Nem értem, hogy nem jutott el hozzám a koncert híre, hiszen a telefonom mindent hall, azt is, hogy előző nap épp a legutolsó, Anthem című lemezt hallgattam. Mindegy is, a lényeg, hogy megtudtam az utolsó utáni pillanatban, aminek köszönhetően a PET NEEDS nevű előzenekarról le is maradtam. Arra a jelentre értem oda, mikor már az énekes pózolt szelfikhez a merch pultban, hogy fogyjanak a pólók. Szimpatikusak voltak és nagyon sajnáltam, hogy ekkor még csak alig lézengtek a klubban. (Tehát mások sem értesültek időben a buliról.)
A nézőszám később sem érte el a látványos méretet. Talán emiatt, talán más indítéktól vezérelve kezdték el 15 perccel hamarabb a programot Molly-ék. Zsolti, a fotós még vígan cigizett kint, mikor hívtam, hogy megy az intró. Cigi eldob, futás sörrel.
Setlist:
There’s nothing Left Pt. 1
Drunken Lullabies
The likes of you again
Swagger
A song of liberty
The Kilburn High Road
Whistles the wind
The hand of John L. Sullivan
Tobacco Island
The croppy boy ’98
Float
Life begins and ends (but never fails)
Devil’s dance floor
Crushed (hostile nations)
Seven Deadly Sins
These times have got me drinking / Tripping up the stairs
If I ever leave this world alive
What’s left of the flag
A „There’s nothing left” után nem is udvariaskodtak, egyből jött a Drunken Lullabies és beindult a méhkas. Mr. King és bandája rutinos koncertezők Magyarországon, én 2007-ben láttam őket először a hajón, azóta párszor még megfordultak itt. A szeretet kölcsönös, hiszen ez a zene közel áll a magyarok „sírva vígad” érzéséhez, az ilyen táncoslábú publikum pedig kedves a zenekar szívének. A „The likes of you again”, majd a „Swagger” következett, ami után King megköszönte, hogy ilyen sokan hozták el a gyereküket is a bulira, a banda is megtapsolta a több generációs rajongótábort. Tényleg megindító ez, és reményt ad arra, hogy fent marad ez a zene a jövőben is. De, hát miért ne maradna? Inni és táncolni mindig lesz miért. A tavalyi lemezről jött az „A song of liberty”, majd a „The Killburn High Road”, amit nagyon vett a publikum.
Ezután személyes csúcspont következett, 2007-ben hallottam először a „Whistle the Wind”-et, és most erre a turnéra leporolták, nem is akárhogyan. Csodálatos volt élőben hallani a dalt, amit Dave magának dedikált, nem kis öniróniáról téve tanúbizonyságot. Egyébként a pali nem sokat változott, talán jobban énekel, ami persze tök jó. A zenekar nagyon egyben volt, szépen is szólt, pont, mint a lemezen.
Egymást váltogatták a régi slágerek és az utolsó lemez dalai, amiről még a „The Crappy Boy ’98”-t emelném ki. A lemezen is kilóg a sorból a maga menetelős hangulatával, itt is felhúzta a közönség szemöldökét. Na, én pont az ilyen dalokat szeretem.
Az egész banda mosolygós, sörözős volt, csak Dave felesége, Bridget húzta-fújta egész este közömbös arccal, de ez kb. mindegy volt, mert minden hangszeren csodálatosan játszott. Azért a bemutatásánál csak el mosolyodott. Ilyen a házasélet…
A „Float” is nagyot ment, aztán, ahogy jöttek-mentek a dalok, és egyszer csak elértünk a „Seven Deadly Sins”-hez, ami a buli végének közeledtét jelzi általában. Ide még beszúrták az új lemez első dalát, ami merész húzás, de aztán már jött is az „If I ever leave this world alive” és minden a helyére került. Aki csak ezt az egy dalt ismeri a P.S. I love you film miatt, az is megnyugodott, és persze mindenki más is szívből énekelte. Felemelő érzés volt hallani a „klub hangját” egyben énekelni. A záró „What’s left of the flag” után véget is ért a show. A közönségnek engedve King még visszajött egy kis akusztikusozásra, amibe aztán a többi Molly is becsatlakozott, a magyarok pedig táncoltak még egy utolsót.
Mr. King az este alatt többször is elismételte, hogy „Kozonom” és persze, hogy „Egessegedre”, láthatóan jól érezte magát az egész banda. Nem váltják ők már meg a világot, nem is akarják, talán soha nem is akarták, de szórakoztatni azt igazán tudnak. Klassz dalok, jó hangzás, alázatos zenészek és Guiness. Ennyi kell!
Azt gondolom, az a jó koncert (nekem), ami után az ember zenekart akar alapítani. Ez ilyen este volt. Köszönöm!
Fotó: Dávid Zsolt
