– Budapest Aréna 2024. 06. 29.
Tizenegyedik koncertjét adta hazánkban a hannoveri gyökerű rocklegenda. A Scorpions pedig sokadszorra is jött, játszott és győzött. Az olajozott gépezetként működő germán rockmasina ezúttal is maradandó élményt okozott, miközben a fiúk elővezettek néhány ritkábban játszott darabot is. Természetesen megemlékeztek az idén januárban elhunyt James Kottakról és a régi barátság okán meghívták az Omega egykori dobosának, Debreczeni Ferencnek új zenekarát is.
Omega Testamentum
Először is essünk gyorsan túl a nyilvánvaló dolgokon. Ma már sajnos nem létezik Omega együttes, ami végleg megszűnt Kóbor Mecky halálával. Az Arénában az Omega Testamentum lépett fel, Debreczeni Ciki új zenekara. A Scorpionsnak pedig nem a sokadik búcsúbulija volt ez, hanem az idén 40 éves Love At First Sting album jubileumi turnéjának budapesti állomása. Valamint, bár elég jól megtelt a csárda, de azért messze nem volt teltház. Persze mindannyian ismerünk olyan szélhámost, aki feleekkora közönséget is simán teltházként kommunikálna, akár még azzal együtt is, hogy még annak a félnek a fele is vatta…, de ez esetben valóban mindenfelé Scorpions és Omega rajongókkal lehetett találkozni. Akik teli torokból énekelték végig, a második számtól fogva gyakorlatilag a teljes programot.
A néhai Omega és a Scorpions barátsága 1974-ben kötettett, mint azt a konferálásában Ciki meg is említette. Az azóta eltelt ötven év alatt pedig sok minden történt. A hetvenes években sok-sok közös koncert. Akkor még az Omega volt a nagyobb név, akik nem csak, hogy korábban alakultak, de több lemezt is adtak ki. Majd a nyolcvanas évekre megfordult a helyzet, a Scorpionsnak sikerült az amerikai befutás is, miközben az Omegának nem, ráadásul Benkőék szép lassan Európában is visszaszorultak. De a két csapat közötti jó viszony továbbra is fennmaradt. Amit az 1994-es legendás nagykoncerttől, a felhőszakadás alatt is végigjátszott Népstadion bulitól fogva már oda-vissza vendégeskedések is színesítettek. Közben a Scorpions feldolgozta a Gyöngyhajú lány-t, Meckyék a Still Loving You-t. A Hősök terén tartott Szabadságkoncerten pedig összehoztak egy nézőcsúcsot, melyről azóta is sokféle szám kering, mindenesetre a Kodály körönd és a Lövölde tér között éjfélre már kezdett ritkulni a tömeg.
Ilyen előzmények után cseppet sem volt meglepő a Scorpions részéről, hogy meghívta bemelegíteni Cikit és új együttesét. Inkább egy újabb nemes gesztus, mely az elhunyt művészek emlékének is éppúgy szólt, mint a még élők és alkotók töretlen barátságának. A Debreczeni Ferenc Ciki dobos, Fekete Tibor Samu basszusgitáros, Schrott Péter énekes, Nagy Zsolt Liszi billentyűs, Erdős Róbert gitáros felállású Omega Testamentum egy hatdalos blokk erejéig mutatkozhatott be a Scorpions nemzetközi közönsége előtt. Melyből az első hármat közvetlen a keverőpult mögül hallgattam végig, majd tettem pár kört, mikor továbbra is azt vizslattam, hogy máshol vajon milyen a hang. A februári barbás bulihoz képest határozottan jobban szóltak a srácok. Ami persze sajnos nem túl magas léc, de annál határozottan jobb volt. Alapvetően a harmadik számtól állt össze a hangkép és utána is főleg csak hátrébb dörrent meg úgy, ahogy annak kell.
A fesztiválprogram szerű setlist egy új számból és öt klasszikus örökzöldből állt, ami egy ilyen helyzetben ideális arány. Előzenekar státuszban a LED-falakat ugyan nem használhatták, lézer pedig egyáltalán nem volt, de a hagyományos fényekkel okosan éltek. A színpadi mozgás is rendben volt, láthatóan Schrotiék is átérezték a fellépés tétjét. A közönség vette a lapot és az ismert dalokat már össznépileg együtt énekelte, dünnyögte a csapattal. Ami azért is komoly fegyvertény, mert még a babiloni hangzavarban is jól kivehetően sok szlávot vonzott a rendezvény, akik többségében benn hallgatták végig Cikiéket, nem pedig az előterekben található söröspultoknál.
Mivel az Omega Testementum nem Omega, Ciki pedig mindig is a keményebb zenéket kedvelte, ez egy karcosabb, harapósabb, ha úgy tetszik metalosabb produkció, mint amit az omegások korábban megszokhattak. Ízlés kérdése, nekem bejön a hard ’n heavy. Teszem azt, már ’87-ben is a Németből becsempészett Metal Hammer trikóban mutogattam a metalista barátaimnak, hogy milyen ütős a Babylon LP címadója, illetve milyen elgondolkodtató a többi, számukra zeneileg már túl lagymatag dal szövege is…
A legnagyobb ovációt nyilván a programot záró Gyöngyhajú lány kapta. Főleg, hogy a testamentumos srácok rendkívül szellemesen beleszőtték a Scorpions-féle cover verzió, White Dove néhány angol nyelvű sorát is. Ennél találóbb átvezetést nem is kaphatott volna a két koncert.
Scorpions
Istennek hála, úgy alakult, hogy az utóbbi pár évben többször is volt alkalmam elcsípni a német heavy metal mindenkori zászlóshajójának számító bandát. A Scorpionsban pedig soha, semmilyen körülmények közt nem lehet csalódni. Egy olyan vérprofi gépezet, a műfaj, a színpad és a közönség felé végletekig elkötelezett arcokkal, akiktől még mindig sokat lehet tanulni és csak és kizárólag felsőfokban szabad beszélni. Adott egy 1965-ben, tehát közel hatvan éve alakult együttes, döbbenetes mennyiségű slágerrel az életműben. Mára már csak az egyik gitáros, Rudolf Schenker van az alapítók közül a fedélzeten. De mivel mindig is ő volt a banda motorja, egyben fő dalszerzője, ez a Scorpions ugyanúgy hiteles és autentikus, mint bármelyik korábbi felállás. Ráadásul a ’69-ben csatlakozott Klaus Meine énekes, a ’78-ban beválogatott Matthias Jabs szólógitáros és a Motörhead árva Mikkey Dee dobos egyaránt hozzák azt a rocksztár attitűdöt, azt a született színpadérzékenységet, előadói karizmát, amit tanulni ugyan nem lehet, mégis fontos az ilyenfajta műfajok műveléséhez. Egyedül talán Pawel Maciwoda basszusgitáros kisugárzása halványabb kissé, de hangszeresen, fazonilag rá sem lehet panasz.
Mert a metalhoz és úgy általában a rock and rollhoz kell a show, kell a körítés, kellenek a fazonok és nagyon kell a színpadi jelenlét. A régisulis profik által vezetett Scorpions pedig pontosan tudja, hogy nem lehet utcai ruhában színpadra lépni. Miként azt is, hogy ha már fellépünk a világot jelentő deszkákra, akkor nagyon oda kell tenni magunkat. Mondjuk akkor is kell körözni a karunkkal, ha épp egy gitárilag szelősebb téma következik. Hogy akkor is együtt élünk, mozgunk, gesztikulálunk a programmal, ha épp rossz napunk van, vagy mikor épp egy másik bandatagra esik a fény. Hogy nem elég nagyon boldognak és roppantmód elégedett lenni, hogy produkálhatjuk magunkat egy arénaszínpadon, de jól láthatóan annak is kell látszani. Ettől a mentalitástól van még mindig ott a csúcson ez a nemzedék, és hagynak majd hatalmas űrt maguk után, ha már végleg leteszik a lantot.
A pózok és gesztusok is ugyanúgy alapvető elemei a műfajnak, mint a zene vagy a menő kinézet. Bármennyire is tartják az ilyesmit butának vagy bénának a kiégett alter sztárocskák, igenis van abban erő, mikor két-, három-, vagy négy gitáros egymás mellé áll és közösen mozog a zene ritmusára. Ugye a Coast To Coast rendes koreográfiájának része, hogy a jó öreg Meine is gitárt akaszt a nyakába. Aminek zeneileg nyilván nincs túl sok haszna. Viszont, amit a kőbányaisok és a többi janicsárképző többsége sosem fog megérteni, hogy ennek a gesztusnak miféle pótolhatatlan közösségteremtő- és showértéke van. Ráadásul ezek a rutinos öreg rókák még mindig vannak annyira profik, hogy addig senki sem lép ki, amíg a főhős nem bontja az alakzatot. Így van értelme farmerben és bőrben pózolni. Miként a jól felépített és gondosan ápolt arculat olyan elemei is erősen hatnak, mint a sok éve változatlan zenekari logó, Klaus bőrsapkája, Matthias speciálisan festett Explorer- és Rudolf Flying V gitárjai.
A vizuálról is csak felsőfokban lehet nyilatkozni. Mindig elkap a szekunder szégyen, mikor egy-egy, amúgy kedvenc hazai banda ilyen-olyan jubileumi vagy kiemelt nagykoncertjén járok, hogy miféle megúszós, ócska gagyikkal próbálják meg letudni a számukra csak plusz nyűgöt jelentő háttérvetítést. Különösen egy akkora térben kínos a „falunapi jól van az úgy” mentalitás, mint az Aréna. Ehhez képest a Scorpions már megint olyan ötletesen töltötte meg látványos, kreatív és persze a dalokhoz kapcsolódó tartalmakkal, ráadásul gyakorlatilag minden egyes tételt egyedileg, amit ugyanúgy tanítani kéne, mint magát az egész előadást.
A New Vision című Dee-dobszóló részeként az utóbbi években elsütött „Scorpions Jackpot” önmagában is van akkora poén, ami egy életre kitartó emlékként vésődhet a közönség kollektív emlékezetébe. Az ilyesfajta attraktív látványelemek, amit Schuster Lóri találóan „vizuális karóknak” hív, sokszor bizony fontosabbak egy koncertélményben, mint maguk az elhangzottak.
És itt bizony el kell kissé időzni a koncerthangon és a hangzáson is. Az idei Scorpions buli megszólalásával kapcsolatos elsődleges élmény, amit a legtöbben fognak emlegetni, mikor felmerül a ’24-es koncert, hogy baromi hangos volt. De sajnos nem AC/DC szerűen, ahol a hangerő csak rásegít a lehengerlő erejű előadásra. Hanem sokkal inkább úgy, hogy az alaposan feltekert final master inkább a keverési aránytalanságok elfedésére szolgált, mint a koncertélmény valódi fokozására.
Ráadásul a Testamentum koncerthez képest pont fordítva nőtt, illetve csökkent a hangzás élvezhetősége. Ez esetben elöl volt jobb a helyzet, míg a keverő mögötti italpultig szódával még elment, viszont hátul már annyira fülsiketítőek voltak a magasak, miközben viszont a mély csak nyomokban szólt. Ez nem az a fajta, hozzá nem értésről tanúskodó sz@r hangzás volt, amikor az alultervezett rendszert gagyisták állítanak be, aztán csodálkoznak rá menet közben, hogy emberekkel tele másként van, mint az üres beálláskor volt. Nem csengett-bongott, nem ment át kásába sem. Egyszerűen csak a térben hátrébb haladva egyre jobban kijöttek a vélhetőleg eleve elszabott keverési arányok hiányosságai. Embertelenül harsogtak a gitárok, ami önmagában amúgy nem lett volna baj, de közben a dobból viszont még bőven el tudtam volna még többet viselni, a basszus meg alig hallatszott. Még puffogni is alig-alig puffogott, az alulkevert mélyet egyszerűen csak elnyelte az első sorokban csápoló rajongók tömege.
Ami azért is furcsa, mert a Scorpions már sokadszorra játszott a Papp László Budapest Sportarénában. Ismerik a helyszínt, én magam is többször láttam-hallottam őket ott korábban és gyakorlatilag mindig jobb volt a hang, mint most. Persze nem véletlen kezdtem a beszámolót az odaszánt zenekari tagokkal, a professzionális show-val és úgy általában, magával a jelenséggel. Mert vannak olyan jók ezek a számok és olyan profik ezek a rock and roll veteránok, hogy a hátukon is elviszik az előadást. De azért szólhatott volna jobban ez a koncert!
A másik, ami már a helyszínen is komoly vitákra adott okot, hogy Klaus Meine egészen egyszerűen túl jól énekelt. Gyakorlatilag hibátlan előadást hallhattunk tőle, mindenféle komolyabb megbicsaklás vagy zavaró intonáció nélkül. Az egyszerűbb szerkezetek egyből rá is kezdtek, hogy playback, playback. De persze a Scorpions nem falunapi bohócokból áll, akik a negyven évvel ezelőtti hangjukra tátognak. Miként azt, a kishazánkban széles körben elterjedt módszert sem gondolnám róluk, mikor az öregedő észak-balkáni énekesek a mai hangjukon énekelgetnek jó sokat egy stúdióban, majd abból rakják össze a gépi alapokat, szavanként, a kőkemény meló közben vért izzadó és hónapokat öregedő hangmérnökök.
Miután mellettem is beindult a kéretlen okoskodás, azért sikerült beültetniük a bogarat a fülembe. Hát magam is sok számon keresztül figyeltem Klaus szájmozgását. Stimmelt. Persze valamiféle valós idejű digitális korrekciót el lehet képzelni, ami a mikrofonból a keverő felé menő hangot egyenesíti ki, ha épp szükséges. De az a fajta kamu nyugodtan kizárható, amiért egyes itthoni agyonajnározott énekesek kapják a jófajta gázsikat. Összességében tehát nyugodtan kijelenthető, hogy egy becsületesen végigdolgozott, végigélt produkciót láthattunk, mely a hangosítás hiányosságai ellenére is kitűnő műsornak bizonyult. Hatalmas élményként fog leülepedni.
Az idei Scorpions turnéprogram apropója az idén jubiláló Love At First Sting LP. Ennek megfelelően egy, a World Wide Live koncertalbumhoz, illetve –filmhez hasonlatos programot kaptunk, ahol a kötelező alapművek egy része megduplázott indokból hangzott el. Részint, mert vannak nóták, amik nélkül nemhogy Scorpions, de még egy tribute koncert is elképzelhetetlen. Részint mert ezek között nagyszámban vannak olyanok, melyek 1984-ben lettek vinilre préselve.
Mondjuk, az olyan dalokkal eleve csak jó bulit lehet csinálni, mint a Bad Boys Running Wild, a Rock You Like A Hurricane, az I’m Leaving You, a Coming Home, a Big City Nights vagy a Still Loving You. Ha a Scorpions csak ezt az egy lemezt adta volna ki, akkor is lazán elturnézhatnának az életük végéig ezekkel az örökzöldekkel. Zabálta is a közönség a közönség-kedvenceket.
Az est valódi kuriózumát így inkább a The Same Thrill és a Crossfire elhangzása jelentette. A Love At First Sting anyagából egyedül csak a As Soon As The Good Times Roll maradt ki. További érdekesség volt, hogy a Wind Of Change új szövegrészét a kivetítőn is megjelenítették, majd a Klaus vállára terített Scorpions feliratú magyar lobogóval koronázták meg a dalt. Láthatóan még mindig voltak néhányan, akik meglepetéssel vették tudomásul, hogy a Jabs szólóprodukciójának számító Delicate Dance alatt Ingo Powitzer gitártechnikus is a színpadra lépett. Bár ez is inkább csak a kocarajongók számára jelenthetett újdonságot. Mindenesetre, így az okosan a főműsor közepére időzített instrumentális darab alatt Klaus és Rudy egyaránt kifújhatta magát.
A jobbnál-jobb szerzeményekből álló buli alatt, amolyan kapcsolódó emlékként beugrott, hogy életem utolsó igazán nagy iskolai verését is egy Scorpions-szal kapcsolatos vita miatt kaptam. Történt pedig, hogy 1988 nyarán, egy különösen forró kánikulai délután a suli focipályáján gyülekeztünk. Az esti lehűlésre várakozás közben pedig a mennydörgő nehézfém esztétikájáról dumálgattunk, mint akkoriban szinte mindig. Miután valaki felvetette, hogy határozzunk meg egy bizonyos élő albumot, mely önmagában is reprezentálja a heavy metal esszenciáját, a magam részéről körömszakadtáig ragaszkodtam a Live After Death minden körülmények közötti elsőségéhez.
Nem volt bölcs dolog egy olyan társaságban, mely többségében elkötelezett Scorpions fanokból állt, akik értelemszerűen a World Wide Live mellett törtek lándzsát, de már akkor sem szerettem taktikázni vagy sunnyogni. Maradt az őszinteség. Szó szót követett, majd végül szó szerint körömszakadtig védtem az álláspontom, mikor is valamelyik derekas pofon után a földre kerültem. Akkor még létezett betyárbecsület. Senki sem rúgott földön fekvőbe. A verekedések is első vérig tartottak. Ez esetben az én első véremig. Mindenesetre egy életre megtanultam, hogy a World Wide Live egy fontos igazodási pont. Egy nemzedéki alapélmény, mely az azt megelőző négy sikeralbum (Lovedrive, Animal Magnetism, Blackout, Love At First Sting) sikerdalait foglalja össze, egyben méltóképpen le is zárva egy megismételhetetlen korszakot.
A mai eszemmel már a The Eagle Has Landed lemezt nevezném meg, és persze nem vinném kenyértörésig a dolgot, hanem muszáj. Nem érdemes ilyesmiért verekedni. De akkor, azokban a napokban, amikor a heavy metal még tétre ment, mikor egy metal fanatikus idehaza még össznépi megvetéssel találkozott, mikor egy zenekaros pólónak vagy szegecselt műbőrdzsekinek komoly következményei voltak a suliban, a munkában és néha még az utcán is, bizony fontos volt letisztázni, hogy kik vagyunk, mit képviselünk. Hogy mit akarunk és mit nem.
Körbenézve, ennek megfelelően azt a nemzedéket, azokat az srácokat, egy mára már az ötvenes-hatvanas éveit taposó derékhadat lehetett látni. Méghozzá parádésan, az alkalomhoz illő viseletben. Ami elsősorban old school fekete trikókat és farmermellényeket jelentett, melyek elsöprő többségén nyolcvanas évekbeli lemezborítók díszelegtek.
Jó frontemberként, mint mindenben, ebben is Klaus Maine vitte a prímet. Aki a buli végét egy, a hátán „ROCK & ROLL FOREVER” feliratú bőrdzsekiben énekelte végig. Így emlékezve a néhai Kottakra. Nyugodj békében, James!
Fotók: Polgár Péter
