje vagy megzavarja a műélvezetet, a zenei utazást és az elme szárnyalását.

Persze Richard Wright-hoz hasonlóan Waters is tisztában volt vállalkozása elvont, a lakossági rockzenétől erősen elrugaszkodott voltával. Mi több, apró fricskaként az egyik stúdióbeszélgetés részletét benne is hagyta a végleges keverésben: „That was pretty avant-garde, wasn’t it?”

„Ez eléggé avantgárd volt, nem igaz?” – Roger Waters

A kompozíció lehetséges inspirálói és a felvétel technikájának ihletői közül Karlheinz Stockhausen német zeneszerzőt érdemes az első helyen említeni. Aki az 1956-os ötcsatornás(!) Gesang Der Jünglinge című úttörő munkájában az emberi hangot bontotta elemeire, majd keverte össze az egyéb, elektronikusan előállított hangokkal, hangzásokkal. Hogy végül ezen a módon jelenítse meg a Dániel könyvében szereplő ifjak és a tüzes kemence történetét. Ismét egy nem kevés erkölcsi tanulsággal szolgáló ókori sztori, melyet kortárs avantgárd elektronikus zenével tártak az újabb nemzedékek elé.

Az elmúlt évtizedekben elképesztő sok baromságot lehetett olvasni az Ummagumma stúdiólemezével kapcsolatban. Melyek fő iránya a Sysyphus, illetve a Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict nem értése, illetve szándékos félreértelmezése, a korai Floyd általánosságban vett semminek- vagy hülyének nézése volt. Mivel viszont a dölyfös hangvételű zenei cikkek írói sem a zenéhez nem értenek, sem a Pink Floyd történetének nem néztek utána, már meg sem lepődtünk azon, hogy a kapcsolódó irodalom- vagy történelemórákról is hiányoztak. Ugyanis a címben szereplő „pict”, amiről a vitriolos félreértelmezések szólnak, nem egy kép vagy egy festmény, hanem egy ember.

Majd nem túl sokkal később, mikor már a különféle Pink Floyd díszdobozokat és gyűjteményeket lehetett ingyé’ behappolni, az állítólagos zenei szakírók hamar átváltottak extra sznobba és egyből lelkesen áradoztak az általuk továbbra sem értett magas művészetről. Kicsit hasonlóan, mint ahogy Gémes János Dixihez és az ő extravagáns városi művészetéhez álltak a kultúra vámszedői. Aki bár életében mindent és mindenkit tagadott, kigúnyolt, verbálisan sárba taposott, ami, és aki élősködni kívánt a zabolát nem ismerő művészetén, végül mégis olyanok kerestek kisebb-nagyobb pénzeket az utólag kiadott felvételein, mondjuk a kultúra ellen szintén sokszorosan beoltott kereskedők, akikkel életében valószínűleg még annyira sem állt volna le dumálgatni, hogy leköpje őket. Akár még csak valami tíz másodperces szellemes sziporka erejéig sem.

Amit e témában érdemes felidézni vagy bepótolni, hogy a középkor elején mai Nagy-Britannia területén öt uralkodó nyelv létezett: a brit, a pikt, az angol, a skót és a latin. Mely a nemzeti, törzsi identitás egyik alapelemeként az akkoriban egymással is csatározó népcsoportok fő kommunikációját jelentette.

A Kaledóniát lakó és részben uralma alá is vonó északi népet valószínűleg a rómaiak nevezték el pikteknek, azaz festetteknek. Máig vitatott azonban, hogy ez alatt a tetoválást vagy az arcfestést értették. Bár a brit és skót hagyományok egyaránt az utóbbira utalnak, akik egyaránt festett arcú harcosokból álló seregeket állítottak ki a római légiósok ellen, továbbra sem létezik egyértelmű bizonyíték.

„Britannia szigetén öt nép volt honos: az angol (english), a welszi (welsh vagy british), a skót (scotish), a pikt (pictish) és a latin (latin).

A piktek Szkítiából érkeztek néhány hosszú hajóval, és partra szálltak Írország északi területén. Mondták a skótoknak, hogy ott kell letelepedniük, de a skótok nem engedték mindannyiuknak, hogy azon a területen telepedjenek le, viszont ajánlottak egy másik szigetet keleten, és támogatást is ígértek a pikteknek hozzá. Valamint feleséget is a skótoktól szereztek annak fejében, hogy királyt mindig a női ágból választanak, és ez hosszú időn át így is működött. Azután a skótok egy része Írországból brit területre ment Reoda vezetésével, akiket Dalreodi-nak vagy Dalreathian-oknak is neveznek.

Kr. u. 443: A britek Rómához fordultak segítségért a piktek elleni harcban, de Róma hadban állt Attilával, a hunok királyával, így nem segítettek.

Kr. u. 560: Columba, egy lelkész érkezett a piktekhez, hogy Jézus hitére térítse őket.” – részetek az Angolszász krónikából

Mivel Kaledóniát a rómaiak sosem tudták meghódítani, Pictavia azaz Piktföld néven is emlegették, ami elnevezést több népcsoport is átvett. A britonok és a korai walesiek „prydyn” néven ismerték a pikteket. Érdekesség, hogy ugyanabból a szótőből erednek a Britain, a Britannia, a Bretagne és a briton szavak is. Egy pillanatra Waters fejébe képzelve magunkat, mindegyikhez bőséggel társíthatók háborús asszociációk is, a sok más egyéb lehetőség mellett. A brit és pikt szavak és értelműk közeli rokonsága alapján pedig egy oda-vissza ható nyelvi- és kulturális hatás valósulhatott meg a térségben.

A rómaiak távozása után, a megszállás alatt elrómaiasodott britek a szászokat hívták be, hogy a piktek elleni harcban legyenek a szövetségeseik. De még úgy sem jártak szerencsével, mert a piktek szép sorban mindenkit megvertek: a rómaiakat, majd a skótokat is, a britekkel és az angolszászokkal egyetemben.

A piktek két törzsét, a délebben lakó dikaledonokat és az északi vekturionokat a Grampian-hegység választotta el. A délieket Szent Ninian és tanítványai, utóbbiakat pedig Szent Kolumbán térítette meg a Krisztus utáni VI. században. Utána élték fénykorukat, Hungus uralkodása idején, 730 és 760 között, mint a térség vezető királysága. A 800-as években azonban többszörösen legyőzték és meg is törték őket a skótok, akikkel I. Kenneth idején végül összeolvadtak.

A legrégibb pikt sírköveken állatalakok és lovasok láthatók. Utóbbiak íjjal és dárdával harcolnak, illetve vadásznak és pásztorkodnak. Akár egy ilyen jelenet is lehet az ihletője Roger darabjának. Miként az úgynevezett pikt-köveken szereplő, javarészt máig megfejtetlen írásos emlékek felidézése is.

Mivel Waters ősei részben skótok voltak, így nyilván sokkal alaposabban ismeri a skót történelem és a különféle eredettörténetek részleteit, mint azok a kontinentális zenei írók, önjelölt hangőrzők és félművelt zsurnaliszták, akik valójában meg sem próbálják megérteni, hogy mit is akart kifejezni a dalaival.

Aulus Plautius csapatai mindenesetre a mai Cambridgeshire területén is jártak, talán épp a Grantchester Meadows környékén került sor valamelyik csatára. (Magyar szemmel külön érdekesség, hogy Britannia meghódítása és az ottani helytartósága előtt Plautius pont Pannoniában volt a római helytartó.)

A régi skót nyelven előadott szónoklat egyértelműen háborús témájú, de a részleteit már nem könnyű kivesézni. A szövegben kétszer is elhangzó „claymore” avagy „claidheamh-mòr” egy kétkezes nagy kard, melyet még a XXI. században is viseltek a skót tisztek. A korábbi időkben pedig használták is a háborúkban, például a II. világháborúban. A claymore kardokat a skót elöljárók megkülönböztető jelnek tekintették és tekintik ma is, az angol kortársaik által használt karcsúbb szablyákkal szemben. Számukra a claymore a fizikai erő és vitézség szimbóluma. Valamint kapcsolat az őseikkel, a komoly történelmi múlttal rendelkező hegylakó, highlander életmóddal.

A szövegben többször elhangzó Mary pedig utalhat Máriára, Jézus édesanyjára, akihez fohászkodtak a harcosok és könyörögtek a sérültek. Vagy Roger özvegyen maradt édesanyjára. Miként valamelyik másik katona édesanyjára, feleségére, kedvesére. Vagy épp egy tüzes menyecskére, ringyóra vagy boszorkányra is. Az értelmezések tárháza kellően széles, mert a szöveg is eléggé avantgárd, nem csak a zene.

A legvalószínűbb utalások egyike, amit a szószerintiség is alátámaszthat, hogy Waters itt, legalább részben, Jimi Hendrix 1967-es The Wind Cries Mary dalát idézi. Akivel a Pink Floyd közösen turnézott ’67-ben.

A másik elég biztosnak tűnő lehetőség, hogy a kompozíció szövege legalább részben Stuart Mária skót királynőre és a langside-i csatára utal. Amit nem csak a claymore említése húz alá, hanem a „burnie brae” kifejezés is. Utóbbi szóösszetétel eleje csermelyt is jelenthet bizonyos skót dialektusban, a vége pedig egy domboldalt egy kanyargós folyóban. Érdekesség, hogy Langside közelében jelenleg is van egy Burniebrae street. Méghozzá Airdrie városában, közvetlen a Mavisbank Park mellett, melyben valóban van egy kicsiny vízfolyás. (Mindezt a teóriát Dan Masters kutatónak köszönhetjük, aki lelkiismeretesen utánajárt a szövegben található kifejezéseknek. Azoknak is, melyeket ebben a sorozatban nem érintünk. Köszönet érte!)

Amennyiben a Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict részben vagy egészében valóban I. Mária seregeinek legyőzéséről szól, akkor egyben a testvérháború és a vallásháború témája is megjelenik a dal komponálása előtt kereken négyszáz esztendővel korábbi tragikus események felidézésében. Ez esetben a Mária névvel az ajkán harcoló, Máriáért hősi halált haló, csatában elesett katona képe is szépen beleillene a konzekvensen háborúellenes Waters hat évtizedes életművébe.

De ugyanúgy hozzáképzelhetjük az Elfin Oak faragványain és a róluk szóló tündérmesékben szereplő mitologikus alakok valamelyik kelta-korabeli harci történetét. Vagy a B-oldalt nyitó The Narrow Way szövegének észak felé tartó utazójának viszontagságait a ködben, a közelben mászkáló lényekkel, üvöltéssel a fülében.

Mist is swirling, creatures crawling
Hear the roar get louder in your ears

7-9. The Narrow Way szvit

Más kérdés, hogy a szvitje első része a Baby Blue Shuffle, a harmadik pedig a The Narrow Way újragondolása a The Man & The Journey-ből. Ezért egyes kutatók azt róják fel David-nek, hogy ténylegesen csak a szűk hárompercnyi átvezető témát alkotta meg az Ummagumma stúdióalbumra. Más rajongók szerint ezek pont, hogy az albumhoz íródtak, csak később kerültek felvételre és kiadásra, mint ahogy azokat a közönség a BBC-ből és a dupla art rock szvit élő bemutatóiból, egyben tehát a rekordgyorsasággal terjedő bootlegekből megismerhette.

Az Ummagumma lemezen hallható háromtételes The Narrow Way az első hivatalosan megjelent Pink Floyd felvétel, melynek teljes egészében David Gilmour írta a szövegét. Melyről viszont nem tudhatunk meg sokkal többet, mint amennyit hallgatás közben magunk is érzékelhetünk, mert David már a múlt század hetvenes éveiben is kitért a dalra irányuló kérdések elől.

Szintén ritka eset, hogy a The Narrow Way azon ritka Pink Floyd felvételek egyike, melyen a csapat valamelyik tagja Mellotront használ. Az Ummagumma – Studio Album esetében azonban mindkét lemezoldal kezdő szvitje mellotronos hangszerelésű.

Közben a The Narrow Way part 2 modulált ütős- és gitárhangzásai, valamint a végtelenített hurkot alkotó felgyorsított dallamai pedig a Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict megoldásaival mutatnak mély rokonságot. Miként szinte testvére az Up The Khyber lezárásának. Mindezek egyben előtanulmányai és előképei is a Pink Floyd későbbi koncept-albumain hallható szintetizátoros, szekvenszeres megfejtéseknek. Az On The Run futurisztikus járműhangjai például biztosan sokat köszönhetnek a More és az Ummagumma stúdiófelvételek készítésekor nyert tapasztalatoknak.

10-12. The Grand Vizier’s Garden Party szvit

A záró darabot Nick Mason állította össze. Akinek már azért is hatalmas köszönettel tartozunk, hogy nem tudta le a melót egy tízperces dobszólóval. Hanem a feladat nehezebb részét választotta és valóban megpróbált valami érdekeset komponálni.

A The Grand Vizier’s Garden Party elején és végén, tehát az Entrance és Exit tételekben hallható fúvós nem más, mint Nick első felesége, Lindy Mason, akit a More LP-n is hallhatunk.

A keretes szerkezetbe foglalt középső rész pedig szintén két részre oszlik, bár ezt már nem tüntették fel a lemezborítón. Az Entertainment alcímű második tétel előbb mindenféle hanghatásokkal bombázza a hallgatót, melyeket a legkülönfélébb ütő- és védekező-hangszerekből csalt ki Nick. Nem ritkán úgy, hogy nem feltétlen a rendeltetésüknek megfelelően alkalmazta az instrumentumokat, hanem Rick-hez és Rog-hoz hasonlóan maga is bátran kísérletezett. Majd a második tétel második részét kitevő kvázi dobszólót is megbolondította azzal, hogy nem a virtuozitásra vagy magamutogatásra ment rá, hanem a megfelelő hangulat megteremtésére, illetve fenntartására.

Nekünk magyaroknak ismerősen cseng, így talán fel sem tűnik a szvit címében szereplő nagyvezír. De érdemes magunkban tudatosítani, hogy Angliában nem volt török hódoltság, miként honfoglalás-kori vagy későbbi magyar vezérek sem. Nagy valószínűséggel az angolok többsége még csak az olyan, mifelénk hétköznapivá vált elnevezésekről sem hallott soha, mint mondjuk az Örs vezér tere vagy az Álmos vezér útja.

Akkor vajon mi késztette Masont, hogy pont azt a címet válassza a maga Ummagumma negyedének elnevezésére, hogy A nagyvezír kerti partija? A hun vagy magyar vonatkozás szinte biztosan kizárható, mert Nick arról biztosan beszélt volna az Inside Out könyvének budapesti bemutatóján, illetve az azt követő sok-sok órás dedikáláson.

Magának a záró szvitnek a titokzatossága, a szintén a mondák korába invitáló címadása és középkori hangulata jól illeszkedik az Ummagumma stúdió részének egészébe. Amennyire alulbecsült és egyesek által egyenesen lenézett kompozíció, valójában legalább annyira kellemes hallgatnivaló. Persze csak, ha emberfia vagy leánya a kellő nyitottsággal ül a hifi elé.

Miként a Pink Floyd második klasszikus felállásával kapcsolatban A Saucerful Of Secrets lemezről, vagy a More filmzenéről, úgy az Ummagumma albumról is bátran kijelenthető, hogy hasonló jót csináltak még néhányszor a fiúk, de ennél jobbat sosem.

Folytatjuk!

A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!