- avagy helyzetjelentés Bruce Dickinson ügyben…
Bruce Dickinson budapesti fellépésének beszámolójában már utaltam rá, hogy a magamfajta Iron Maiden fanatikusnak nem lesz elég egy koncert. Már előzetesen is éreztem, hogy több találkozásra lesz szükségem. Egyrészt Bruce 22 év után kelt útra ismét szólóban, ami már magában egy nagy dolog, másrészt a turnéhoz kapcsolódó The Mandrake Project album is kellően felcsigázta az érdeklődésemet, amit maga a turné és a folyamatosan változó műsor is tovább fokozott. Erre a felfokozott hangulatra erősített rá még a pesti buli is, ami bár kiválóan sikerült Bruce betegsége ellenére is, ám a pont emiatt elhagyott nóták hagytak bennem némi hiányérzetet.
A duplázás helyszínéül a cseh Masters Of Rock fesztivált választottam, ami csont nélkül a régió egyik legjobb fesztiválja már 20 éve. Régebben rendszeres látogatója voltam, aztán tartottunk némi szünetet, hogy idén újult erővel térhessek vissza Vizovicébe az évek óta sold out közeli helyzetben leledző fesztiválra. Ráadásul Dickinson és csapata, a The House Band Of Hell pont a születésnapomon játszott, így még jó sokáig lesz okom felemlegetni ezt a koncertet. Mondhatni ki is hoztam a dologból, amit lehet, még Bruce is (tudtán kívül) megajándékozott három olyan dallal, amit a Barba Negrában nem játszott, Szilvás Gergő cimborám pedig még egy gitárpengetőt is fogott nekem, így teljes volt a szülinapi boldogságom…
És ha már szóba került a műsor, ejtsünk néhány szót róla! Mivel fesztiválfellépésről volt szó, sokakban élt a gyanú, hogy rövidebb programot kap majd a nagyérdemű. Az aggodalom nem volt alaptalan, hiszen korábban a Hellfesten, vagy a Copenhellen például csak 10 nóta hangzott el, a Graspop-on pedig 9… Ám a tájékozottabbak tudták, hogy a MOR-on nem ez lesz a helyzet, hiszen Bruce a cseheknél headlinerként lépett színpadra, az előbb említett fesztiválokon viszont nem. Végül 14 nótás műsort kaptunk, ami nem a csúcs, hiszen utánunk Zágrábban 15 nóta volt, Szófiában pedig 16 dal, de így, jóval a koncert után is maximálisan elégedett vagyok, hiszen megkaptam a turné egyik ritkaságát a Skunkworks albumos Faith képében és zárásként a Road To Hellt. A pesti bulihoz képest a Book Of Thel zúzdája is újdonság volt számomra, de az a nóta a műsor része, csak mi nem kaptuk meg anno Bruce akkori állapota miatt.
Így utólag nem akarom ledegradálni a pesti fellépést, hiszen a helyzethez képest a maximálisat hozta ki Bruce és csapata a dologból, számomra is meghatározó élmény volt, de a két koncertet össze sem lehet hasonlítani, olyan nagy a különbség a kettő között a MOR-os buli javára. Ennek több oka is van, egyrészt Bruce itt már újra ereje teljében volt, jó hangulatban, sokat viccelődve brutálisat énekelt, másrészt olyat szólt a buli, amit én már nagyon régen nem hallottam. A Masters Of Rock egy legendásan jól megszólaló fesztivál, én még nem hallottam senkit sem szarúl megszólalni, de amit Pooch (Iron Maiden koncert hangmérnök már jó pár éve) összehozott, az maga volt a csoda. Már a Barbában is megmutatta, hogy rendesen be lehet hangosítani egy problémás teret, de Vizovicében csodát művelt. Én különösen háklis vagyok a koncertek hangzására (sajnálom, Steven Wilson koncerteken szocializálódtam ezen a téren…), mert ma is vallom, hogyha vannak olyan bandák, akiknek folyamatosan sikerül megugrani a megfelelő hangzás kérdését, akkor az egyedül akarás és szakértelem kérdése. Másnap Töfivel (hazánk egyik legjobb koncert hangmernöke) újra megfejtettük, hogy a MOR-on különösen jól van installálva a cucc, többnyire ennek köszönhető a folyamatos jó hangzás, de Pooch tényleg olyat rakott össze, amit én már nagyon régen nem tapasztaltam és sajnálok mindenkit, akinek nincs lehetősége megtapasztalni ilyet, mert ez tényleg nagyságrendekkel emeli az élmény szintet. Erőteljesen, kellően hangosan, tisztán, minden hangszert külön is érzékelve hihetetlen élmény volt hallani ezeket a dalokat.
A turné kezdete óta több embertől hallottam már feltenni a kérdéseket több műsoron lévő dal kapcsán, és mivel nem kaptak sehonnan sem választ azóta sem, így ezen a ponton kicsit elkalandozva Vizovicéből, megpróbálok rávilágítani Bruce gondolkodására, hogy mit, miért csinál. A The Mandrake Project album kapcsán elég rendesen beleástam magam Bruce világába és amit ott találtam, az teljesen megdöbbentett, hiszen korábban azt hittem képben vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy szinte semmit sem tudtam Bruce művészetéről. Ő maga nyilatkozta nemrég, hogy a rajongóinak a nagy részét nem érdekli a dalainak a mögöttes mondanivalója, vagy inkább fogalmazzunk úgy: az elrejtett összefüggések, de nem sajnálja, van, akit csak a zene érdekel és jól van ez így. Aki meg fogékony a mögöttes rétegekben eldugdosott gondolatiságra, azoknak is ott a lehetőség. Én ezeknek a (tényleg elrejtett) összefüggéseknek mentem utána és egy olyan évtizedeken átívelő összefüggésrendszer rajzolódott ki Dickinson gondolkodásában, az életművében, ami egészen elképesztő. Kis túlzással minden összefügg mindennel, a legapróbb, vagy jelentéktelennek tűnő mozzanat is a rendszer szerves része, csak nem tudunk róla. Nyilván itt nem megyek bele a részletekbe, rajta vagyok az ügyön, ha egyszer elkészül (már készül), akkor lesz belőle egy vaskos Dickinson magazin az Iron Maiden Antológia égisze alatt, de most csak két nóta kapcsán szeretném kicsit megmutatni milyen mély a nyúl ürege…
Az egyik dal, amiről szeretnék szólni, a sokakból értetlenséget kiváltott Edgar Winter nóta, a Frankenstein. Az ősrégi instrumentális dal, ami Bruce ökörködésével – egy tereminnel- közel 10 percet vett el a műsorból, masszívan a show része volt szinte végig, csak a rövidített fesztiválfellépések alkalmával lett néha kukázva, de például a Hellfesten egy perc erejéig visszahozta a csapat a műsorba. Olyan kihagyhatatlan dalok csere nótaként szerepeltek a teljes repertoárban, mint a Road To Hell, vagy a Gates Of Urizen, de a Frankenstein fixen végig jelen volt. Alapból a nóta jelenlétét semmi sem indolkolja, én magam is szívesebben hallgattam volna helyette bármilyen másik két dalt az életműből, ám valamiért Bruce mégis ragaszkodott hozzá. Mostanra több magyarázat is kirajzolódott bennem. Eleinte sokan azzal magyarázták a dolgot, hogy Bruce biztosan pihenni akar, ám ez messze nem igaz, hiszen végig jelen van a színpadon, semmi baj a hangjával, brutál fitten és profin tolta végig a turnén, nincs szüksége pihenőidőre. Viszont arra, hogy megmutassa a zenekarát, valamint saját maga is kilépjen a komfort zónájából, arra maximálisan igénye van. Arra pedig, hogy magát kicsit hátrébb helyezve megmutassa a bandát, egy instrumentális nóta a legjobb választás. Dickinson azon kevesek közé tartozik, aki a mindenkori szólózenekarára rendes bandaként tekintett, nem pedig bérzenészek gyülekezetére, akik a híres Bruce Dickinson árnyékában megbújva végzik a nekik szánt feladatukat. Nem véletlen a House Band Of Hell elnevezés sem, de például már annak idején is Skunkworks néven szeretett volna lemezt kiadni, de a kiadó nem engedte, mert kellett a név, a brand a sikerhez. Az más kérdés, hogy az akkor nem volt elég… Bruce jelenlegi zenekara hihetetlenül egyben van, büszke is rájuk nagyon, olyannyira (vigyázat, spoiler veszély!!!), hogy már friss demókat mutogat nekik egy esetleges következő albumhoz… Bizony, bizony Bruce-t nagyon felpörgették az események, olyannyira, hogy már egy ideje arról megy a pletyka, hogy a 12 részes The Mandrake Project képregénysorozatot egy friss albummal készül lezárni az öreg, 2026-ban. Persze ez jelenleg tényleg csak pletyka, de amikor rákérdeztek nála ez ügyben, akkor nem cáfolta a dolgot, igaz meg sem erősítette… Viszont az is beszédes, hogy Bruce naptára már évekre előre tele van, tehát ő már tudja mit fog csinálni 2026-ban… Az is a banda egységét mutatja, hogy fel sem merült, hogy Roy Z akár vendégként fellépne velük valahol, pedig L.A.-ben ott volt a titkos koncerteken, de például Adrian Smith is jelen volt a turné londoni koncertjén, de őt sem invitálta Bruce. El akart kerülni mindenféle összehasonlítást a jelenlegi banda és az említett gitárosok között.
A másik magyarázat, amit már említettem, az önmegvalósítás, vagy ahogy Bruce hívja: az Elme színháza. Na és itt már elérkeztünk a nyúl üregéhez. Bruce a Mandrake albumon nemcsak énekel, hanem mindenféle ütős hangszeren is megcsillantja tudását (ne feledjük, annak idején dobos akart lenni), de gitározik is… Meggyőződésem, hogy a teremin is a lemezfelvétel idején került a képbe és annyira megtetszett Bruce-nak, hogy akart vele kezdeni valamit. Már csak egy olyan dalt kellett találni, amibe bele lehet szerkeszteni egy teremin részt (Winter amúgy egy a tereminhez nagyon hasonló hangzású szólórészt is rakott a nótába) és gondolatiságában nem lóg ki a Mandrake album világából, így esett a választás a Frankensteinre. Na és itt merülünk alá a veremben. 2015-ben készült egy kosztümös angol TV film sorozat, amiben okkult bűntények után nyomoz a főhős. A sorozatban több alkalommal felbukkan William Blake személye, egy adott epizód konkrétan róla és a látomásairól szól. Blake köztudottan jó ideje jelen van Dickinson munkásságában, a Mandrake albumot is átszövi rendesen a jelenléte. A TV sorozat címe: The Frankenstein Chonicles…
Nyílván ezt az összefüggést még senki sem kérdezte meg tőle, ahogy azt sem, hogy miért van műsoron a Frankenstein, de (mostanra mondhatom) ismerve Bruce észjárását meggyőződésem, hogy az előbb említett gondolatmenet mentén került a képbe Edgar Winter 1972-es dala…
Itt csak érdekességképpen megemlítek egy példát a jelentéktelen rejtett utalásokra, ami szerintem jól mutatja Bruce rendszerben gondolkodását. Az idei turnéra csináltatott magának egy Mandrake farmermellényt, amin két fém kitűző van. Az egyik egy Van Der Graaf Generator jelvény, amiben alapvetően még semmi extra nincs, hiszen Bruce egyik kedvenc albuma a prog/rock banda 1970-es harmadik lemeze, a H to He, Who Am the Only One. Ha viszont azt nézzük, hogy a Mandrake album Face In The Mirror című dalának szövegébe beleszőtte a Van der Graaf imént említett albumának House With No Door című tételének címét, akkor már más megvilágításba kerül egy ilyen jelentéktelen dolog, minthogy milyen kitűző van Dickinsonon a Mandrake turnén…
A másik fontos nóta, amiről beszélnünk kell az a The Alchemist. A Chemical Wedding album záró nótájának felbukkanása a műsorban kifejezetten meglepetésként érte a tábort. Korábban soha nem játszották, szerintem a képzeletbeli rajongói kívánságlistákon sem szerepelt olyan sűrűn, ráadásul nem is számít a Dickinson életmű kiemelkedő darabjai közé, olyan tipikus frankó záró nóta besorolást kapott az évek alatt, ám ennek ellenére a műsor kirobbanthatatlan részeként játszották minden bulin. Miért került elő a semmiből, és miért lett betéve a koncertek dinamikája szerint a főműsor záró részébe? Ha egyszerűen akarnék válaszolni, akkor azt mondanám, hogy ugyanúgy ahogy a Chemical Wedding albumot keretezi azzal, hogy a nóta végén visszatér a címadó refrénje, ugyanúgy azt a szerepet tölti be a koncerten, hogy keretezze a koncerteket és lezárja a főműsort azzal, hogy visszatér Bruce életművének legfontosabb gondolata. Nem a Chemical Wedding nóta a fontos, hanem a kifejezés, a Kémiai menyegző alkímiában betöltött szerepe, jelentése, gondolatisága. Nem fejtem ezt most ki, hosszú lenne, legyen elég itt most annyi, hogy ez az a mozzanat, ami évtizedek óta kering Bruce fejében és hol így, hol úgy, de testet ölt valamilyen nótában, még a Mandrake albumra is jutott belőle… Ehhez kapcsolódik szervesen William Blake alkímiába oltott munkássága és az Elme színháza. Ez a szentháromság az, ami űzi, hajtja Bruce-t már évtizedek óta, és ez az a művészeti út, aminek a Mandrake albummal, az azt lezáró Sonata dallal és ezzel a mostani turnéval a végére ért… Ha tényleg igaz és új dalok készülnek, ezzel a friss, harcra éhes bandával és nem a sokéves demókat szedi elő ismét Roy a pincéből, egy esetleges valamikori albumhoz, akkor az egy teljesen új vonulata lesz a Dickinson életműnek. Kíváncsian várom, hogy igazam lesz-e…
Amikor ezek a sorok íródnak Bruce turnéja már véget ért és a rá jellemző rejtett utalással a záró görög buli utolsó mozzanataként a The House Band Of Hell, az Alexander The Great nóta közel másfélperces megidézésével zárta le a Mandrake turnét – jelezve, hogy ennyi volt Bruce Dickinson szólóban az idén, a következő feladat már az Iron Maiden énekeseként vár hősünkre. Némi pihenő után augusztus közepétől már ismét anyazenekarával próbál Ausztráliában a szeptember elején startoló The Future Past turné következő körére, aminek ugye az egyik legnagyobb vonzereje a tavalyi első kör előtt sosem játszott Alexander The Great nóta.
De nem kell aggódni, nem kell újabb 22 évet várnunk, hogy Bruce újra a saját neve alatt turnézzon, a madarak azt csiripelik (vigyázat spoiler veszély!!!), hogy jövőre folytatódik a show, valószínűleg Észak-Amerikában… Mire ezek a sorok megjelennek már boltokban lesz Bruce új kislemeze, a Resurrection Men rajta két koncertfelvétellel az idei brazil turnéról, és a The Mandrake Project képregénysorozat 3. része is napvilágot lát. De, hogy jutottunk el Vizovicéből ide? …hát így.
