Marty Friedman: Drama

Kiadó: Frontiers 2024

A cikk megírása pillanatában a Discogs adatbázis szerint rendezett, 1022 darabos zenegyűjteményem (CD, DVD, BR, LP) legnagyobb részét a „guitar instrumental music” mappába került megjelenések teszik ki (146 db). Fontos leszögezni azonban, hogy nem vagyok gyűjtő. Mára csak olyan lemezeket tartottam meg, vagy szerzek be, amelyek akár 50 év távlatából is lenyűgöznek, illetve tudom, hogy a hátralévő 50 évem (jó lesz az 15-nek is…) meghatározó zenei élménye lesz. Ez természetesen vonatkozik az instrumentális muzsikákra is.

Többször leírtam már, nagyon ritkán szólít meg mostanában aktuális megjelenés, azt meg végképp ne gondolja senki, hogy bármelyik shredder gitáros, rommá arpeggiózott lemezére úgy ugrok, mint tyúk a takonyra! Ez még a hőskorban sem volt így, nagyon is számított, hogy Yngwie (akkor még…), Becker, Vinnie Moore, MacAlpine stb. dalokban gondolkodik, a lenyűgöző technika mellett.

Tehát nagyon is ínyenc és válogatós vagyok. A 146 db instru otthon a polcon, szinte kivétel nélkül megugrotta ezt a minőségi elvárást, valamennyire magam is elboldogulok a hat húron, így talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha kijelentem, engem nehéz átb@szni ezen a terepen. Ezért van az, hogy nem szűnök szóvá tenni azt a fajta sarlatánságot, amit Axel Rudi Pell művel gitározás címszó alatt. Túl rövid az élet ahhoz, hogy pontatlan, rosszul intonált fogólap-kaparászást hallgassunk akkor, amikor…

AKKOR, AMIKOR MARTY FRIEDMAN A KORTÁRS INSTRUMENTÁLIS GITÁRZENE EGYIK LEGSZEBBEN, LEGKIFEJEZŐBBEN FELJÁTSZOTT LEMEZÉT TETTE PÁR HÓNAPJA KÖZKINCCSÉ, AHOL MINDEN MEGFORMÁLT HANG AZT IGAZOLJA VISSZA, HOGY ENNYI ÉRZELMET, ILYEN VÁLTOZATOSAN ÉS SZÉLES SPEKTRUMBAN, CSAK AZ ELEKTROMOS GITÁR TUD KÖZVETÍTENI.

Nem túlzás ez, ennyire az ember lelkéig hatoló, hol magasztosan felemelő (Illumination, A Prayer), hol a szinte tapintható fájdalmat a bűnbánatban átélő és abban végül megnyugvó (Tearful Confession) gitározással még maga a főhős is csak néha rukkolt elő, inkább ment és japán popdalokat dolgozott át… Háromszor… (Tokyo Jukebox 1, 2, 3). Persze jó volt az is, de a „Drama” ihletett dalcsodáihoz hasonló önkitárulkozással, legalábbis egy teljes lemeznyi terjedelemben, eddig még nem találkoztunk.

Igen, az „Undertow”, „Devil Take Tomorrow”, „Lovesorrow” ugyanennek a léleknek hol fájdalmasan, hol felemelően, de mindig csodaszépen megformált hangjai, de lemezenként csupán egy-kettő, a hosszú évek alatt, most viszont kaptunk egyszerre egy csokrot. A lehető legszebb ajándékot. (Nagy jelentősége ugyan nincs, de felvezető klipet az egyetlen énekes dal kapott, aminek amúgy nem sok köze van a lemez egészéhez)

Ehhez fogható zenei élményem ebben az évben nem volt, nem is lesz. TOP 1 – már most, és talán semmi nem fogja követni. Ilyen – nyugodtan mondhatom – felkavaró zenei élmény azért ritkán adódik. Nekem legutóbb talán a Symphony X „Paradise Lost” lemeze volt hasonló. Akkor a kincskeresés analógiát használtam, megjegyezve, hogy ritkán adódik ekkora szerencse egy kincskereső életében. Én most újra rábukkantam. A „Drama” az emberi lélek létezésének legegyértelműbb bizonyítéka.