2024. június 1-én referenciaértékű előadást láthattunk a klasszikus Hungária együttestől, melyben Fenyő Mikiék sokadszorra is megmutatták, hogy nem véletlen váltak élő legendákká jó negyven évvel ezelőtt. Ilyen alaposan átgondolt és profin végre is hajtott showt leginkább csak a külföldi nagyágyúktól látni, de még köztük is ritka, hogy egy produkció egyaránt képes megbirkózni az elemekkel és az eleve nehezen hangosítható Puskás Arénával.
A Hungária 1967 és 1989 közötti története egy őrületes magasságokkal és mélységekkel szegélyezett út. Melynek arany lapjaira tartozik a Barta Tamással rögzített első két nagylemez, miként az ország egyik legkorábbi tribute produkciójának számító Beatles műsor, vagy az 1979 és 1983 közötti „nagy Hungária”, a legsikeresebb, úgynevezett jampec korszak. Utóbbival sikerült egy kissé mosolygóssá varázsolniuk az ’50-es évek emlékezetét, ami persze idehaza minden volt, csak vidám nem, hiszen az éber és haladó elvtársak mindent megtettek, hogy pokollá tegyék az ország életét. Fenyő és akkori csapata azonban gurított egy nagyot és a javarészt ötvenes évek nyugatának álom nosztalgiájára építő műsorukkal, illetve az azt kiegészítő mesevilággal nem csak a kegyetlen múltat tették jóvá, de a gazdasági nehézségekkel indító nyolcvanas évekre is adtak némi össznépi vidámságot, örömet és búfelejtőt a magyarságnak.
A hálás közönség pedig pillanatok alatt szívébe zárta a Fenyő Miklós énekes, billentyűs, Penczi Mária Dolly énekesnő, Novai Gábor Nova basszusgitáros, énekes, Kékes Zoltán Sziszi gitáros, énekes, Fekete Gyula Szaxi Maxi szaxofonos, gitáros, énekes és Szikora Róbert dobos, énekes alkotta új Hungária formációt. Miként az 1982-es átalakuláskor érkező Jeszenszky Béla Flipper Öcsi énekes, gitárost és Zsoldos Gábor Dedy dobost szintén hatalmas szeretet övezte. Mely szív-lélek kapcsolat a nagy csapat 1983-as felbomlása után is fennmaradt. Így nemcsak a ’95-ös új albumra és a Népstadion bulira maradt meg a jampi Hungária a nép szívében, de azóta is a legfőbb kedvencek közé tartoznak. Akiknek dalai nélkül még mindig elképzelhetetlen egy magára valamit is adó házibuli. Lett légyen öregfiúk ötvenéves osztálytalálkozója, esküvő, tejfakasztó, keresztelő, vagy éppen most ballagó iskolások zenés-táncos zsúrdélutánja.
Ennek megfelelően zsúfolt teltház gyűlt össze a 2024-es Most vagy soha címmel hirdetett Hungária bulira. Ami valódi teltházat jelentett, nem pedig teltháznak kommunikált, erősen foghíjas előadást. Miként a Puskás ezúttal tényleg valódi rajongókkal volt tele, nem pedig a mindenféle nagy nevekre akaszkodó felemás propagandával becsalt kívülállókkal vagy egyéb trükkös módon felvattázott hátsó széksorokkal. Valódi legendák álltak a színpadra, nem pedig önmagukat annak kikiáltó wannabe sztárocskák. Élő legendák, akiknek gyakorlatilag az összes dalát kívülről fújta a közönség. Méghozzá szó szerint, még a vesszőket vagy a levegővételeket is készség szinten tudva mindenki. Persze Miki, ha dalszövegről van szó, időről-időre eltér a lemezváltozatoktól. De ez is csak azoknak a keveseknek okozhatott meglepetést, akik valamilyen furcsa okból sosem látták-hallották az elmúlt évtizedek sikeres szólóprodukcióit. Mindenesetre a Hungária közönség még mindig betéve tudja a jampec korszak összes dalát, beleértve a csak kislemezeken megjelenteket is. Ami teljesítményt tényleg csak a legnagyobbak tudták elérni az ország népénél. Mondjuk az első két Edda Művek LP vagy az István, a király rockopera dalai épültek még be ilyen mértékben a kollektív köztudatba.
Az is árulkodó, hogy utoljára talán a ’95-ös Népstadion környékén, illetve jó tíz évvel korábban, az iskolában láttam ennyi csajt, lányt és asszonyt koncepciózusan pöttyös ruhába, -szoknyába, illetve -kendőbe öltözni. Mikor is a suli buli szervezők, már a nagy Hungária feloszlása után limbó versenyt hirdettek a tornateremben tartandó délutáni szüreti bálra. Ilyen az, amikor valakik tényleg élő legenda státuszba kerülnek. Mikor a nyolc évestől a nyolcvannyolc évesig mindenki az alkalomhoz méltóan öltözik a nagy bulira, mert egy ilyen koncert már jóval inkább egy össznépi esemény, mint csak sima hangverseny. Mivel az eső mindvégig szemerkélt, néha öt-tíz percekre pedig alaposabban is rázendített, a küzdőtér kitartása az Omega legendás Népstadion nagykoncertjeire emlékeztetett. Körbenézve azt tapasztalhattuk, hogy esze ágában sem volt a közönségnek a vízcseppek elől elmenekülni. Ahhoz túlságosan el voltak foglalva a táncolással, tapsolással, bulizással.
A valódi teltházhoz hozzátartozik még, hogy az ilyesmiben illetékesek szerencsétlen módon ugyanarra a napra szervezték Bruce Dickinson idei budapesti fellépését, mint amikor a Hungária újra összeállt. Az ütközés miatt sokan kényszerültek választásra, mert értelemszerűen nem tudtak egyszerre két helyen lenni. Pedig a helyszínen jelenlévő nagyszámú bőrös-szegecses rocker, illetve a rekordszámban jelenlévő zenészek egy része biztosan szívesen megnézte, meghallgatta volna az Iron Maiden pacsirtájának szólókoncertjét is. Azonban Bruce még mindig gyakrabban lép fel, mint a nagy Hungária, így a helyszínen jelenlévőkkel folytatott beszélgetések alapján vélhetőleg párszáz fővel kevesebben váltottak rá jegyet, mint tették volna egy másik napon. A Hungária nagykoncertet kihagyhatatlannak ítélve.
Az elmúlt időszak hangosítási katasztrófái miatt már egy jó ideje távol tartom magam a Puskástól. De Fenyőék miatt most kivételt tettem. Szerencsére pozitívan kellett csalódjak, mert bár a hangosítás közel sem volt tökéletes, azért minden jól hallatszott. Nagy dolog ez arrafelé. Mi több, a legtöbbször nem is a más előadásokon tapasztalt borzalmas kása, elvesző magasok, illetve az ide-oda pattogó visszhang volt zavaró, hanem inkább csak, hogy a sokszereplős, sokénekes produkció esetében nem mindig mindenkinek szólalt meg a megfelelő hangerővel a mikrofonja. Néhányszor az első szavakat, sorokat csak a közönség kollektív memóriája és csorda vokálja helyettesítette, ha nem szólt volna az egész eleve precízen, pontosan a fejekben, a belső magnókról. Szóval a Hungária kedvéért kivételt tettem és elmentem a Puskásba. Jó döntés volt, de azért szívesen meghallgatnám ezt a produkciót, ezt a hangszerelést egy jobb akusztikájú, jobban hangosítható helyen is. És ha már álomvilág, akkor inkább száraz időben vagy zárt térben…
A hangosok mindenesetre csodát tettek, miként a videós stáb is nagyon odatette magát. Az impozáns színpadkép és a háttérvetítés végtelenül profi, mindvégig tanítani való volt, a bevezető kisfilmtől a levezető stáblistáig. Míg más hazai produkciók szinte nyűgként tekintenek egy szimpla LED-falra is, ócska nonfiguratív krixkraxokkal letudva a dolgot, vagy innen onnan összeollózott, tisztázatlan jogi hátterű régi képekkel és videókkal próbálnak valami, a vidéki szüreti bálra elmegy, jól van az úgy jellegű vizuál haknit nyújtani, esetleg némi antikolt, firkált olcsó effektekkel elfedve a képeknél az alacsony felbontást, a videóknál meg a bizonytalan státuszt, addig a Hungária megint valami olyannal rukkolt elő, ami még sokáig fog etalonnak számítani. Mert miként a kísérőzenészek és a táncosok létszámán sem spóroltak, úgy minden egyes dalhoz önálló, külön animációt készítettek, mely egyaránt igazodott a lemezborítón szereplő Hotel Menthol formáját kiadó vetítő felülethez, miként az adott dal tartalmához és úgy általában is a jampi Hungária nosztalgikus esztétikájához.
Az élő- és a konzerv videó-tartalmak arányát is tanítani kéne. Nyilván az élő előadás varázsa, hogy időnként nem feltétlen az elől lévő, éppen éneklő főhőst szerkesztették be az élő kameraképekből. De egyrészt ennyi esetlegesség kifejezetten jót is tesz az amúgy nagyon is precízen komponált, óraműszerűen zajló előadásnak. Másrészt, ha lesz koncertfilm, nyilván majd minden részlet a helyére fog kerülni, a végső vágásra. Mert remélhetőleg mindez hamarosan koncertfilm formájában is újra átélhető lesz, mondjuk egy-egy hivatalos DVD és BD kiadvány pörgetésekor. Mert míg mások még akkor sem erőltetik meg magukat, mikor tudva-tudják, hogy filmfelvétel, DVD vagy Blu-ray lesz a nagykoncertjükből, addig a hetvenpluszos tagokból álló Hungária megint megmutatta, hogy látványban nincs konkurenciájuk. Mindez igaz a díszletekre, kosztümökre, hangszerekre és a színpadon megjelenő járművekre is. Egy teljesen koherens színpadképet élvezhettünk, majd három órán keresztül, miközben a dalok szövegéhez is szorosan igazodtak az aktuális részletek.
Mindez azonban fabatkát sem ért volna, ha a főhősök nem teszik oda magukat. De szerencsére mindannyian nagyon jó formában voltak. Több, mint tisztességesen élték végig az egész produkciót, együtt mozogva, együtt lélegezve a dalokkal, akármelyikük is állt éppen elöl vagy előrébb. Csak a legmélyebb tisztelettel lehet azokról beszélni, akik még nagypapa-nagymama korukban is fiatalokat megszégyenítő elánnal dolgozva élig meg a művészetüket. Ráadásul ebben semmiféle elfogultság vagy túlzás nincs. Mivel már ötéves koromban is a keményebb zenékért rajongtam, inkább a klasszikus heavy metal előadókkal vagyok elnézőbb, ha épp úgy alakul egy-egy előadás. Persze a szüleim, nagybácsikáim, nagynénikéim révén napi szinten hallottam a Rock and Roll Party, majd a Hotel Menthol és az Aréna dalait. A rongyosra játszott kislemezekről nem is beszélve.
A 2024. június 1-én látott-hallott produkciót azonban nem kell megmagyarázni. A többszöri átöltözéssel, énekléssel, tánccal, koreográfiákkal színpadra állított, szellemes konferálásokkal fűszerezett, társ-frontemberként előadott jókedvű egyéni produkciók önmagukért beszélnek. A Hungária még mindig No. 1, ha színpadi showról van szól. Zsenik egytől egyig, akik ráadásul tényleg mindent beleadtak. Úgy repítettek el bő két órára a csak álmainkban létező emberarcú hedonizmus földjére, hogy az élmény még a legföldhözragadtabb valóságnál is valóságosabbnak tűnt. Alig akartunk a végén visszazökkenni. Ilyen az, mikor a művészi véna valódi mondanivalóval és ihletett előadással társul. Lehengerlő produkció volt, melynek nem lehetett nem a hatása alá kerülni. Persze eszük ágában sem volt ellenállni…
Eszelős buli volt. Amihez nyilván kellenek az isteni tehetséggel megáldott, karizmatikus előadóművészek. De ugyanúgy kell még mellé az odaszánt, átgondolt, kidolgozott és alaposan begyakorolt színpadi munka is. Meg az érzék és az ihlet, miként lehet a dolgokat úgy túltolni giccsbe, hogy mégsem érezzük tőle magunkat kellemetlenül. Hanem éppen ellenkezőleg, azt kívánjuk, bárcsak sosem érne véget egy-egy ilyen álomvilágba kalauzoló, lófarkas baby doll és brillantinos jampi utcabál. Egy pimasz, pikáns, a külvilágnak lazán fityiszt mutató utcabál. Ahol végre nem kell az illemtankönyv vonatkozó passzusain vagy a szép új világ egyre abszurdabb PC szabályain gondolkodni. Hanem nyugodtan elengedhetjük magunkat és önmagunk lehetünk, egy szerető, befogadó, baráti környezetben. Ahol ráadásul igen hamar elkezdenek a végtagok a zene ütemére mozogni. Ahol a rock and roll parti nemcsak életérzés, hanem életforma is.
Persze nincsen rózsa tövis nélkül. Így sajnos meg kell említeni a koncert egyetlen furcsa, sőt kifejezetten zavaró elemét is. Mégpedig, hogy míg az úgynevezett jampi Hungáriának 1979 és 1983 között nyolc tagja volt, a 2024-es bulin egyikük mégis elsikkadt kissé. Történt pedig, hogy míg az elhunytakról, nevezetesen Flipper Öcsiről, Kékes Zoliról és Szaxi Maxiról szépen és méltóképpen megemlékeztek a színpadon, addig a még élő tagok közül csak négyet: Dollyt, Fenyőt, Novait és Szikorát emelték ki. Zsoldost viszont nem, pedig Dedy nemcsak, hogy szintén Hungária tag volt, lemezeket ütött fel, de a mostani koncerten is végig a színpadon volt és alaposan odatette magát. Sajnos már magam is elég öreg vagyok hozzá, hogy bizony tisztán emlékszem, mennyire szerettük az Öcsivel és Dedyvel felálló 1982-es, ’83-as Hungáriát, miként az azt megelőző formációt is.
Apropó kísérőzenekar. Dudinszky Zoltán Dudi nemcsak a hangszerein, szaxofonon és harmonikán remekelt, de fazonálisan is abszolút hozta a jampi Hungáriához illő feelinget. A főhősökkel abszolút egyenrangú jelenségként, mégis végtelenül szerényen nyilvánult meg a színpadon. Szintén nagyot alakított a Budapest Jazz Orchestra, akik bármelyik kompozíciónak profin megalapoztak, bármilyen stílusban is íródtak annakidején. Nincs is jobb, mint egy hagyományos big band, ha kiemelt nagykoncertről van szó. Óriási, hogy a legnagyobbakat kérték fel erre a melóra.
Mindent összevetve, 2024. június 1-én Rockandrollia nemcsak, hogy felébredt egy napra, de olyan vakító fényességgel mutatta meg magát, ami még hosszú ideig szolgál világítótoronyként, ha valódi színpadi showról, világszínvonalú előadásról lesz szó a popszakma egészségesebb részében. És ha már álomvilág, lehetőleg oldja már meg valaki, hogy ne kelljen ismét huszonkilenc évet várni a következő találkozásra! Ria, Ria, Hungária!
Fotók: Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum
Fotógaléria: Dávid Zsolt
