Két év alatt kétszer érkezett Budapestre világkörüli turnéjának keretein belül a TOOL. Az, hogy mindkét alkalommal a maximálisan adható 10 pontot zsebelték be, nem lehet a véletlen műve. Az őszművészeti projektként értelmezhető zenekar varázsa egyetlen dologban kereshető, már egyáltalán, ha keresni kell, ami nem más, mint a mérhetetlen profizmus. Danny Carey, Justin Chancellor, Adam Jones és Maynard James Keenan csapata 2024. június 13-án újra a Papp László Sportarénában építette fel csoda világát.
Az 1990-ben alapított Los Angeles-i zenekar hosszú csend után, néhány éve jelentkezett új anyaggal, melynek bemutató körútján csupán Bécsig merészkedett, de a szervezők már akkor láthatták, hogy idehaza is nagy rájuk az igény, hiszen a sógorokhoz 3 tömött busszal indultunk a Todi Busz segítségével, de minden benzinkúton hemzsegtek az önálló szervezésű mini túrák résztvevői, és a bécsi helyszínen sem kellett a konzul segítségét kérni, ha a magyar rajongóknak segítségre volt szüksége: biztosan beszélt valaki a környezetünkben magyarul. Persze ez a helyszínhez mérten kisszámú magyar közeg még nem volt garancia, hogy Budapesten is működne egy TOOL-buli, de a soron következő, két évvel ezelőtti világjárásban mi is felkerültünk a térképre, és legyen hála a sorsnak, és a zeneértőknek, nem vallottunk szégyent, hiszen a gigantikus látványvilággal felruházott koncerten koppra vágtuk az Arénát. Így talán nem is volt kérdéses, hogy a 24-es routingba is bekerült a magyar főváros.
Ezzel a produkcióval újra megmutatták, hogy meg lehet szólalni az Arénában, nem olyan „egészen jó” szinten, hanem eszelős hangminőségben. És mivel ezt már többedszer is prezentálták, elmondható, hogy ez bizony nem a véletlen műve. Ezzel kapcsolatosan csak annyit, hogy itt az ékes bizonyíték, hogy bár nem egy akusztikai csoda a nagy kavics, de nem is lehetetlen küldetés, így kétkedőknek, és orrvakaróknak, na és persze a szakembereknek ajánlott tanulmányi kirándulást szervezni egy TOOL koncertre, mert, ha ők meg tudják csinálni, akkor másnak is sikerülhet: nem a véletlen műve. De mi ez a sound? Az első pillanattól úgy szólaltak meg, hogy az önmagában a csoda kategória volt. Nehéz ezt szavakban megfogalmazni: egyszerűen elképesztő minőség. Hangos, de nem bántó, minden hangszer zsigerekig hatóan, érthetően, és ha a rétegek mélyére megyünk, az utolsó cintányérig minden érthető volt. Ez pedig a TOOL zenéjében elengedhetetlen. Az utolsó beütésig mindennek helye van, és ha mi nem is vennénk észre, mert túlságosan halandóak vagyunk hozzá, de zeneileg pontosan ez a részletgazdag játék teszi kerekké az egészet. Úgy kerekké, hogy közben pontosan azt érezzük, hogy bár ismerjük a szerzeményeket, mégsem értjük, hogy mi történik. Zsigeri atmoszférák, az összes csakránk megnyitásával: tokától-bokáig. Pátoszos, és túlzó a megfogalmazás? Nem az. Persze vannak, akiknek az AC/DC a csúcs, és nincs is ezzel baj, ők egyszerűen bulizni akarnak. Aki Toolt hallgat, ő inkább utazásra indul. Utazásra az ittben és a mostan. Ahogy Maynard James el is mondta a koncert elején. Az itt és a most, telefonok nélkül.
És ez az itt és most jelenlét segít abban, hogy abban a nem számoljuk hány percben olyan világokon átívelő zenei utazásra visz, amiben csak egyetlen kérdés merül fel: te hova érkezel, és a melletted ülő vajon ott landol, talán egy másik bolygón?
A Tool elhíresülten beteg és atmoszférikus vizuális világgal támogatja meg koncertjeit és képi megmutatkozásait. Ezen a koncerten, ha a két évvel ez előttin is jelen voltál, egészen biztos, hogy volt némi hiányérzeted. Akkor valami olyan történt, aminek a feldolgozásához napokra volt szükség. 2024-ben „csak” egy egész estét kitöltő, alapvetően a TOOL-tól megszokott színvonalú, a képi anyagaikra jellemző vetítést, tökéletesen hangolt világítást, némi konfettit, lézert kaptunk. De legyünk pozitívak, most jobban engedték, hogy a zenére koncentráljunk.
A TOOL az a zenekar, akit mindenkinek megmutatnék. Persze vállalva azt a kockázatot, hogy barátaim nagy részben menekülnének az első percek után, mert azt se tudják, merre vannak arccal előre, és keresnék a zenei kapaszkodókat. És lenne egy szűk réteg, amelyik, mint egy betépett csiga vonaglanának örömükben, hogy cuccok nélkül is el lehet jutni egy másik dimenzióba. Tegyük helyére, hogy bár zenekarról van szó, attól valahol mégis lényegesen több az egész! Ez a négy zenész, ahogy sugallják is folyamatosan, dimenziókat nyitnak meg. Meg merem kockáztatni, hogy az alkotás is valahogy úgy zajlik náluk, hogy eljutnak egy olyan tudatállapotba, amikor ők maguk is közvetítőkké válnak. Ha pedig erre a fajta spirituális csatlakozásra nyitottak vagyunk, akkor haza érhetünk velük, legyen az bárhol is. És engedtessék meg, hogy ezt igazolni lássam Danny Carey dresszében! Az anorák mintája a csakráink szimbólumait stilizálták, láthatóvá téve a láthatatlant.
Fotók: Dávid Zsolt
