Budapest – 2022.11.28, A38, előzenekar: Lord Bishop Rocks
A Nazareth iránti rajongásom nem ma kezdődött, hanem úgy a ’80-as évek elején. Sokkal kevesebben ismerték őket, mint a műfaj többi nagyágyúját, de engem akkor valami nagyon megfogott a zenéjükben. Akkoriban nemhogy arról nem álmodhattunk, hogy ezeket a zenekarokat élőben láthatjuk valamikor, de egy-egy bakelit lemez birtoklása is csodaszámba ment. /Aztán eljöttek Pilisborosjenőre, a Fenevad Fesztiválra, 1983. augusztus 13-án. – a szerk./ Tisztán emlékszem, egy kedves lánynak az osztályból elég sok lemeze volt otthon, és emiatt gyakran összejöttünk náluk egy kis közös zenehallgatásra. Ma is előttem van a kép, délelőtt volt, suliba csak délután kellett menni, szokásos módon bandáztunk, lemezjátszón egy lemez, ablak nyitva, és az egész lakótelep hallgatja a lemez címadó dalát: „Expect No Mercy”
Sajnos az 1968-ban alakult zenekar legklasszikusabb felállásából már csak az alapító tag, Pete Agnew basszusgitáros van közöttünk, ő viszi tovább a zenekart, új tagokkal. És ez nem egy nosztalgia zenekar, a mai napig új lemezeket készítenek!
A mostani európai turné a 2022-ben megjelent „Surviving The Law” albumról kapta a nevét. Miután 2018-ban már volt szerencsém élőben látni a csapatot, tudtam, hogy nem kockáztatok sokat, ha újra megnézem őket.
Érkezés után rögtön irány az első sor, szokás szerint a cucc szemrevételezése. Az előzenekar felszerelése a fő csapat előtt összerakva, itt nincs közösködés a zenekarok között, mindenki használja, amit magának hozott. Végignézve a színpadon felhalmozott lomokon, az első gondolatom az volt, hogy „ez piszok hangos lesz”!
A közönséget a Lord Bishop Rocks melegíti. Óriási fazonok (Lord Bishop szó szerint is…), trióban nyomják, majd csatlakozik hozzájuk egy horvát lány, Lea Magzan, akivel pár feldolgozást is eljátszanak. Jó választás előzenekarnak ez a banda, a közönség veszi a lapot, alakul a hangulat.
Ahogy befejezik, a technika személyzet már pakolja is le a dolgaikat. Rövid szünet, a terem elsötétedik, a hangszórókból skót duda szól; talán kevesen tudják, hogy a zenekar alapvetően Skóciából indult. Majd szépen beszivárog a zenekar, és berobban a zene. Nem bízzák a véletlenre, jönnek sorban a legnagyobb slágerek: Razamanaz, This Flight Tonight, Shanghai’d in Shanghai, Sunshine… Nyilván profikkal állunk szemben, tudják, hogy ezek a nóták működnek, a közönség túlnyomó többsége ezekért jött el – és még a mai napig igen jó daloknak számítanak. Az újabb lemezekről is elhangzik pár szerzemény, de a műsor gerincét a régiek adják.
Pont jó helyen állunk, a hangerő nem elviselhetetlen, bár a hangszerek a színpadról ordítanak, de az ének kontroll előtt állunk, azt is halljuk. Ez egy ilyen műfaj, régivágású zenészekkel, akik csak abban hisznek, ha legalább 8-10 hangszóróból, méteres hangfalakból szól a hangszerük.
Figyelem a gitárost, mert kezd valami gyanús lenni – aztán leesik, nem látok nála pengetőt, ujjal penget. Ez még önmagában nem lenne különlegesség, láttunk már ilyet, de amit ebben a műfajban produkál a srác, az valami elképesztő. Mivel ujjal fricskázza, ütögeti a húrokat, így ne várjunk virtuóz szólókat, de valahogy ebből a zenéből talán nem is hiányzik.
Emlékezzünk meg az énekes, Carl Sentance teljesítményéről is! Aki ismeri a Nazareth munkásságát, az tudja, hogy a zenekar hangzásához nagyban hozzájárult Dan McCafferty senki mással össze nem téveszthető hangszíne. Őt helyettesíteni, pótolni szinte lehetetlen feladat, de Carl ezt maradéktalanul megoldja. Kiváló énekes, bár többször elmondja, hogy erős torokfájással küzd, ami valóban komoly lehetett, mert néha az arcán is látszik a fájdalom, de ennek ellenére hibátlanul énekli végig a koncertet. A budapesti buli után több fellépést le is mondtak emiatt, szerencsénk volt, hogy mi még elcsíphettük őket. Mire eljutnak a kihagyhatatlan „Love hurts” című slágerig, tisztességesen be is reked, és akkor jön a döbbenet, a hangja erősen Dan McCafferty-t idézi…
A végén szokás szerinti szertartás, zenekar le, vissza, ráadás. Ezt a bulit kár lett volna kihagynom!
